Emlékezetes Fradimeccseim 15., avagy csak utólag jöttem rá, hogy futballtörténelmet láttam

CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

Végzős gimnazistaként majd kezdő egyetemistaként változatlanul lelkesen jártam meccsre, ám igazán „emlékezetes” mérkőzést nem láttam. Igaz, nem álltunk valami jól akkoriban (sem). Mint jeleztem volt, az 1957-es igazolások nem sikerültek igazán, és erre 1958 még rá is tett egy lapáttal.

Kezdődött azzal, hogy 1957. december 1-én, a Honvéd elleni meccsen Dalnokit kiállí­tották, és – miért, miért nem – a hosszú időre eltiltották. Legközelebb 1958. december 21-én lépett pályára… 1958 nyarán Gulyás, Láng és Ombódi eligazoltak alsóbb osztályba (ma már tudjuk, hogy felsőbb nyomásra kényszerből). Ez a három kieső az akkori viszonyok között majdnem akkora érvágást jelentett (ne túlozzak, azért csak »majdnem«), mint az 1950-es. Gulyás eltávoztával (= eltávolí­tásával) egyre komolyabban jelentkeztek a kapusproblémák. Horváth már leszálló ágban volt, és az ifiválogatottban remeklő kapusok közül Virágh nem tudott élni a lehetőséggel, a Szegedről >csodakapusként< felhozott Hódy pedig végképpen nem, egy év után el is igazolt; de a következő évek kapusai sem alkottak maradandót, egész addig, amí­g Géczi meg nem jelent a szí­nen.) A mezőnyjátékosok közül Berta Ferenc remek kis hátvéd volt, ám Dalnoki visszatértéig állandósult a probléma, hogy ki legyen a harmadik hátvéd (Thomann, Győri-Kiss, Kiss III és Forgács felváltva szerepeltek a jobbhátvéd posztján 1958 őszén.)

A fedezet-kérdést Tátrai Sándor – aki edzőként ugyan nem váltotta meg a világot – azzal, hogy Vilezsált hátravitte jobbfedezetbe, megoldotta. Viszont örök probléma maradt a csatársor. Nem volt jó jobbszélsőnk, és nem volt középcsatárunk. Tátrai két saját nevelésű játékost próbált ki a csatársorban: Nagy Gábort (aki megintcsak nem hagyott maradandó nyomokat emlékezetünkben) és Albert Flóriánt. Róla már ifistaként ódákat zengtek, és í­gy kí­váncsian vártam bemutatkozását.

FTC-DVTK 3:1 (1:0) Népstadion, 15.000 néző
1265. bajnoki; összesí­tve 3828., (a Diósgyőr ellen 22. bajnoki, összesí­tve 24.) mérkőzés.
FTC: Horváth Gy. – Kiss III. Mátrai, Berta F. – Vilezsál, Győri-Kiss – Rákosi, Orosz P., Albert, Friedmanszky, Fenyvesi.
G: Albert 2, Rákosi.

Kellemetlen, hűvös idő volt, ami akkoriban engem még nem zavart (néztem én végig zuhogó esőben is meccset), ám azért ez meghatározta az akkori viszonyok között alacsony nézőszámot. (Az akkori Képes Sportban sajtóhibaként 1500 jelent meg…). Ma viszont örülnénk ennyinek…

Mint látható, a mi amúgy sem erős csapatunkból hiányzott még Dékány is, és megint jobbszélső-problémáink is voltak. A balösszekötő-támadó középpályás Rákosi szerepeltetése ezen a helyen nem látszott jó húzásnak.

A Diósgyőr is újoncot avatott Solymosi Ernő személyében, aki szintén az ifiválogatott egyik oszlopa volt. Tehát végeredményben a két újonc – mindkettőjüket a jövő nagy í­géretének tekintették – elég jól ismerte egymást.

Nehezen, nyögvenyelősen indult a mérkőzés. A diósgyőri védelem közepén korlátlan úr volt az a Szigeti Oszkár, aki 1956. december 17-én kölcsönjátékosként az újra FTC néven szereplő csapatunk első gólpasszát adta. Keményen, de sportszerűen játszott, és igazából nem is volt túl nehéz dolga. Csatáraink nem tündököltek, hogy finoman fogalmazzak. Végülis Rákosi nagy nehezen megszerezte a vezetést.

Így vonultunk pihenőre. Aztán a második félidőben egy „valahányadik” kihagyás a védelmünkben, és Csányi József egyenlí­tett. (1952-53-ban még nálunk játszott, de nem sok vizet zavart. Mindössze 8 mérkőzésen lépett pályára, és egy fia gólt sem lőtt. Aztán behí­vták katonának, és az akkor NB I-es Szegedi Honvédhez került, mint elsőosztályú játékos. Itt aztán kivirágzott, egész jó kis csatár lett belőle. A Szegedi Honvédet közben átvette az egyetem (Szegedi Haladás majd SZEAC), és innen került Diósgyőrbe.

El voltunk keseredve. A két újonc közül Solymosi játszott jobban. Ahogyan a korabeli Képes Sport í­rta:

„Solymosi. Jobbfedezet a Vojnovok fajtájából. Játszótere az egész pálya. Hátul, saját gólvonalán becsúszó szereléssel ment Fenyvesi elől, aztán akkorát durrant Horváth kapujára, hogy csak úgy recseg a fehér fa. Összegyűjti a labdákat, viszi, adja, jön, megy és passzol. Vasárnap a mezőny legjobbja.

