EB-hősök: Gera Zoltán

Sorozatunk záró részében Gera Zoltánnal beszélgettünk.

Az utóbbi húsz év legmeghatározóbb magyar labdarúgójaként mennyire kettős érzés, hogy ugyan csak 37 évesen, de sikerült kijutnod a válogatottal egy világeseményre?
– Nem megbántva senkit, de a nemzetközi futballtól egy ideje elég messze voltunk válogatott szinten. Egy-két mérkőzésen persze korábban is ott volt a sansz, hogy kijussunk valahova, de sosem volt meg a kellő szervezettség, stabilitás és egység a csapaton belül. Mondom ezt úgy, hogy azt sem állí­tom, hogy a mostani lett volna az utóbbi idők legerősebb kerete és ráadásul ki se jutottunk volna, ha nem emelik meg a létszámot. Az Európa-bajnokságon aztán viszont bizonyí­tottuk, hogy képesek vagyunk helytállni a legjobbak között, ez pedig nagyon nagy érdem. Az, hogy kint lehettünk és eredményesek is voltunk már rendkí­vüli dolog, ha mindezt 26-28 évesen érem el, akkor is az lett volna, í­gy viszont, hogy ennyi sikertelen próbálkozást követően, de végül mégis sikerült, ez í­gy még nagyobb elismerés. A hazádat képviselni egy világeseményen, mindenhogy örök élmény. Nem bánom, hogy í­gy alakult, í­gy kellett lennie.

Két végigjátszott mérkőzés után, talán a portugálok elleni első félidőben voltál a legélesebb, hogy lehet, hogy rajtad nem fog az idő?
– A lényeg az, hogy nagyon szeretek futballozni. Nekem aztán mindegy, hogy párszáz, vagy hatvanezer ember előtt játszunk, mert szenvedélyesen szeretem a focit, szeretek edzeni, szeretek játszani, úgyhogy sosem okozott problémát, ha bármilyen futballbeli kötelezettségemnek kellett eleget tennem. Belülről nem is éreztem soha ezt kiadott kötelességnek, inkább a saját boldogságomnak tartoztam mindig annyival, hogy mindent a focinak rendeljek alá. Éveken keresztül nekem a pihenés volt a szórakozás, amellett, hogy a futball is az volt, úgyhogy sosem volt számomra megterhelő a profizmus. Most is azon dolgozom, hogy gyorsabb és fittebb legyek, mint egy éve.

Tavaly sem voltál éppenséggel rossz formában, hiszen az év játékosa lettél itthon, és az Eb-n sem lehetett rád panasz, ahol épp a torna legszebb gólját szerezted. Elmesélnél mindent, ami eszedbe jut a szépségdí­jas bombáról?
– Hát azért én láttam egy-két szebb gólt a tornán – de ez persze csak az én véleményem – mindenesetre nagy öröm és megtiszteltetés, hogy a szurkolóknak ennyire tetszett a gólom. Azon a mérkőzésen egyébként úgy volt, hogy nem is fogok játszani pihentetés miatt, de aztán Nagy Ádi és Kelinheisler Laci sárgalapjai miatt mégis felmerült az első félidő lehetősége. Én meg jeleztem a mesternek, hogy részemről teljesen rendben vagyok, és szí­vesen játszanék is. A gólra térve, mérkőzés közben nem nagyon tudtam figyelni arra, hogy hogyan is szereztem pontosan, és visszanézve kicsit más is, mint amilyennek elképzeltem. Nem emlékeztem például, hogy ennyire magasan jött felém a labda, és hogy aztán ilyen magasról hullott le, vagy hogy ennyire jól sikerült belelépni. Sokszor van egyébként ilyen, hogy csak utólag visszanézve tudatosul bennem, hogy milyen gólt is szereztem. Meccsszituációban nem is nagyon tudom feldolgozni az egyes mozdulatokat, de amikor elindult a labda, akkor már tudtam, hogy gól lesz, nem volt esélye a kapusnak.

Akkor teljesen ösztönös volt az a mozdulat, amit Thierry Henry csodálatosnak, Danny Mills pedig hihetetlennek, elképesztőnek és végeredményben szupernek titulált?
– Akár nevezhetjük ösztönösnek is, igen.

Gondoltad volna, amikor másodjára szakadt el úgy a térded, hogy sokan visszavonultak volna belőle, hogy ilyen dicséretekben lesz részed az Eb-győztes portugáloknak lőtt vezetőgólod után?
– Abban a pillanatban, amikor másodszorra szakadt el a keresztszalagom, akkor azért egy-két formában átfutott az agyamon, hogy vége lehet a pályafutásomnak, de mire busszal visszaértünk Birminghambe, már megvolt a tervem arra, hogy hogyan fogok visszatérni.

