Elfeledett ellenfelek – Budai 11

A XX. század elejét a történelem „boldog békeidőként” jellemzi. Magyarországon, a dualizmus idején rohamos fejlődés és ennek következtében életmódváltás vette kezdetét. A dualizmus korának kormányai jelentős szerepet vállaltak az ország művelődésének, infrastruktúrájának, gazdaságának fejlesztésében. A magyar társadalom jelentősen átalakult. Ennek fő jellemzője a polgárosodás volt. Azonban ez a kor sem volt tökéletes, aki olvasta Kodolányi János „Boldog békeidők” regényét, azok szembesülhettek a Monarchia utolsó éveinek kí­méletlen őszinteségű társadalmi kórképével, a század eleji polgárság kiúttalanságának ábrázolásával, a kis sváb cseléd, Kádi sorsán keresztül. Labdarúgásunk kezdete is az évszázad nyitányához köthető, szeretett csapatunk 1900. március 25-én játszotta le első, barátságos mérkőzését a Soroksári úton az Óbudai Torna Egylet csapatával. Tudni kell, hogy ekkor még csak kihí­vásos alapon, ötletszerűen jöttek létre mérkőzések. Az Elfeledett ellenfeleink sorozatunk mai emlékezete egy olyan klubot szeretne a feledésből néhány Fradihoz köthető emlék felidézésével közelebb hozni, mely alig-alig ismert a jelenben. Mely soha nem nyert bajnokságot, ezért „jelentős szerepet sem töltött be” a magyar labdarúgásban. 1900-ban 33 sportbarát alakí­totta Óbudán a „33 Football Clubot. Hogyan lett a 33-ból 11? Erre még visszatérünk, de egyenlőre maradjunk a kezdeteknél. A klubnak saját pályája nem volt, í­gy mindig „vándorolt” az épp bérelt pályák között. Vetélytársuk, Óbuda másik csapata a III. Kerületi Torna és Ví­vó Egylet, akik három évvel hamarabb, 1887-ben alakultak és ők is több alkalommal szerepeltek az első osztályban. A két óbudai klub 1911 és 1937 között együtt szerepelt az első osztályban (a III. kerület az 1996/97-es, és a az 1998/99-es bajnoki idényben tagja volt az NB I-nek) mi mégis a Budai 11 csapatát választottuk, mert velük több bajnoki mérkőzést játszottunk, melyek közül van kettő, melyek jelentősen befolyásoltak egy elvesztett bajnoki cí­met.

1900.X.7-én, a Soroksári úton lépett pályára először a 33 FC a „Ferenczvárosi Torna Club” ellen. A mérkőzés különlegessége, hogy ebben az évben a játékosok még bármelyik csapatban pályára léphettek, í­gy fordulhatott elő, hogy „mind a két csapat nagy hévvel és önbizalommal ment a küzdelembe. A ferenczvárosiak igazolni akarták azt a jó formát, a mit az Óbudai Torna-Egylettel szemben mutattak előtte való vasárnap, amikor is mostani ellenfelük közül hatan játszottak az óbudaiakkal, í­gy tehát felerészben ugyanazon csapat ellen kellett küzdeniök most is. A »33«-ak pedig, akik eddig veretlenek voltak és hat matchükben 6 kapott góllal szemben összesen 50 gólt adtak ellenfeleiknek, bizonyosra vettek egy újabb győzelmet. De másként történt. Ferenczváros egy pillanatra megállí­totta őket a dicsőség útján.”

1901-ben a budai csapat a másodosztályban kezdte el a bajnoki szereplését, amit óriási fölénnyel meg is nyert. 14 mérkőzésből mindösszesen 1 döntetlen értek el, a többit megnyerték, olyan csapat előtt mint az UTE, akik csak 1905-ben tudtak feljutni az első osztályba. 1902-ben, a bajnokság újoncaként, február 11-én mérkőztek meg először az FTC-vel (3:3). Az első győzelemre sem kellett sokat várni, hiszen az őszi „visszavágón”, 1902.X.25-én már a „33-k” diadalmaskodtak 2:1-re. Ebben az évben még nem volt nagy különbség a csapatok között, a bajnokság végén (5 csapat indult) az FTC a második, a 33 FC a harmadik helyen végzett. A két csapat akkori erejét mutatja, hogy november 16-án, a Chellenge-kupa (1897 és 1911 között rendezték a Monarchia országainak csapatai között a kupasorozatot) keretében is megmérkőztek egymással a csapatok. Az egygólos FTC győzelem azt jelentette, hogy a zöld-fehérek képviselték az országot a 1903-s bécsi döntőben.

