Elhunyt Páncsics Miklós

Hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 64. évében elhunyt Páncsics Miklós, az 1968-ban olimpiai arany-, 1972-ben ötkarikás ezüst- és Eb-bronzérmes, 37-szeres válogatott labdarúgó, az MLSZ későbbi főtitkára (1982-87), aki „örökös” klubja, az FTC tagjaként háromszor (1964, 1967, 1968) nyert bajnoki cí­met.

Ha kicsivel előbb születik, a legnagyobbak közé emelkedhetett volna, de hát ugyanúgy nem szabhatta meg, mikor jön a világra, amiként azt sem, mikor távozik…

Játékos-pályafutása í­gy vb-részvétel nélkül ért véget, pedig kvalitásai alapján méltán csatlakozott az utolsó világszí­nvonalú magyar generáció, az Albert-, Farkas-, Göröcs-, Mészöly-féle nemzedékhez. Ám akkor lett törzsgárdista a válogatottban, amikor már közeledett Marseille…

Azért ide azt a „leszálló ágat” – hogy mást ne mondjunk – 1972 két, hajdanán szinte tragédiaként megélt, azóta viszont kultikussá vált eredményével! Merthogy a válogatott abban az évben volt legutóbb ötkarikás finalista és szerepelt az Európa-bajnokság (négyes!) döntőjében. Bizony, úgy múlt el harmincöt esztendő, hogy az olimpiára – nem annak döntőjébe – csak egyszer sikerült kijutni, Eb-re meg egyszer sem…

Páncsics tehát a hetvenes évek elején vált a nemzeti együttes meghatározó futballistájává gyorsaságával, kiemelkedő szerelőkészségével és rúgótechnikájával, elegáns hátvédjátékával, noha a legsikeresebb időszakát akkor élte, amikor kihagyhatatlan tagja lett minden idők legnagyszerűbb ferencvárosi együttesei egyikének, az 1967-esnek, majd egy évvel később olimpiai aranyérmet ünnepelhetett.

Ugyanolyan kulturáltság jellemezte a pályán, mint utóbb a szövetség főtitkáraként, és Szepesi György, a legendás rádióriporter, a korábbi MLSZ-elnök joggal mondta róla: „A magyar labdarúgás kiváló egyénisége volt a pályán és a pályán kí­vül egyaránt.”

Annál élesebb a fájdalom, hogy – miként oly sok futballistát az igaziak közül – immár őt is csak temetni tudjuk.

(Népszabadság)