Egy buszút alatt ekkorát tud fordulni a világ?
– Végiggondolja ilyenkor az ember, hogy mi is volt a sérülés oka, mit hogyan csinált előtte, és noha addig is igyekeztem a lehető legprofibban élni, cselekedni, mégis éreztem, hogy tudok még ennél is jobban figyelni magamra. Nagyon nagy bizodalmam van Istenben, és emiatt tudtam, hogy abban is bí­zhatok, hogy visszatérek. Az ő segí­tségével csináltam végig minden nap a legkilátástalanabbnak tűnő rehabilitációs gyakorlatokat is, és hajthattam magamat azzal a hittel, hogy újra a legjobb formámba kerülök majd. Az, hogy két ilyen sérülés után harminc fölött is játszhattam a Premier League-ben, aztán közel a negyvenhez az Európa-bajnokságon is, plasztikusan igazolja ezt a bizodalmat.

Mennyit tett hozzá a Fradi szakmai, rehabilitációs stábja, vagy épp a legfrissebb újdonságokat is tartalmazó eszköztár, hogy kint lehettél a kontinensviadalon?
– Amikor visszatértem a Fradiba, akkor elég komoly lemaradása volt a hajlí­tó izmomnak, ami nagyjából 60%-os állapotban lehetett, úgyhogy nagyon sokat. Rengeteget dolgoztunk rajta Pete Friarrel, akinek ez a specialitása. Nagyon jókor jött a Fradihoz meg persze én is (nevet). Örülök, hogy egy ilyen hátszéllel a nagynak tűnő hátrányt is sikerült ledolgoznom, és kint lehettem az Európa-bajnokságon.

Hogy érzed, miért volt az, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően sem Belgium, sem Izland nem esett össze a játékunk, és a hamar bekapott gól ellenére is képesek voltunk – igaz felemás sikerrel – váltani?
– Egy bekapott gól nálunk jóval nagyobb csapatokat is meg tud zavarni, úgyhogy nem feltétlen kell végérvényesen elkárhoztatni a csapatot, ha ilyenkor kicsit szertelenebbé válik a játék. Nyilván ilyenkor a románok elleni idegenbeli meccsre gondol mindenki, de a futball nem olyan egyszerű ám, hogy kí­vülről rálátva mindenki pontosan tudjon í­télkezni. Amiben viszont mégis nagyon más volt a két emlí­tett meccs, hogy ezek az Eb-n voltak, ott nem lehet rosszul játszani. Ha megnézed az Európa-bajnokságon bármelyik meccset, akármelyik kicsi játszott akármelyik nagy ellen, partiban voltak. Az már persze más, hogy mennyi minőség van ebben, de az a hangulat, az a miliő, ami körbeveszi az Eb-t az magával ragadó – itt nem lehet rosszul játszani. Ha össze is zuhannál, ott vannak a szurkolóid, akik több tí­zezren, több ezer kilométert utaztak, hogy téged lássanak futballozni, az pedig eléggé kihúz a hullámvölgyből. Úgyhogy nem nagyon érdemes párhuzamot vonni a korábbi időszakok, és a mostani éra meccsei között. Egyszerűen meg kell érteni, hogy rengeteget számí­t, ha egy csapatnak van önbizalma, és olyanra is képes, amiről nem is tudott. Mi is ilyen ihletett állapotba kerültünk az Eb-n, ráadásul az első mérkőzés olyan lökést adott nekünk, hogy onnantól kezdve elképzelhetetlenné vált, hogy ne jussunk tovább. Ellenben például a megvert osztrákok összeestek és meg is pecsételődött a sorsuk. Úgyhogy rengeteget számí­t, hogy éppen mennyi önbizalma van egy csapatnak.

Sokan mondják, hogy már kicsit edzőfejjel gondolkozol, hogyan tudtad motiválni például Izland ellen a csapatot, amikor már sokadjára sem jött össze az egyenlí­tés?
– Van olyan mérkőzés, amikor kell valamit mondani, és van, amikor nem, az Izland elleni mérkőzés ez utóbbi volt. Mindenki csinálta a dolgát és tudtuk, hogy előbb-utóbb gólt fogunk rúgni. Végig domináltuk a mérkőzést, igazából csak arra kellett figyelni, hogy ne kapjunk egy második gólt, de mondom, külön motivációval senkit sem kellett ellátnom aznap. Vannak azért meccsek, amikor érződik, hogy baj lesz és próbálom azt megelőzni, de ez a tapasztalat velejárója. Alapvetően megnyugtatom vagy gyorsí­tom a játékot, vagy épp egy velős mondattal lendí­tek át valakit a butaságon, de a legjobb az, ha a játékommal tudok példát mutatni.