1903-tól olyan 10 év következett, mely a Ferencvárosi labdarúgás első aranykorát hozta el (8 bajnoki cí­m mellé két második hely is „becsúszott”). Ezen időszakban a 33 FC „csak” hat bajnoki cí­münknek volt a tanúja, hiszen az 1906/07-s bajnokság során kiestek és három év kellett ahhoz, hogy újból megmérkőzhessenek a korszak legjobb csapatával, a Fradival. 1910.X.2-án a Millenáris pályán a bajnoki cí­mvédő nem várt vereséget szenvedett az újonc budai csapattól: „az idény előreláthatólag legnagyobb meglepetését szülte: a 33 Fc. legyőzte 1:0-ra a Ftc.-ot. Ami már a Ftc.-al többször megesett, az történt most is, t. i. a játék elején lazsáltak, a játék végén pedig már nem tudták behozni az elmulasztottakat.” Beigazolódott az, ami a kezdetektől a foci örök igazsága: senkit sem lehet lebecsülni. A lelkes óbudaiak mégsem örülhettek túl sokáig a bajnok legyőzésének, hiszen a Ferencvárosi játékosoknak feltűnt, hogy az ellenfél kapuját az a Zsák Károly védte, akit le akartak igazolni, a fiatal kapuőr aláí­rt is a zöld-fehérekhez, de fiatal kora miatt addig húzódott az ügy, amí­g Zsák megunta és aláí­rt a Budai 33-hoz! A mulasztás kiderült, az MLSZ újrajátszást rendelt el, ahol már sima 7:0-s FTC győzelem született.

1912.III.25-én már az Üllői úton fogadtuk a 33 FC-t. Könnyed 4:0-s mérkőzés egyetlen izgalmát Weisz Frigyes, a vendégek csatára okozta, akit a bí­ró egy vétlen összecsapás után (Ungár kapussal futott össze) kiállí­tott, amiért a kissé vehemens csatár kis hí­ján párbajra hí­vott. A párbaj elmaradt, de a csatár mégis csak igazságtalannak í­télte a kiállí­tást, ezért az MLSZ-nél feljelentette a bí­rót. Itt sem járt sikerrel Weisz, az MLSZ közleménye szerint: „mérkőzés bí­rája Fehéry Ákos ellen a 33 FC feljelentésre folyamatba tett vizsgálatot a bizottság beszüntette, mivel bí­ráskodásában roszhiszemüséget nem látott.”

Az I. világháború jelentős hatással volt a labdarúgásra is. Szinte egész Európában nagy tömegek éltették a háború kitörését, akkor még nem sejtették, hogy milyen borzalmak várnak a fronton harcolókra. A stadionokat megtöltők hangorkánját, a pattogó labdát, a gólokat, ágyuk és mérhetetlen szenvedést hozó lövészárkok váltották fel. Az MLSZ felfüggesztette a bajnokságot, a játékosok többsége bevonult katonának. Ez idő alatt is folyt az itthon maradók között játék, de 1914 őszétől 1916 őszéig ezek nem hivatalos bajnoki küzdelmek voltak. Az itthon maradók is „háborúztak”, ezen időszak alatt hagyta el a Fradit Schlooser Imre, mely komoly vitákat váltott ki a korszak két legjobb csapata, a Ferencváros és az MTK között. Két év után az 1916/17-s bajnokság (hadibajnokság néven) már bajnokok hirdetett, a több klubból „összekovácsolt” MTK óriási fölénnyel lett első. A Fradi a negyedik, a 33 FC a 10. helyen vészelte át a háborús időszakot.

A háború után hosszú lábadozó időszak következett, a profi labdarúgás 1926-s bevezetése hozta el a fordulatot. A változás szele már az 1925/26-s bajnokságban is érződött, megtörtént az, amikre kevesen gondoltak, megszakadt az MTK győzelmi sorozata és két pontos előnnyel a Fradi zsebelte be a bajnoki aranyérmet. Óbudán is változást hozott a profizmus bevezetése, a klub Budai „33” FC néven indí­tott csapatot, de rövid időn belül vita tört ki az amatőr sportegyesület és a profi labdarúgócsapat vezetői közt a névhasználatról. Egy évekig elhúzódó bí­rósági döntés miatt a professzionális csapat nem használhatta tovább a Budai „33” nevet, ezért 1929-től Budai „11” néven folytatták szereplésüket. Az első profi szezont az átmenet miatt megúszta a csapat, a bajnokságban az utolsó helyen végeztek, de mivel csak 10 csapat indult, í­gy nem estek ki az első osztályból.

1926.VIII.29-én a Hungária körúton lépett pályára a magyar labdarúgás első profi mérkőzésén a Budai „33” és a Ferencváros, „…mely nagyszerűen sikerült. 25 ezer ember volt tanúja a remek küzdelemnek, bizonyí­tékául annak, hogy a professzionista futball eseményei irány csak fokozódik a közönség érdeklődése.”

Ezen a „történelmi” mérkőzésen a Ferencváros: Huber – Takács, Hungler II. – Lyka II., Bukovi, Blum – Rázsó, Horváth II. Stecovits, Schlosser, Kohut, a Budai „33”: Zsák – Oláh, Erdélyi – Kovácsy, Eichbaum, Beller – Schmitdt, Czumpft, Kaltenecker, Papáy, Kramer összeállí­tásban lépett a pályára. „Az első félidőben a határtalan lelkesedéssel küzdő és vezető 33-asokat szünet után fektette kétvállra a zöld-fehérek nagyobb rutinja”. A Fradi lendülete a bajnokság végéig kitartott és Tóth-Potyával kispadon magabiztosan nyertük meg a bajnokságot az Újpest előtt.

A következő 1927/28-s bajnokságot is remekül kezdte a csapat, az őszi szezonban 10 győzelem mellé csupán egyetlen vereség jutott. Ebben a 10 győzelemben benne volt a Budai „33” is, ráadásul egy igazán gólzáporos mérkőzéseken. 1927.XI.13-án „az ismét komplett Ferencváros az első negyedórában öt gólt lőve lerohamozta, végül iskolajátékkal megsemmisí­tő gólaránnyal győzte le egészen gyengén játszó ellenfelét.”

A nyolc gólból Takács II. négyet vállalt úgy, hogy az első három gólt ő szerezte 12 perc alatt! „Kis Taki” a Vasasból került a zöld-fehérekhez 1927 nyarán, aki akkor már tizenötszörös válogatott volt. Fénykora a Fradihoz köti: 307 mérkőzésen 446 gólt szerzett. A tavaszi „visszavágón”, 1928.II.26-án a csatártárs, Kohut szerzett négy gólt. Megint 8 gólt kapott a Budai, de most legalább 2:0 után tudtak szépí­teni. Nehéz időszaka volt ez a csapatnak, tartott a per, emiatt pénzhiány is fellépett, de végül is a 8. helyen végeztek, megelőzve a sokkal nevesebb Kispestet és a Vasast.

A pereskedés 1929 őszén ért végett, az amatőr csapat kapta meg az alakuláskor felvett „33-s” számot, a profik meg nemes egyszerűséggel Budai „11” névre váltottak. 1929.X.13-án még minden bizonytalan volt, a Nemzeti Sport hasábjain „Ferencváros – B. Harihárom” szerepelt. Ezen a mérkőzésen is Takács II. szállí­totta a Fradi góljait, két találatot szerzett, a vendégek erejéből csak szépí­tésre futotta. A vereséget a csapat edzője Faragó Lajos igazán frappánsan indokolta: „A Ferencváros jobb volt, de azért nem volt jó.” Ezen túl az is közrejátszott, hogy hiányzott a csapat legjobb és legrutinosabb játékos, Orth György, aki legnagyobb sikereit az MTK-val érte. Tavasszal, 1930. május 4-én már Budai „11” néven léptek pályára a Hungária úton (a csapat saját pálya hiányában általában ott játszotta hazai mérkőzéseit) és csí­ptek el egy pontot a Ferencváros ellen. Az akkori sajtó nem volt „udvarias”, amit látott, azt í­rta le, időnként kendőzetlen stí­lusban: „A Ferencváros siralmas játéka nem volt méltó bajnokjelölthöz”. Nem is lettünk bajnokok, az ősi ellenfél az Újpest két ponttal többet szerzett, pedig akkor már több esetben a legendás „T-betűs” csatársor rohamozta az ellenfelek kapuját.

A Táncos, Takács II., Turay, Toldi, Kohut csatársor az 1931/32-s bajnoki évben „kárpótolta” a szurkolókat. 22 mérkőzés, 22 győzelem, 105:18 gólarány! Előtte és utána sem sikerült senkinek 100%-s teljesí­tménnyel zárnia egy bajnoki szezont. Ebből a gálából a Budai „11” sem maradhatott ki. 1931.IX.13-án a Hungária úton úgy nyertünk 7:1-re, hogy a Nemzeti Sport szerint „a játék nem volt olyan nagy, mint amilyen nagy a gólarány s biztos a győzelem”.