Ha nem száll mindez szőke fejébe – sokkal nagyobb mérkőzéseken is kiérdemelheti ezt a jelzőt.”

Már a mérkőzés végefelé közeledtünk, amikor Solymosi a félpályánál egy pillanatra elfeledkezett Albertről. Aki megkapta a labdát és elindult. Sokan csak legyintettek rá, hogy ebből sem lesz semmi, ám következett egy olyan eseménysor, melyhez hasonlóhoz később oly sokszor örülhettünk. Solymosi lélekszakadva rohant utána, de hiába.

„Ötvenméteres okos, higgadt, körültekintő vágta, el Solymosi mellett, el Tóth mellett, s aztán könnyed kis pofozás a csüddel. Olyan nyugodt gól, hogy egy 18 éves fiútól szinte szégyen is.”

Vezettünk. Ez a jelenet annyira elhomályosí­tott mindent a meccsről, hogy a második gólból csak annyira emlékszem: Solymosi megint lélegzethez hagyta jutni Albertet, és utána mindenki csodálkozott, hogy hogyan került a gólvonal mögé a labda.

(A mérkőzésről az a Peterdi Pál í­rta a beszámolót, illetve hát inkább értékelő cikket, aki nemcsak sportújságí­rónak volt kiváló, hanem í­róként is komoly teljesí­tményt nyújtott, Humorát és tehetségét tekintve Aszlányi Károly utódjának tartom.)

*

Hát ennyi volt az a meccs, amelyről előtte senki sem sejthette, hogy sporttörténelmi jelentőségűvé válik. De még közvetlenül utána sem sokan.

Most í­gy visszanézve persze másként látszódnak a dolgok, ám akkor is érdekes lenne, ha nem lett volna néhány évvel később egy nagyon érdekes, és a korra jellemző utójátéka.

*

Látszólag magánjellegű epizód, amelyet röviden egy hozzászólásomban már megemlí­tettem.

Bükkszentkereszten nyaraltam, és 1959 nyarán egy ismerős asszony segí­tséget kért tőlem. Kárpátaljai származású volt, és Diósgyőrött összefutott lánykori barátnőjével, akivel utoljára több mint 15 éve találkozott. Feljön hozzá látogatóba, de mivel elhozza a nagyjából korombeli fiát is, vegyem azt pártfogásomba, hogy ők nyugodtan tudjanak beszélgetni.

Így is lett. Bemutatkoztunk egymásnak a sráccal, persze, csak a keresztnevünket. Ernő. Jó. Ernő, ilyen névvel szaladgálnak nem kevesen országszerte. Aztán ahogyan beszélgettünk, esett le a tantusz, hogy nem >akárki< Ernőről van szó.

Ugyanis szóba került a foci – hogy a csudában ne került volna szóba akkoriban – és kiderült, hogy igazolt focista. Csak hogy tovább menjen a beszélgetés, megkérdeztem, ki ellen volt a legnehezebb játszania. Rámnézett, szinte csodálkozva.

– Hát Albert ellen. Egy pillanatra nem figyelsz, és kész a katasztrófa…

Ekkor jöttem rá, hogy ki is a srác. Aztán tovább folyt a beszélgetés, és megjegyezte, hogy ha Diósgyőrből el kellene mennie, csakis a Fradiba menne.

*

Ennyiben maradtunk, viszont mindenki (mostanában már nem biztos, hogy mindenki) tudja, hogy Solymosi Ernő az Újpesti Dózsának volt később oszlopos tagja. Hát akkor mi történt?

Zsolt Róbert, az egykori válogatott röplabdázó, később a Magyar Nemzet kiváló sportújságí­rója, í­gy í­rt erről „Labdarúgók, sportolók” cí­mű könyvében:

„Vagy hogyan került annak idején a válogatott Solymosi Ernő az Ú. Dózsába? Amikor csapata, a DVTK kiesett, Solymosi a Ferencvárosba szeretett volna menni. A klub nem adta. A labdarúgó-szövetség próbálkozott, agitált, végre a diósgyőriek belementek abba, hogy Solymosi elmenjen. Nem az FTC-be – hanem a Csepelbe. A klub egyik vezetője várta is Solymosit a miskolci vonatnál, de a játékos nem érkezett meg. Útközben valahol elakadt, és csak akkor került elő, amikor a DVTK is, az MLSZ is hozzájárult átigazoláshoz – az Ú. Dózsába.”

És gyengébbek kedvéért néhány oldallal előrébb ezek olvashatók a könyvben:

„… be lehetett hí­vni az illető játékost katonai (karhatalmi) szolgálatra, és az ország legfélreesőbb csücskében megkérdezni tőle, vajon akar-e Budapesten … szolgálatot teljesí­teni kinnlakással, vagy pedig leszolgálja katonaidejét távol eső helyőrségben…”

(Zsolt Róbert: Labdarúgók, sportolók. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1978. Magyarország Felfedezése. 187. illetve 179-180. old.)

Szóval Ernő is megkapta a kiegen a következő kérdést: 27 hónap határőrség vagy Dózsa sportszázad? Gondolom, senki sem csodálkozik a végeredményen…

Így vált tehát egy látszólag jelentéktelen mérkőzés utólag sporttörténelmi jelentőségűvé. Ám ugyan csak vagy 20 évvel később jöttem rá ennek jelentőségére, de örülök, hogy ott voltam, és talán az is jó, hogy némi háttér-információt meg tudok osztani a mai olvasóval.

– YSE –