Csatár a Monarchiából

Még a sportszerető emberek nagy része sem tudja, ki is volt a ma, 95 évesen elhunyt dr. Kalocsai Géza. Pedig minden magyarnak illene tudnia, sokkal inkább, mint azt, hogy kik azok a megélhetési médiasztárok, akikkel telezsúfolják az életünket, ha akarjuk, ha nem.

Ha valakinek, hát Kalocsai doktornak igazán érdekes élete volt, tele fordulatokkal, s hiába volt itt velünk teljes szellemi épségben még kilencven fölött is, kis túlzással a kutya sem érdeklődött iránta. Feltételezem, még a halálhí­re sem került be mondjuk a förtelmes hazai kereskedelmi tévék hí­radójába (nem tudom, mert nem ellenőriztem), pedig ez a kedves kis ember maga volt a huszadik század és maga volt a magyar futball.

Miért is érdekes és csodálatra, megismerésre méltó Kalocsai Géza bácsi élete?

Mert a ma már történelmi messzeségbe tűnő Osztrák–Magyar Monarchiában született, a későbbi Csehszlovákia, majd Magyarország, aztán Szovjetunió, végül Ukrajna területén.

Mert olyan futballista volt, aki a tanulást is fontosnak tartotta: azért is szerepelt hat éven át a prágai Spartában, mert miközben csehszlovák bajnok lett, a helyi jogi egyetemen tanult és doktorált.
Mert két ország válogatottjában is szerepelt.

Mert noha az 1938-as vb-ezüstérmes magyar válogatottból Zsengellér Gyula kilenc évvel ezelőtti ciprusi halála óta (róla is csak az angol Wikipedián van önálló szócikk, nem a magyaron, elképesztő…) már senki sem él, Kalocsai Géza négy évvel korábban, 1934-ben (!) volt tagja a világbajnoki ezüstérmes csehszlovák válogatott keretnek.

Mert idehaza futballozott a Fradiban (legendás világnagyságok, például dr. Sárosi György mellett), az Újpestben és a Kispestben is, ahol csak pár évvel Kalocsai érkezése előtt fejezte be a futballt Puskás Ferenc édesapja…

Mert nem csak Prágában légióskodott, hanem Lille-ben is, és bekerült a francia ligaválogatottba.

Mert már 65 éve annak, hogy befejezte a futballt…

Mert edzőként egyike volt azoknak a magyaroknak, akiket tárt karokkal vártak (volna) a világ minden részén, s még úgy is fantasztikus nemzetközi karriert produkált, hogy mindig csak hivatalosan, a kommunista Magyarország igen nehezen megszerezhető engedélyével szerződött külföldre.

Mert itthon edzette a Ferencvárost, a Videotont, az Újpestet, a Debrecent, az MTK-t, de jutott ideje arra is, hogy bajnokcsapatot kovácsoljon Lengyelországban, Belgiumban, Egyiptomban, Algériában és kupagyőztes együttest Jugoszláviában, Lengyelországban, Egyiptomban. De hat évet dolgozott például Pakisztánban is…

Mert ő volt az – s ez meglepően kevéssé ismert tény –, aki a magyar szakmai stáb tagjaként az 1954-es világbajnokságon azt a feladatot kapta, hogy térképezze fel a mieink lehetséges ellenfelei közül a német válogatottat, s aki már a vb-döntő előtt azt mondta, hogy ez bizony kemény dió lesz …

Mert néhány éve a Szepesi Györgynek adott interjújában mosolyogva mesélte, hogy pályafutása során Mussolinitől Sadatig vagy öt olyan államfővel fogott kezet, akit később meggyilkoltak vagy kivégeztek…

Mert ő még olyan magyar edző volt, akinek volt civil műveltsége is, aki valóban az értelmiséghez tartozott, s aki jó pár nyelvet beszélt magas szinten.

