Úgy érzem magamat, mintha műsort kellene szerkesztenem a rádióban, alaposan megvágva a felvett anyagot, majd a részeket összeillesztve a „hiteles egészet” visszaadnom, kiemelve minden lényegest, és eldobva a lényegtelent, Lapozom jegyzetfüzetemet, agyamban akárha kis magnetofon forogna, hallom Juhász István hangját, amint hol szaggatottan, hol nekibuzdulva mondja életét. S í­me, csak most fogom fel: ez az életmondás egyetlen nagy vallomás az akaraterőről…

— A Málta elleni VB-selejtezőn voltam kilencedszer nagyválogatott. Óriási dolog ez, ha jól belegondolok, mert hiszen én sohasem váltam futball-zsenivé. Engem csupán az állhatatosság, a szigorú edzésmunka juttatott el idáig. Emlékszem, keresztapámtól, Nagy Kálmántól, kaptam egyszer egy igazi futball labdát. Kettes nagyságú, fűzős foci volt. Azt rúgtuk reggeltől estig az Alsónémedi srácokkal. Még a suliban is, a tí­zperces szünetekben. Sok ablak volt az ára ennek a szenvedélynek, de apám zokszó nélkül fizetett, az igazgató úr meg elnézte, mert elég jól tanultam.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →