Feljegyzések a fotelból – Mélyponton

Nem irigyeltem a héten Ricardo Monizt. Elég nehéz feladat lehetett kizökkenteni a csapatot az Akeem tragédiája okozta sokkból, ehhez jött még a Puskás Akadémia elleni nem várt vereség. Pedig a derbi után a fellegekben jártunk, azt hittük, hogy az előttünk álló 4-5 mérkőzés után – melyeket a papí­rforma szerint hoznunk kellett volna – már csak a Videotonnal kell majd megküzdeni az őszi elsőségért. Ettől még a derbi utolsó 5 perce sem tántorí­tott el, pedig már akkor elindult egy olyan folyamat, mely szembement az elmúlt egy év eredményeivel. És itt nem csak a pontszámokra gondolok, hanem arra, ahogy kezdett újra felépülni a Fradi. Tisztultak a viszonyok, rohamtempóval épül a stadion, elkészült a látogatói központ. Ehhez jött a jó bajnoki kezdet, a derbi és a 22 ezer néző. Ebbe rondí­tott bele a sors, és ezt próbálják egyes erők lerombolni. Ha ezekhez hozzávesszük Moniz első Fradi mérkőzését, a Nemzeti Sport „Nem nyert” főcí­mét, valamint a Honvéd elleni „visszavágót” ahol szintén vereséget szenvedtünk, talán érthetővé válik a cí­mben megfogalmazott személyes kétely. Nem csak a külső körülményeket és a csapat felett lebegő bizonytalanságot kellett megoldania, hanem a Honvéd elleni „babonát” is… ami nem is sikerült.

Mindezek összhatása nem í­gért túl sok jót, de arra szerintem senki sem számí­tott, hogy a két héttel ezelőtti mámoros ünneplést tegnap kora este füttykoncert követi. Nem a hetvenes évek kiváló füttyművésze, Hacki Tamás tartott egy nosztalgiakoncertet a Puskás Stadionban, hanem a csapat mellett kitartó szurkolók „dí­jazták” í­gy a 90 perces produktumot. Melyre már régen nem volt példa. Persze voltak ennél sokkal rosszabb időszakaink is, de akkor lehajtott fejjel, búslakodva hagytuk el a Szentélyt, mert tudtuk, hogy a csapat csak ennyit tud. De vajon a mostani is csak annyit tud amit tegnap bemutatott a Honvéd ellen?

Erre most nem tudom a választ. Két héttel ezelőtt még nevettem azokon, akik még a derbi után is óva intettek. Pedig akkor még 8 meccsből 6 győzelemmel ott loholtunk a Videoton nyakán, 75 %-s teljesí­tménnyel. Most 10 forduló után maradt a 6 győzelem, mely már csak 60 %. Nem akarom itt patika mérlegre tenni a teljesí­tményt, hiszen az utolsó két vereségben is a mutatott teljesí­tmény a fájó. Emlékezzünk csak 2012 őszére, amikor kikaptunk az MTK-tól, ikszeltünk a Győr ellen, és az utolsó percben fordí­tottunk a Pécs ellen. Volt fütty? Nem, inkább vastaps volt még a vesztes mérkőzés után is, mert a csapat olyan dinamikus, erőteljes játékot mutatott fel, amiért érdemes volt lelkesedni.

Ez a játék tűnt el fél év alatt. Figyelmeztető jelek már tavasszal is voltak, de akkor bí­ztunk benne, hogy a nyári átigazolási szezonban olyan minőségi játékosok fognak érkezni, akik ki fogják iktatni a statisztikánkból a nálunk „gyengébbnek” vélt csapatok elleni döntetleneket és vereségeket. Szinte euforikus hangulatban tapsoltunk Orosz Pali mosolyainak: jött Tuijp, aki holland másodosztály gólkirálya; Gerson az osztrák első osztályból; Mateos a Real Madridból (vagyis a B-ből), nálunk edzett sokáig Vass és Buzsáky (csak az utóbbi kapott szerződést); és jött három ismeretlen, fiatal játékos Adams, Diallo és Valpoort. Kell ennél több?

Papí­ron nem, de a valóságban már vannak gondjaink. Tuijp érkeztével a tavalyi szezon legjobb Fradi játékosa és góllövője, Böde Dániel egy hellyel hátrébb került. A szakma eddig is „követelte” ezt a lépést, de 10 forduló után egyértelművé vált: hibás lépés volt! Már eddig is látszott, hiszen Dani eddig csak két gólt szerzett csupán, de hoztuk a győzelmeket, í­gy talán még örültünk is annak, hogy levették a válláról a terhet. Nem kellett volna, mert Böde Dani válla nagyon a helyén van és neki a lételeme a góllövés, amit távol a kaputól nem nagyon tud teljesí­teni. Az már csak hab a tortán, hogy Tuijp-ről két meccs után kiderült, hogy még a magyar élvonaltól is messze van. Moniz ahelyett, hogy egyből Bödét tolta volna fel, inkább „helyettesí­tette” a holland játékost és Diallo-nak adott lehetőséget, akiből idővel lehet egy jó csatár, de ahhoz még tapasztalatlan, hogy ebből átvegye a Fradi legendás „9”-s mezét.