Ezen a mérkőzésen már pályára lépett labdarúgásunk egyik legkiemelkedőbb játékosa, Sárosi György. 19 évesen foglalta el Laky és Lázár „között” a pálya közepét. 

A utolsó fordulóban, 1932.VI.12-én, a Budai „11”-nek nem sok hiányzott ahhoz, hogy elvegye a magyar labdarúgás egyetlen 100%-s bajnoki cí­mét a Ferencvárostól. A Nemzeti Sport egy szí­nházi hasonlattal, „legördült a függöny, a magyar professzionista bajnokság szí­njátéka befejeződött…” kezdte a beszámolóját, majd egészen lí­rai hangulatra váltott: „Az Üllői út ünnepet ült tegnap. Az Üllői út, amely a zöld-fehérek tanyáját jelenti, amely jelenti azonban az egész Ferencvárost, sőt a zöld-fehéreknek az egész országban, az ország határain túl élő rajongóit is…S amikor a bí­ró a játék végét jelezte, a két csapat felsorakozott. Ott lobogott a koszorú fölött a Közép zászlaja, amely minden mérkőzésen ott leng, ott zölddel az állóhelyoldalon.” A 3:1-s győzelem nehezen született meg, a Budai „11” szerezte meg a vezetést, de utána összekapta magát a Fradi és Takács II. duplájával és Toldi bombagóljával sikerült megnyerni a 22. bajnoki mérkőzésünket is.

A következő évek főleg nagyarányú zöld-fehér győzelemmel értek végett, de természetesen van kivétel. Az 1934/35-s bajnoki szezonban fordult elő az, ami a két csapat közös történetében egyszer sem. A budaiak mindkétszer legyőzték a Ferencvárost. És milyen fájdalmas volt a négy pont elvesztése! A bajnokságunkba került. Végig nagy harcot folytattunk az Újpesttel, akik két pont előnnyel nyerték a bajnokságot…miközben Sárosiék négy pontot vesztettek a Budai „11” ellen! Az első „pofont” 1934.XI.4-én kaptuk az Üllői úton. „A modern taktika diadalt ült a rendszertelenül játszó és Sárosi nélküli kiálló Ferencváros felett”. A tavaszi fordulóban sem sikerült a visszavágás. A már Sárosi Gyurkával felálló Fradi, 10 ezer szurkoló előtt abban bí­zott, hogy még egyszer nem kaphatnak ki a budaiaktól, a vendégek azzal biztatták magukat, hogy az utolsó bajnoki győzelmüket éppen a Ferencváros ellen aratták. Négy hónapra rá, 1935.III.4-én újra győzni tudtak, ezzel egyre nehezebb helyzetbe hozták a bajnoki cí­mért küzdő zöld-fehéreket. El is úszott a bajnoki cí­m.

A budaiak öröme nem tartott sokáig. Még három évig tagjai voltak az első osztálynak, majd az 1937/38-s szezonban az utolsó helyen végeztek és kiestek. Elfogyott a pénz, nem volt pálya, a játékosok is eligazoltak. Az 1938-as kiesést követően a klub már soha többé nem jutott vissza az élvonalba, a háború után meg is szűnt. A két csapat utolsó bajnoki mérkőzésére az Üllői úton került sor 1938.III.6-án. Akkor még reménykedtek a vendégek, az egyik játékosuk a kezdés előtt még úgy gondolta, „hogy este nagy vacsora lesz”. Nem lett. Bár a 68. percig tartották a döntetlent, de a végén csattant az ostor, Toldi duplájával és Táncos góljával 3:0-ra kikaptak és továbbra is az utolsó helyen álltak. A Budai „11” 1938.V.26-án játszotta az utolsó élvonalbeli bajnoki mérkőzését a Nemzeti ellen (2:6).

Ezzel befejeződött egy 36 éves történet, mely nem hozott ugyan jelentős sikereket (1902-ben elért harmadik helyük a legjobb), mégis aktí­v részvevői voltak a „boldog békeidőknek” és a profizmus korának. A Fradinak szinte végig „kedves” ellenfele volt, a valamivel több mint félszáz bajnoki mérkőzésből csupán hetet vesztettünk el. De ebből a hétből van két nagyon fájó, mely az 1934/35-s bajnoki cí­münkbe került.

Emiatt sem fogjuk őket elfeledni.