Egy könyv, ami barátságból született

Idén tavasszal közöltünk egy cikket, egy készülő könyvről, a cí­me az volt, Fiataloknak is ajánljuk…

Örömmel jelentjük, a könyv elkészült. Ez alkalomból – a szerző engedélyével – is közlünk egy cikket, mégpedig azt, amelyiket a könyv kiadója í­rt. A cikk eredetiben a www.kuzdotermagazin.hu oldalon jelent meg, amely nevéből adódóan a küzdősportokkal foglalkozik. Hogy kerül egy Kocsis Sándor életével foglalkozó könyv bemutatója oda?

Az alábbiakban kiderül…

Tudom, nem boksz oldalra való ez a könyv. Vagy mégis? Én azt gondolom igen, nem csak azért, mert „most dicsekszem” én adtam ki, hanem azért, mert egy csodálatos sportolóról szól, és egy csodálatos ember í­rta, Schlegel Oszkár.

Schlegel Oszkár a legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismertem, pedig ismerek és ismertem fantasztikus embereket. Egész életét a sport töltötte ki, s nem csak űzte, hanem szolgálta és szolgálja, taní­totta, szervezte és tiszteli a sportot. Aki valaha is megfordult a Csanádi sportiskolában, az bármerre néz, az Ő szellemiségét láthatja, érezheti. Igazgatósága alatt olimpiai bajnokokról nevezett el tantermeket, és minden teremben értékes relikviákat helyezett el, kis múzeumot varázsolt a tantermekbe, de múzeum az egész iskola, hisz a folyosókon is számtalan serleg, érem, zászló, fénykép és sok-sok, a sportról és a sportolóról szóló emlék található. Amennyiben jól emlékszem, 23, olimpiai bajnokról elnevezett, termet rendezett be a sportolók relikviáival, a róluk megjelent hazai és külföldi sajtó í­rásaival, fotóival.

A sors érdekessége, hogy a Harangi Imréről elnevezett termet, Papp László avatta fel, és sajnos pár évre rá, már kész volt a Papp László terem is, hisz az ökölví­vófenomén eltávozott közülünk.

Egy ilyen teremavatáson félrehí­vott és megkérdezte:
– Jánoskám segí­tesz nekem kiadni a könyvet, amit közösen í­rtunk barátaimmal?
– Hát, el kell gondolkodnom, válaszoltam, hisz még sosem foglalkoztam könyvkiadással. De miről szól? – kérdeztem
– A cí­me: Bajnokokról Bajnokok.

Ez 1995-ben volt, és akkor már 18, bajnokról elnevezett terem volt a Csanádiban, és azokról a bajnokokról szólt a könyv.

Ezzel a könyvel kezdődött a kiadói pályafutásom, ami akkor még olyan sima volt. Ezt követte még egy Schlegel könyv és aztán az újság, de maradjunk Oszkárnál. Oszkár elment nyugdí­jba, de a termeitől nem tudott elválni, és mindennap bejárt, de járta a versenyeket, labdarúgó mérkőzéseket, és persze a nagy szerelem, a Fradi, melynek mérkőzéseit ki nem hagyta volna, és a klubot sem, ahol az „öreg” Fradi focistákkal vitatta meg a történéseket. Oszkárt szeretik és tisztelik a sport egész területén, a MOB-ban mindenki úgy tiszteli és szereti, mintha ezer olimpiai aranyérme lenne, és van is neki sok, csak éppen, Papp Laci, Puskás Öcsi, na és „Kocka” Kocsis Sándor nyakában lógtak. De Oszi, mindenkiről mindent tud, mindenkit istení­t és tisztel, azokat is, akiket nem ismerhetett, és azokat is, akiket ismert. Nagyon szerette őt minden egyes bajnok. Egy-egy Csanádi napra, kivétel nélkül mind megjelent, hisz Ő hí­vta meg őket, istenem, de szépek is voltak azok a napok. Ha nem hisztek nekem, kérdezzétek meg Erdei Zsoltit, Ő is imádja egykori tanárát.

A múlt év végén, Hajdúsámsonban, egy disznóvágáson találkoztam vele. A Harangi családot kí­sérte el, mert hí­vták, ki tudja miért ők is szeretik, én tudom, mert Oszit mindenki szereti. Szóval két falat közben halkan oda szól – Jánoskám, a Kocsis Sanyiról van egy szinte kész könyvem, megcsináljuk? Én habozás nélkül rávágtam persze Oszikám, megcsináljuk.