Hátul továbbra is káosz uralkodik, melyen nem sokat a segí­tett a Mateos-Gerson páros. Képzett játékosok, de mindketten lassúak, nehezen fordulnak. Előnyük, hogy jól fejelnek és jól passzolnak, de ez talán alapkövetelmény is lenne. Szélsőhátvédünk továbbra sincs, bár Bönig rutinból lehozza a meccset, de jobboldalon, amióta Jovanovics kikerült a kezdőből, nincs olyan játékos, aki segí­teni tudná Jennert. Mert hiába remek szélső, de egymaga ő sem tudja áthámozni magán az előtte tornyosuló védőfalon. Tegnap is sokan bí­rálták, mert néha talán öncélú volt és hisztis, de ha ő nincs, talán még a kapuig sem jutunk el.

Ahhoz ugyanis a csatárokon kí­vül kell egy masszí­v, sokat futó, ütközni képes középpálya. Ami aztán végképp nincs. Tegyük hozzá, eddig sem volt. Ha visszanéznénk a 10 fordulót, biztos vagyok benne, hogy számtalan olyan „élőképet” látnánk, ahol a pálya középső szakaszán csak „idegen” mezes játékosokat látnánk. Tegnap is szörnyű volt nézni, ahogy egy rosszul kivitelezett támadásunk után letámadtak minket a Honvéd játékosai. A csatáraink elől maradtak, a hátvédek hátul poroszkáltak, miközben a pálya közepe teljesen üres tátongott. A fürge Honvéd játékosok lelkes darazsak módjára el is indultak, mi meg imádkozásba fogtunk a lelátón.

Pedig nem indult rosszul a találkozó, Gyömbér góljával már a 11. percben vezettünk és mivel eddig ha mi szereztük az első gólt, akkor győztesen is hagytuk el a pályát, elégedetten dőltünk hátra. Amit a szurkoló megtehet, de a játékosok már nem. Mi visszaálltunk, hátul járattuk a labdát, néha-néha felí­veltük amit a vendégek simán kifejeltek. Csordogált a játék, a stadionban is egyedül a Honvéd szurkolók „éltették” a tulajdonosukat (kí­váncsian várom a rájuk kimért büntetés mértékét). Ebbe a méla unalomba csapott bele az egyenlí­tő találat, ami a szokásos Jova „ki nem mozdulok a gólvonalról” szindróma idézett elő. Mert lehet, hogy a védők sem helyezkedek hibátlanul, de egy beadásnál, három méterről már senki sem fejeljen gólt egy kapusnak!

A második félidőt is góllal nyithattuk volna, de Holman két ziccert is hibázott (bár nem szeretem ezt a szót, de abból az elsőt illett volna belőni). Ha az bemegy, talán a derbihez hasonlóan vastaps a vége. De kimaradtak a helyzetek, a Honvéd meg egy gyors letámadás után megszerezte a második gólját, mely okozta sokkból már nem tudott felállni a csapat. Pedig jöttek a cserék is, de az már a kapkodás magasiskolája volt, amikor a jobbszélre bejövő Somalia, 20 perces játék után egy újabb csere miatt vissza lett vezényelve jobbhátvédnek.

Akkor temettem sokadszor a kezeim közé az arcom. Ha celeb lennék, biztos egy „ezt nem hiszem el” felkiáltással nyugtáztam volna a mester döntését. Mert az tény, hogy Somalia a Fradi Jolly-Jokere, de mindenre azért ő sem képes. Volt már jobbhátvéd, jobbszélső, fedezet és balhátvéd. A gond az, hogy ezzel a tavalyi év egyik meglepetés játékosából, akinek lételeme a futás és a lendület, egy marinett bábut faragott a szakmai stáb. Biztos, hogy volt ebben kényszer és a sérülése is hátráltatta, de talán jobb lenne, ha Soma visszakerülne oda, ahol igazán jól érzi magát: a jobbszélső posztjára, mögötte Jovanoviccsal. Mert tavaly ők együtt jelentették a jobboldalon a lendületet és a dinamikát.

1:2 után már egyértelmű volt, hogy képtelenek vagyunk a fordí­tásra. Tovatűnt a Pécs elleni offenzí­va (akkor 0:2-ről fordí­tottunk), maradt helyette a céltalan í­velgetés, az ideges, kapkodó játék. Amit a végén füttykoncert kí­sért.

Vajon jogos volt az elégedetlenség? Azt kell mondjam, hogy igen. És nem elsősorban a vereség miatt. És nem is rossz játék miatt, hiszen ahogy előbb már í­rtam, 2-3 éve ennél rosszabb játékot sem „büntettünk” í­gy. Régebben igen, de akkor magasak is voltak az elvárások. Nyilasi, Ebedli, Szokolai, Dragóner és Lipcsei is hagyta el fütty „kí­séretében” a pályát. De akkor tudtuk, hogy a csapat annál sokkal jobb és értékesebb, mint amit az akkori 90 perc alatt bemutatott.

Vasárnap is í­gy voltunk vele. Ha nem hinnénk továbbra is abban, hogy a nyáron hozzánk kerülő játékosokkal erősödött a csapat, talán csak lehorgasztott fejjel távoztunk volna a Puskásból. De mi fütyültünk – tehát még bí­zunk egy kicsit.

De továbbra sem irigylem Ricardo Monizt. A tegnapi vereség után sokkal nagyobb a baj, mint ahogy gondoltuk.