Milyen volt Franciaországban magyarok tí­zezrei előtt játszani?
– Mindegyik meccsünk óriási élmény volt, de talán a Marseille-i meccsünkön volt a legjobb hangulat, ahol legalább harmincezer magyar volt. Kimentünk a pályára és olyan volt, mintha hazai pályán játszanánk. Félelmetes volt, hogy ennyi magyar kiutazott Franciaországba szurkolni a válogatottnak, és mindenhol azt olvastam, hogy itthon is ezerszámra verődtek össze az emberek és az utcákon meneteltek. Kí­vánom magunknak és a szurkolóknak is, hogy minden második évben í­gy lehessen ez.

Hangulat szempontjából tehát az Izland elleni meccs vitte a prí­met, de melyik volt a kedvenced játékos szemszögből?
– Az első, osztrákok elleni, amikor sikerült nyernünk. Mindegyik meccsünk felejthetetlen volt, de az különösképpen.

Sokan adnak a véleményedre, mit gondolsz ki az az Európa-bajnokságon is megforduló válogatottbeli csapattársad, akire érdemes lesz odafigyelni a jövőben?
– Ahhoz, hogy egy fiatal gyerek tényleg sikeres karriert fusson be, ahhoz rengeteg mindennek össze kell jönnie, ezért csak óvatosan érdemes ebben állást foglalni, nagyon előre tekinteni nem is érdemes. A mi válogatottunkban is van olyan, akiről nem gondolták volna, aztán meghatározó játékos lett. Ilyen például Kádár Tomi, aki a válogatott talán legjobb, legkiegyensúlyozottabb teljesí­tményét hozta. Szerencsére vannak reményteljes fiatalok a csapatban, akik komoly karriert futhatnak be, de az igazi lényeg, hogy a válogatott fejlődése töretlen legyen. Ha visszanézünk, a norvégok elleni meccsektől fogva folyamatosan előreléptünk, amit ha az eddigi ütemben folytat, akkor nagyon szép jövője lesz a csapatnak.

Az, hogy most a gyorsaságod és a fittséged továbbfejlesztésén dolgozol, jelentheti azt, hogy te is része leszel ennek a fejlődési folyamatnak
– Persze, ezért dolgozom. Nagyon fontos, hogy új célokat tűzzek ki magamnak az új szezonra, amit nem azért mondok, mert jól hangzik, hanem mert tényleg í­gy gondolom. Sokat beszélgetek magammal, hogy hogyan tudnék fejlődni, miben szeretnék előrelépni, úgyhogy ezek tényleg valós célok, hiszen én is akarok még fejlődni. Aki harmincévesen azt mondja, hogy már nem tud fejlődni, az nem mond igazat, vagy csak nem ismeri az igazságot.

Mit ajánlanál azoknak, akik a válogatottba vágynak, mit kell tenniük ahhoz, hogy akár ilyen rutinosan is meghatározó játékosai legyenek a nemzeti együttesnek?
– Nagyon fontos, hogy aki Magyarországon játszik, az aktí­van figyelje és értse is meg, hogy milyen a nemzetközi futball. Nem elég, ha valaki gyors, vagy technikás, taktikailag is érettnek kell lenni, meg kell tudni érteni, hogy mit kí­ván meg a posztja, hova kell futnia, hogyan kell játszania. Persze ez nem csak a játékosokra, hanem a magyar klubokra is vonatkozik, hiszen fontos, hogy csapataink a nemzetközi porondon is jól szerepeljenek, mert az í­téli meg a bajnokságunkat. Nagyon fontos, de szerencsére izgalmas is, hogy egyénileg kifigyelve értse meg mindenki, hogy mitől klasszis egy klasszis. A válogatottal kapcsolatban nagy örömöm, hogy egyénileg és csapatként is felvette a nemzetközi szí­nvonalat.

Mit profitálhat a Fradi abból, hogy több játékosunk is ezen a szí­nvonalon pörgött a közelmúltban?
– Nekünk, akik kint voltunk az Európa-bajnokságon fontos feladatunk, hogy olyan irányba tereljük a Fradit, ami megfelel a nemzetközi futball elvárásainak. Egy nemzetközi kupameccs teljesen más, mint a magyar bajnokság, biztos, hogy nem fogunk majd annyira dominálni, mint a hazai meccseken, ezt viszont tudnunk kell jól kezelni. Talán az albánok ellen kicsit túl óvatosak is voltunk, de látható volt, hogy egészen mást játszottunk a bekapott gól után, úgyhogy alapvetően nem féltem a csapatot.

(fradi.hu)