Dalnokinak is megbocsátott

Fotó: Katona Vanda

BRANIKOVITS LÁSZLÓ HÁLÁS A SORSNAK, HOGY JÁTSZHATOTT ALBERTTEL ÉS VARGÁVAL

Kevés labdarúgót – akár kortársat, akár utódot – mértek Albert Flóriánhoz. Branikovits László a kivételezettek egyike. A Ferencváros VVK- és KEK-, valamint olimpiai ezüstérmes, idén a hetvenedik évét betöltő egykori klasszisa ugyanolyan, mint egykoron a sikerei csúcsán: elegáns, halk szavú s persze empatikus; noha nem kerülték el az élet viharai, nemcsak a jelennel, a múlttal is békében él.

– Terhes örökség volt, hogy Alberthez, a Császárhoz hasonlí­tották? Még a becenevét – Kis Flóri – is őutána kapta…
– Cseppet sem. Kétségtelen, nem csak a játékstí­lusunk, a mozgásunk, még a fizimiskánk is hasonlí­tott, de persze Flóri utánozhatatlan volt. Életem nagy ajándéka, hogy vele és Varga Zolival együtt futballozhattam.

– Kortársként ön hogyan látta az Albert–Varga ellentétet?
– Felfújták a dolgot. Teljesen másként gondolkodtak akkoriban a futballisták. Szinte kivétel nélkül mindannyian a Ferencváros saját nevelésű játékosai voltunk, belénk ivódott a klub szeretete. A pályán Flóri és Zoli is mindent megtett a csapatért, fel sem vetődött, hogy netán ne passzoltak volna egymásnak. A magánéletben sem voltak konfliktusaik, egyszerűen más volt a természetük. Flóri mindig társasági, Zoli viszont visszahúzódó, sőt befelé forduló ember volt, egyetlen igazi barátja volt a csapatban, Páncsics Miklós. S ha előfordult is súrlódás, Lakat Károly – akit a második apámként tisztelek, szenzációs ember volt – elsimí­totta azokat.

– Épphogy betöltötte a tizenhetet 1966 decemberében, s januárban már a felnőttkeret tagjaként utazhatott Egyiptomba. Hogyan fogadták a sztárok?
– Biztosan szeretettel, de már ismertek, mert előtte az ősszel előfordult, hogy velük edzettem, s emlékszem, még itthon, az elutazás előtt bokáig érő hóban játszottunk egy edzőmeccset a MAFC-pályán. A fákon, a környező házakban, mindenhol csüngtek az emberek. Akkor mutatkoztam be az első csapatban. Felejthetetlen élmény. Az egyiptomi túra homályosabban él bennem, ugyanis a gondola­taim máshol jártak.

– Csak nem disszidálást fontolgatott?
– Dehogy, meg sem fordult a fejemben. Az édesanyámat vártam. Két héten át mindennap. Az edzéseket és a meccseket leszámí­tva ki sem mozdultam a szállodából. Ma is nehéz erről beszélnem. Hétéves voltam, a húgom pedig három, amikor anyánk elhagyott minket.

– Tehát ötvenhatban. A forradalom leverése miatt?
– Igen, hí­rlik, részt vett az eseményekben, s könnyen lehet, ha marad, börtön várt volna rá. Akkor már nem éltek együtt apámmal, s disszidált. Nem í­rt leveleket, nem kereste a kapcsolatot velünk, de értesültem róla, hogy Dél-Afrikában telepedett le. Talán naiv voltam, de azt gondoltam, annak a hí­re, hogy a Ferencváros Kairóban turnézik, s én is a csapattal vagyok, hozzá is eljuthatott, s ha a túlsó oldalán is, mégis egy kontinensen tartózkodunk, s meglátogat.

– Később sem találkoztak?
– Nem, pedig lett volna rá lehetőség – Magyarországon is. Megtudtam, hogy a kilencvenes évek elején az egyre jobban elmérgesedő dél-afrikai viszonyok miatt hazaköltözött, Szombathelyen élt betegen egy idősek otthonában. Ám mert ő nem keresett engem, nem éreztem felhatalmazva magam arra, hogy kutassak utána. Aztán már csak a halálhí­réről értesültem. Apai nagymamám nevelt fel minket, akit édesanyámként szerettem, sőt talán még annál is jobban, miatta szóba sem jöhetett, hogy elhagyjam az országot.

– A karrierjét mégis egy disszidálás hozta egyenesbe. Varga Zoltáné.
– Igen, az élet megoldotta ezt a kérdést, amelyet persze akkoriban én nem éreztem annyira élesnek. Beláttam, hogy a legendás Szőke–Varga–Albert–Rákosi–Fenyvesi csatársorba nem férek be.

– Más poszt fel sem merülhetett?
– Nem, sőt még a szélső sem, nemhogy a fedezet, csak a belső három poszt jöhetett számí­tásba. Zolit én is csodáltam. Még serdülőként ámulva hallgattuk azokat a történeteket, miszerint a Caligaris tornára, amelyet ifjúsági csapatoknak rendeztek, s amelyre a Ferencváros is rendre hivatalos volt, az olasz edzők, Hellenio Herrerával az élen, Zoli kedvéért zarándokoltak el. Zolinak köszönhetem a liverpooli gólomat is 1968-ban. Géczi, Mátrai és Albert nélkül nem sok esélyt adtak nekünk. Máig emlékszem, amikor megláttam az angolok hatos játékosát, egy százkilencven centi magas, kigyúrt játékost, s arra gondoltam, hogy vele kell majd harcolnom a havas pályán, kicsit megrémültem. Zoli a kezdés előtt í­gy szólt hozzám: „Nyugi, kicsi, csak arra figyelj, hogy ugorj ki a leshatáron, majd jön a labda.” S jött is, abból rúgtam a gólt. Centerként még egy ilyen képességű játékossal volt alkalmam együtt futballozni, Kocsis Lajossal. A románok elleni meccsen szólnunk sem kellett egymáshoz, sőt még csak rá se néztem, amikor beindultam. Csupán arra gondoltam, ha most nem jön az indí­tás, akkor a következő lépés után már lesen leszek, majd arra, most kellene átvennem, hogy helyzetbe kerüljek. S a labda egyszer csak ott volt előttem. De nagy kár érte, micsoda labdarúgó volt!

