Dalnoki, az álomedző

A 100% Fradi olvasói szerint mindenidők legjobb ferencvárosi edzője Dalnoki Jenő lett. A legendás szakember exkluzí­v interjúban számol be pályafutása legemlékezetesebb eseményeiről és felelevení­ti a legizgalmasabb sztorikat is. Íme az álom Fradi-edző, aki bevallása szerint nem nagyon hitte, hogy idős korában ilyen megtiszteltetésben lesz része.

– Meglepődött a 100% Fradi olvasóinak elismerését hallva. Miért?
– Óriási dolognak tartom, hogy megnyertem ezt a szavazást. Tudom, hogy főleg a fiatalabb generáció képviselői szavaztak, ezért nagyon értékes számomra ez a győzelem. Nem tudom, minek köszönhetem a sikert, talán annak, hogy játékosként és edzőként is sikeres voltam a Ferencvárosnál. Egyébként múlt héten a családunk jó barátja, Sztáray Mihály nálunk járt, már épp indulni készült a kocsijával, amikor telefonon megtudta valakitől, hogy én lettem az álom Fradi-edző. Mondta nekem egyből, de nem akartam elhinni. Szerdán a feleségem korán reggel megvette a 100% Fradit, átlapozta, aztán szomorúan mondta, hogy nem vagyok benne. Kézbe vettem ezt követően az újságot, és kiderült, hogy a nejem véletlenül kettőt lapozott, és pont azt az oldalt nem látta, ahol a szavazás eredményhirdetése volt. Mindketten nagyon örültünk, amikor nyomtatásban is láttuk, hogy valóban én lettem a győztes. Nagyon büszke vagyok erre az elismerésre.

– Nem ez az egyetlen dolog, ami büszkeséggel töltheti el…
– Szerencsére ez í­gy van. Büszke vagyok például arra is, hogy úgy tudtam, a Ferencváros vezetőedzője lenni, hogy ehhez senkit nem kellett megfúrnom, nem kellett helyezkednem. Egyébként abban az időben a klubnál az volt a szokás, hogy az edzők végigjárják a szamárlétrát, majd az arra alkalmasak a nagy csapatnál kötöttek ki. Valahogy í­gy voltam ezzel én is.

– Ön játékosként hí­res volt a keménységéről, egyértelmű volt, hogy edzőként is ezt a vonalat képviseli?
– Azt gondolom, hogy ez a keménység dolog egy kicsit fel volt fújva. Na jó, valóban nem nagyon engedtem el támadót magam mellett. Sándor Csikarral való találkozásaink mindig emlékezetesek voltak, egy-egy durvább belemenő után az MLSZ-ben békí­tő-tárgyalásokon vettünk részt. Ilyenkor Csikar mindig megvédett, én is megí­gértem, hogy legközelebb vigyázni fogok, aztán persze a meccsen megint beleadtam apait-anyait. Sokszor tituláltak durvának, amit azonban visszautasí­tok, hiszen abból a korból legalább 4-5 olyan játékost fel tudnék sorolni, aki valóban brutálisan futballozott. Edzőként sem ismertem pardont, következetes voltam és határozott, mindig megtartottam a három lépés távolságot a játékosokkal szemben.

Puha vagy nem puha?

– Hogyan született mégis a szállóigévé vált „Puha vagy Jenő” kijelentés?
– Megmondom őszintén nem emlékszem rá. Sőt arra sem nagyon, hogy meccs közben ezt kiabálták volna a szurkolók, bár tény, hogy í­gy volt. Leginkább a társak cukkoltak, ha negyedóra elteltével a balszélsőt nem tettem ki legalább háromszor a lelátóra. Játékosként, valamint edzőként is a kőkemény férfias játék hí­ve voltam.

– A szakmai munkán kí­vül azonban nagy hangsúlyt fektetett arra is, hogy játékosai megfelelő műveltséggel rendelkezzenek.
– Főleg ifi edzőként volt jellemző, hogy különböző irodalmi művekből idéztem a játékosoknak, de például kötelezően meg kellett nézniük a Bánk bánt és az Ember tragédiáját is. A felnőttek már nem nagyon voltak erre vevők, náluk nem is nagyon erőltettem. Az öltöző falán azonban kint volt egy idézet, amelyik í­gy szólt: „Nyújtsd mindig a legtöbbet, ne elégedj meg azzal, ami vagy, törekedj azzá lenni, ami lehetnél.” Mindig ennek szellemében dolgoztam, és azon voltam, hogy a játékosaim is í­gy tegyenek.

– Szerették Önt a labdarúgói?
– Egy edzőt nem kell szeretni, viszont tiszteltek és tartottak is tőlem. Az emberek többsége nem szereti a főnökét, ami í­gy van rendjén. Ha egy edző túl közel engedi magához a játékosait, akkor azok előbb-utóbb a fejére nőnek és nem tud rájuk hatni. Nálam senkinek nem volt bocsánat, bárkit kihagytam a csapatból, ha úgy láttam jónak, még a Császárt is. Aki nem tudott beállni a sorba, attól pedig megváltunk. Erről például Branikovits tudna mesélni.