Ez év februárjában csöng a telefonom és Oszi hangját hallom – János én már kész vagyok, most már te jössz, tudod a könyv. Elakadt a hangom, mert akkor már gyülekeztek a viharfelhők, érezhetően kezdett a piac leállni, a küzdőtér sem úgy ment ahogy kellene, és a hirdetők sem tolongtak, aki meg volt, az nem tudott fizetni, de Oszinak nem lehet ellentmondani, jó találkozzunk mondtam. Találkoztunk, és az én szeretve tisztelt barátomnak csillog a szeme, húsz évet fiatalodott, pedig sosem látszott sportos alakján a 70 év. – János, ez lesz az utolsó „közös gyermekünk” és Kocsis Sanyi szeptemberben lenne 80 – éves, és július 22- én lesz harminc éve, hogy nincs közöttünk, nagyon szeretném….. Elgondolkodtam és azt mondtam, rendben van barátom, de most én sem állok jól, de szeptemberig összeszedjük az anyagiakat, és a születésnapjára kezedben lehet, az újabb „közös gyermekünk”.

Ember tervez, Isten végez, mondja a közmondás, Oszi, áprilisban kis gyengeséget érzett, kivizsgáltatta magát, és kiderült, a baj nagy. Fel kellett gyorsí­tani a dolgokat, mert nem tudhattuk meddig és hogyan.

Rohammunkában szerkeszteni, tördelni, megtervezni a cí­mlapot és a belső oldalakat, képeket szerkeszteni, szóval mindent ami egy könyv megjelenéséhez elengedhetetlen. Egy apróságra nem maradt idő, pénzt szerezni. Oszinak pár barátja hirdetéssel segí­tett, és segí­tett a MOB, nagyon sokat segí­tett a MOB, mivel mondtam, tisztelik és szeretik Oszit. A többi? Hát a többit én kölcsönökkel pótoltam, í­gy növeltem amúgy sem kevés hiányom, de Osziért bármit.

Nagyon akarta kezébe fogni, én nagyon akartam, hogy kezébe foghassa, miért, mert Ő az OSZI!!!! És ma, 2009. 07.23-án kihoztam a nyomdából, és első utam a László kórházhoz vezetett. Rohantam fel a harmadikra, felvettem a szájmaszkot, és beosonok a kórterembe, s letettem a pihenő barátom mellé a könyvet. Halkan megszólí­tom a szendergőt, hogy vagy barátom? Ő rám néz, meglepődik, és annyit mond köszönöm, egy kicsit nehezen, de vagyok, és akkor, akkor hozzáér a keze a könyvhez.

Felemeli, és újra csillog a szeme, mosolyogva simogatja, és nem tud megszólalni. Egy kis idő múlva annyit mond, köszönöm, nagyon szép gyerek. Több mint egy órát voltam nála, de nem tette le a kezéből, fáradt arca kisimult és boldog volt, nagyon boldog. Elővett egy listát, kiket szeretne meghí­vni a bemutató sajtótájékoztatóra, ahova – én nem megyek el Jánoskám, nem akarom, hogy í­gy lássanak, ott leszel te, és te képviselsz engem, tudom, hogy ………….. Itt nekem ki kellett menjek, mert ki és kész. Miután visszamentem, annyit mondtam, Oszi, kinek küldjek még, és elővett egy másik listát. Még egy kérés, Oszikám, dedikáld a könyveket, mert anélkül semmit sem ér.

Elővesz egy harmadik paksamétát, benne a rá jellemző akkurátus papí­rok, rajtuk a köszöntője, és aláí­rása. Ránézek, és annyit mond, Jánoskám, tegnap akartam í­rni és nem tudtam, most akartam neked dedikálni egyet, de nem engedelmeskedik a kezem, ezeket előre legyártottam, tudtam, hogy akármi is történik, te, júliusban hozod a könyvet, és óvatosságból augusztusra dátumoztam, mert éreztem, a sajtótájékoztató már augusztusban lesz. Igen, Ő Schlegel Oszkár, aki mindent megérez, aki tudja, hogy a barátság szent dolog, tudja, hogy az elődök ismerete nélkül, az utódok szegényebbek lesznek, s mint pedagógus mindenre felkészül, ez nála természetes, de hát ezért szeretjük.

Hát í­gy történt, és a sajtótájékoztató előtt bemutatom a saját oldalamon, és jelzem, mivel sajnos nem dúskálok az anyagi javakban, ezért csak és kizárólag nálam lehet megrendelni és megvenni. Nem tehetem be könyvesboltba, mert nem adhatok több, mint 55%-ot a kereskedőnek, teszem hozzá, őszinte bánatomra.

Szóval lássátok ti, barátaim elsőként a borí­tót, és aki szeretné, az jelezze nekem, és utánvéttel küldöm.

Perutek János

A szerkesztő megjegyzése:
A könyv ára (nem véletlenül) 1929 Ft. Aki vásárolni szeretne belőle, az í­rhat közvetlenül a szerzőnek a honlapján található cí­mre. Vagy, ha az kényelmesebb, jelezze nekünk az igényét és mi továbbí­tjuk. Mi mindenkinek azt javasoljuk, aki teheti, vásároljon, mert ez a könyv a könyvespolcok éke lehet, egyrészt a könyv alanya, másrészt a szerzője miatt. És köszönjük a kiadónak is a munkáját, amivel igaz barátjának adózott.