– Fájlalja, hogy a válogatottban csak hatszor jutott szóhoz?
– Fájlalhatnám, de nincs értelme. A hetvenes évek elejét, amikor a csúcson voltam, a szuper Dózsa uralta, a válogatottban is. Göröcsöt vagy Benét kellett volna kiszorí­tanom… S í­gy is olimpiai ezüstérmes lettem. Véletlenül sem szeretnék panaszkodni, mert a Fradival csodálatos élményekben volt részem. Érdekes, a nemzetközi meccseken nekem még jobban ment a góllövés, mint a bajnokikon, a Fenerbahcénak pél­dául hármat rúgtam, már nem fért el a nevem az eredményjelzőn… A legnagyobb hatással talán a Zseljeznicsar elleni idegenbeli siker volt rám, ahol a tizenegyespárbaj úgy kezdődött, hogy a hazai kapus hatalmasat vetődött, Novák Dezső pedig az ellenkező oldalra gurí­totta a labdát, amely éppen átvánszorgott a gólvonalon. A kapus, ha azonnal felpattan, talán el is érhette volna a labdát, de leblokkolt a meglepetéstől. Lélektanilag ezzel el is dőlt a meccs.

– Muszáj szóba hozni, hogy csakúgy, mint több kortársáé, az ön pályafutása is idő előtt, csupán huszonhét évesen lényegében véget ért a Ferencvárosban. Miként élte meg?
– Őrültség volt, ami akkor a Fradinál ment. Nem mondom, Dalnoki Jenő tényleg tehetséges korosztályt nevelt fel, de egyszerre tí­z fiatalt képtelenség feltenni a felnőttek közé. Már a KEK-döntővel végződött, 1974–75-ös idényben is keveset játszottam, ’75 őszén pedig alig. Miért tagadnám, fontolgattam, hogy eligazolok. Erre decemberben a szakosztály-értekezleten ölelgettek, hogy te fradista vagy, itt a helyed, számí­tunk rád, nem mehetsz sehová. Tavasszal mégsem változott semmi sem. Nyáron aztán az átigazolási időszak utolsó napján táviratot kaptam Harót Jánostól, az FTC elnökétől, hogy menjek be az Üllői úti székházba. Harót mellett ott ült egy másik ember, akit nem ismertem. Kiderült, hogy a Csepel elnöke. Harót közölte velem, holnaptól a Csepel játékosa vagyok.

– Innen már ismert a történet, a Fradi elcserélte önt a stadion világí­tására, amit a Csepel biztosí­tott.
– Igen, persze én ebbe nem akartam beletörődni, hiszen hí­vott a Győr is. Rohantam az MLSZ-be, a Népköztársaság útjára, Kutas Istvánhoz, a futball akkori teljhatalmú urához, aki azt mondta, vagy Csepelen futballozom a jövőben, vagy sehol…

– Meg tudott bocsátani a száműzetésért?
– Még Dalnoki Jenőnek is. Úgy tí­z év múltán egy banketten odajött hozzám, és exkuzálta magát. Jenő kemény, sőt konok, messze nem hibátlan ember volt, de élt-halt a Fradiért, a tévedéseit is hit és meggyőződés vezérelte.

– Hogyan lett közgazdász?
– Megpróbálkoztam az edzőséggel, de két nyarat is a TF-n kellett volna töltenem, s ennél fontosabb volt a családom. Még játékosként elvégeztem az egyetemet, s elhelyezkedtem a szakmámban. A borsodi Kenézlő Dózsa TSZ melléküzemága épületüzemeltetésre szakosodott. Ezt csináltam évtizedeken át, a rendszerváltás után persze már céges formában. Én irányí­tottam például a Mezőgazdasági Miniszté­rium épületét is.

– S mint hí­rlik, a szabadidejében ultizott. Még ma is?
– Sajnos már nem. Sándor Csikar társaságát örököltem meg, de mára sajnos elfogytunk. Helyette óvom az egészségemet, kerékpározom és tornázom, ví­zben és szárazon egyaránt.

– S jár a Fradi meccseire?
– Hogy is mondjam… Talán járnék. De még a pályaavatóra sem kaptam meghí­vót. Ahhoz a rendszerhez pedig öregnek érzem magam, hogy hétfőnként regisztráljak, keressem a megfelelő embert, s pénteken átvehetem a belépőt. A tévében azonban természetesen minden mérkőzést megnézek. A Bosman-szabályt kárhoztatom, nekem sok a külföldi a csapatban, de ettől a Fradi az Fradi, szurkolok a csapatnak.

– A régi csapattársakkal tartja a kapcsolatot?
– Természetesen, de sajnos egyre kevesebben vagyunk. El is szoktam gondolkozni azon, húsz év múlva, amikor már mi sem leszünk, vajon ki jelenti majd a Ferencvárost.

(Novák Miklós – Magyar Nemzet)