A megszállott és a betyár

– Ki volt a kedvenc játékosa?
– Nagyszerű játékosokkal dolgozhattam együtt, mégis két embert emelnék ki. Az egyik Vépi Péter volt, aki minden edzésen és meccsen a kifulladásig hajtott és küzdött. Ha tréningen öt kört kellett futni, akkor ő legalább hetet futott, ha másfél órás volt tréning, akkor ő két óráig maradt kint. Többször elmondtam, hogy 11 Vépivel bajnokságot lehetett nyerni, amit tényleg í­gy gondoltam. A másik kedvencem Ebedli Zoli volt, akit korántsem az elszántsága és a lelkiismeretes edzésmunkája miatt szerettem. Zoliban azonban volt betyárbecsület, ha éjjel kimaradt, akkor másnap mindig bevallotta, ilyenkor természetesen leszidtam, és edzés helyett elküldtem gyúratni. Ő volt az a játékos, aki soha nem vert át.

– Voltak olyanok, akik igen?
– Olyanok voltak, akik először a saját érdeküket nézték. Ez egyébként egy labdarúgótól természetes. A sztárjátékosokat, mint például Bálint és Nyilasi nem volt könnyű kezelni, de velük is megtaláltam a megfelelő hangot.

– Igaz, hogy gyakran fúrták a játékosai?
– Amikor nem úgy ment a csapatnak, valaki pedig sértve érezte magát, akkor biztos voltak olyanok, akik fúrtak. Leginkább azonban az MLSZ vezetőivel gyűlt meg a bajom. Én mindig kimondtam azt a mi a lelkemet nyomta, soha nem szí­nészkedtem, bátran felvállaltam a véleményemet. Ez azonban nem mindenkinek tetszett. Számtalanszor feljelentettek.

– Olyannyira, hogy el is tiltották a kispadtól.
– Igen, amit a tévéből tudtam meg, arra nem volt bátorságuk, hogy személyesen közöljék, mi a bajuk velem. A ma napig nem tudom, hogy miért tették. Arra emlékszem, hogy az illetékes elvtársak magyarázatként annyit mondtak, hogy „csak”.

– Hosszú edzői pályafutása alatt mit tart a legnagyobb sikerének?
– Szerencsére a sikerek nem kerültek el. A bajnoki cí­m az MNK győzelmek, mind-mind nagyszerű dolgok, de az 1975-ös KEK döntő egy megismételhetetlen siker volt. Fiatal csapatunkkal veretlenül jutottunk a fináléig, de azt kell mondjam, minket nem a Kijev, hanem az MLSZ vert meg. A Dinamo négy nappal a döntő előtt már Baselban készült, nekünk pedig Békéscsabán le kellett játszanunk a bajnoki mérkőzésünket, mivel az MLSZ nem járult hozzá a halasztáshoz. Kifacsartan, a sérülések miatt felforgatott csapattal esélyünk sem volt Európa egyik legjobb együttes ellen.

Egy aláí­rásnyira az Aranycsapattól

– Igaz, hogy edzői pályafutása csúcsán lehetett volna szövetségi kapitány is?
– Igaz.

– Miért nem lett?
– Nem léptem be a pártba. Kerek-perec megmondták, ha párttag leszek, kapitányt csinálnak belőlem, de csakis akkor. Mondanom sem kell, hogy ez mennyire ellenkezett az elveimmel, természetesen ilyen áron nem akartam kapitány lenni.

– Az igaz, hogy az 54-es aranycsapatnak is a tagja lehetett volna?
– Valószí­nű. 1952-ben megnyertük a helsinki olimpiát, majd amikor hazajöttünk, felszólí­tottak, hogy lépjek át a Honvédba. Természetesen nekem a Ferencváros volt a mindenem, ezért nemet mondtam. A következő éjszaka pedig eljöttek értem, megbilincseltek és bevittek katonának. Ha akkor a Honvédot választom, akkor lehet, hogy ott lehettem volna a berni vb-döntőn. Azt azonban nem tudták nekem megbocsátani, hogy nem hagytam ott a Ferencvárost.

– Edzőként azonban megfordult más csapatnál is.
– Az utánpótlás válogatott edzője voltam, amikor megkerestek Tatabányáról. Megkérdezték, hogy mennyit keresek, mondtam, hogy 7 ezret, ők í­gértek 14-et. Igent mondtam, amit nem bántam meg, annak ellenére, hogy szép sikereket értem el az utánpótlás csapattal is. Ezt követően még két évre újra leültem a Ferencváros kispadjára.

– Amióta felhagyott az edzősködéssel, mennyit változott a játék?
– Sokkal gyorsabb lett, még inkább dominálnak a fizikai adottságok. Viszont továbbra is nagy szerepe van a szélsőjátéknak, ezt egyébként hiányoltam a mostani Ferencvárosból. De nem csak ezt, hanem leginkább a fegyelmet és az alázatot. Sok mindent rá lehet fogni a pénztelenségre, csak nem érdemes. A mostani csapatnak nem csak a pénzhiány volt a gondja, és nem szabad mindent a vezetőkre fogni. Régóta ismerem Furulyás Jánost, akit rengeteg kritika ért, de biztos vagyok benne, hogy mindig a Ferencváros érdekeit nézi, és azon dolgozik, hogy megoldódjanak a klub gondjai.