Mert túlélte a huszadik század minden abszurd borzalmát, és megérte, hogy szülővárosában, Beregszászon tí­z éve dí­szpolgárnak választották. A legutóbb az idén nyáron a 95. születésnapján í­gérte meg, hogy ha kicsit hűvösebb lesz, akkor a még szülővárosában (!) megismert feleségével együtt hamarosan hazalátogat, midőn telefonon hallgatta, hogy a főtéren az ő tiszteletére játsszák kedves nótáit, a Fradi-indulót és a Hajmási Péter, Hajmási Pált.… Mindez persze Magyar Zoltán, a nagyszerű sportmenedzser ügyködésének eredménye volt, s ha ő nincs, a sajtó az elmúlt években talán egyáltalán nem tudott volna a közöttünk élő „legidősebb válogatott játékosról”.

Életem leginkább megtisztelő pillanatainak egyike volt, amikor Zoli az általa szervezett válogatott karácsonyok egyike után arra kért, vigyem már haza Újpestre Géza bácsit… Mert pontosan emlékeztem arra, milyen érzés volt felfedezni a Sparta Praha mai, BL-meccseknek otthont adó stadionjának folyosói tablóképén egy hajdani sikercsapat alapemberét: Geza Kalocsait.

Mert világhí­rű képviselője volt ő a futball úgynevezett (ismerik még Önök, kedves olvasók ezt a kifejezést?!) „dunai iskolájának”, amely később először volt képes megtörni az angolok sematikus játékának uralmát, s amely igazán nemzetközi játékká tette a labdarúgást megteremtve annak sajátos, kontinentális kultúráját.

Mert Kalocsai Géza még láthatta játszani Schlosser Imrét, Zsák Károlyt és Schaffer Alfrédot, együtt futballozhatott Toldi Gézával, Lázár Gyulával, Sárosi Györggyel, a válogatottnál dolgozott Puskás Ferenccel, Bozsik Józseffel, Kocsis Sándorral. Már 47 éves tapasztalt edző volt, amikor az akkor nemrég alakult UEFA, amely egy genfi bérelt lakásban működött három főállású alkalmazottal, s összesen lehetett tí­z tagállama, elhatározta, hogy négyévente megrendezi az Európai Nemzetek Kupáját, és Géza bácsi halála napján jelentették be, hogy a 15. tornától kezdve 24-re emelik az Eb résztvevőinek számát… Ez a torna 103 évvel lesz Kalocsai doktor születése után.

Az is megrendí­tő, számomra legalábbis az, hogy bizonyos Pászkány Árpád kolozsvári klubtulajdonos azon a napon nyilatkozik határok nélküli európai futballklubról, amikor a Monarchia Prágában, Zágrábban, Munkácson, Nagyváradon vagy éppen Párizsban magát ugyanúgy otthon érző hajdani futballistája, Kalocsai Géza eltávozott.

A legutóbb akkor láttam Géza bácsit, amikor Albert Flórián Aranylabdájának 40. évfordulóját ünnepeltük a Gellértben (természetesen Magyar Zoli szervezésében). Viszonylag korán hazaindult, hiszen 95 évesen csak nem mulatozik hajnalig az ember…

Sajnos bizonygatni kell, pedig köztudomásúnak kellene lennie, hogy Illovszky Rudolf és Kalocsai Géza többet tett a világfutball fejlődéséért, mint az összes mai edzőnk együttvéve. A mi futballunk hajdani nagyságát mutatja, hogy manapság ilyen halottjaink vannak: Baróti Lajos, Dalnoki Jenő, Bene Ferenc, Puskás Ferenc, Machos Ferenc után fájdalmasan rövid idő alatt Illovszky Rudolf és dr. Kalocsai Géza is elment.

Nekünk, magyar futballszurkolóknak hamarosan egyetlen dolgunk marad csupán: emléktáblákat állí­tani, és a sí­rokat látogatni…

A még mindig közel fele arányban magyar beregszásziak ma remek ukrán válogatottnak és BL-résztvevő Dinamo Kijevnek szurkolhatnak, teljes joggal… De illendő, hogy Rákóczi Ferenc, gróf Széchenyi István, Kazinczy Ferenc, Petőfi Sándor és Kölcsey Ferenc után Kalocsai Géza doktor is kapjon egy emléktáblát a beregszászi belvárosban, és bizonyosan vannak, akik egy-egy mécsest gyújtanak most Prágában, Kairóban, Belgrádban, a Hungária körúton, az Üllői és a Megyeri úton, a Puskás Ferenc utcában…

És ki tudja, még hol…

Szöllősi György