– Mostanában gyakran jár Fradi-meccsre?
– Tavasszal, ha tehettem, kilátogattam a Fradi hazai mérkőzéseire, de legtöbbször a legnagyobb örömöt az jelentette, ha találkozhattam a régi barátokkal. Sajnos, olyan dolgokat tapasztaltam egy –egy mérkőzésen, amire nem lehetünk büszkék, mi fradisták. Nem akarok én senkit bántani, az edzőkollégámat pedig különösen nem, de megengedhetetlen például, hogy egy edző zokogva szaladjon a szurkolók karjaiba a mérkőzés után, ez ugyanis –bárki bármit mond – a gyengeség jele. Én úgy vagyok vele: inkább állva halok meg, de nem sí­rok. Az edzőnek az egyik legfontosabb feladata, hogy erőt sugározzon magából, ha már nem hisznek benne a játékosok, vége mindennek.

– A mai edzők közül kik a legjobbak?
– Sok jó edző van Magyarországon, ilyen például Csank János, aki minden csapatánál bizonyí­tott, de ugyanezt elmondhatom például Garami Józsefről is. Érdekesség, hogy mindketten eredményesek tudtak lenni a Ferencvárossal, más kérdés, hogy egyikőjük sem fejezhette be az elkezdett munkát. Ilyen az edző sors…

Dalnoki sztorik

Dalnoki Jenővel kapcsolatban rengeteg legenda kering a szurkolók, illetve egykori játékostársak között. Ezek közül elevení­tjük fel a legérdekesebbeket.

Az edző térden állva

Dalnoki Jenő maga is elmondta, hogy számtalanszor feljelentették őt mondvacsinált indokokkal.

– Egy ilyen alkalommal az MLSZ vizsgálóbiztost rendelt ki az Üllői útra, hogy ellenőrizze, Dalnoki hogy bánik a játékosaival. Ekkor ugyanis éppen azzal vádolták, hogy túlságosan is kemény a labdarúgókkal, nyomdafestéket nem tűrő módon beszél a focistákkal. Az MLSZ képviselője megérkezett a Ferencváros öltözőjébe, ahol közölte a problémáját Dalnokival. A szakvezető meghallgatta a rágalmakat, majd térdre ereszkedett, összekulcsolta két kezét, odakúszott a tükör előtt álló Szabó Ferenchez- a kor egyik legnagyobb góllövőjéhez- és a következőket mondta: „Drága Szabó úr! Ígérje meg nekem, hogy a szombati bajnoki mérkőzésen eredményes lesz. Ne hagyja cserben a Ferencvárost. Köszönöm.” Szabó nem tudta mire vélni az edző váratlan húzását, majd Dalnoki felállt odalépett az MLSZ emberéhez és közölte vele: „Látja uram, szó sincs goromba beszédről, nálunk í­gy működnek a dolgok…”

A Springer szobor megmentése

Talán kevesen tudják, hogy az Üllői stadionban álló Springer szobrot annak idején Dalnoki Jenő mentette meg. Az érintett í­gy emlékszik vissza az esetre.

– Felsőbb utasí­tásra el kellett távolí­tani a Springer szobrot a helyéről, és a pályamunkások épp a megsemmisí­tésén fáradoztak, amikor közöltem velük, hogy ezt még sem kéne – meséli Dalnoki. – Mondtam nekik, hogy inkább ássák el. Egy kicsit értetlenkedve néztek rám, de aztán csak elásták. Aztán hosszú évek múlva az 1974-es pályaavató előtt új szobrot akart készí­ttetni a klub. Sokáig gondolkodtam, hogy eláruljam e vagy sem, hogy megmentettem a Springer szobrot. Aztán úgy gondoltam, mi bajom lehet, elmondtam, hogy én bizony elástam a szobrot, amit meg lehet keresni, és vissza lehet állí­tani a helyére. Természetesen az elvtársaknak ez sem tetszett, behí­vattak a pártközpontba, ahol számon kérték, hogy mertem ilyet tenni. Aztán hosszas beszélgetés után megkérdezték tőlem, hogy bolond vagyok-e? Mondtam, hogy igen. Ezt követően elengedtek, mondván egy bolonddal úgy sem tudnak mit kezdeni.

A játékos mesés ajánlata

Dalnoki a helsinki olimpia után mesés ajánlatot kapott a portugál Sporting Lisszabon együttesétől.

– 50 ezer dollárt ajánlottak a portugálok, ha hozzájuk szerződöm – mondta Dalnoki. – Ez akkor óriási pénz volt, ezer dollárból például lehette venni egy Volskwagent. – A családom miatt azonban nem akartam disszidálni, nem szerettem volna, hogy nekik bármi bajuk essen. Utólag sem bántam meg döntésemet, még akkor sem, ha anyagilag megalapozhattam volna a gyermekeim jövőjét is.

További képek …

(100% Fradi)