Emlékezetes Fradimeccseim – bevezető a második részhez

„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”

Mielőtt azonban rátérnék a következő mérkőzésre, néhány dologról kell szólnom. Ugyanis 1962 ősze és 1974 ősze között nem voltam élőben semmilyen mérkőzésen Ez ugyan nem jelenti azt, hogy nem kí­sértem figyelemmel a Fradit másképpen honnan a csudából lennének jegyzeteim – bár igaz, hogy jóval hiányosabbak, mint előtte és utána.

De mindenesetre meg kell magyaráznom, hogy egy olyan elkötelezett Fradista, mint én, miért nem látta élőben a hatvanas évek nagy diadalmenetét?

Ennek részben „politikai-biztonsági”, részben magánéleti okai voltak.

1963 tavaszán az utolsó félévet végeztem az egyetemen, és biztosí­tva volt az állásom a Hadtörténetiben. Ugyanakkor a rokonságból volt, aki éppen akkoriban szabadult (K.D. nagybátyám, a későbbi akadémiai elnök), mások viszont még „zár alatt” voltak. Mindenesetre minket még figyeltek.

Ugyanakkor 1963 tavaszán kaptam egy „fülest”, hogy a rendőrség mire készül a Fradi hí­vei ellen. Mint már korábban megí­rtam, arra már évekkel korábban rájöttem, hogy a szurkolók közé provokátorokat és ügynököket épí­tenek be, azért is húzódtam el a Népstadionban (számomra életem végéig ez marad a neve) a tömegtől.

De itt most komolyabb dolog készült, s tudtam, ha engem akár csak igazoltatnak is, oda az állásom, sőt a diplomám is, és mehetek segédmunkásnak. Nem beszélve arról, hogy ez láncreakcióként végigmegy a család és az ismerősök egész során.

Így fájó szí­vvel, de felfüggesztettem a meccsrejárást.

Hogy kitől kaptam a fülest? Másodlagos. Az biztos, hogy ő is mástól tudta meg, mert akkoriban messze nem volt olyan helyzetben, hogy közvetlenül ilyen információkhoz jusson hozzá. Tehát csak közvetí­tette a megtudottakat. Az illető most is él, korombeli, tehát a hetvenes éveinek a közepén van, évente egy-kétszer össze is futok vele, ám soha nem kérdeztem rá erre. Korábban, mert nem volt célszerű, később meg nem láttam értelmét. Szerintem ő már ezt rég el is felejtette.

Amikor pár éve erről először beszéltem szerkesztőségünk szűkebb körében, a „fiatalok” (k@rcsi, mjozef és lalolib) – már elnézést – csak néztek ki a fejükből. Viszont Hargitai Karcsi komolyan bólogatott, és megjegyezte, hogy „igazad volt.”

Most kénytelen leszek némi önéletrajzi jelleget is adni a történetnek, mert anélkül nem lenne érthető.

A Hadtörténetiben egy évet voltam, aztán elmentem taní­tani, aztán átváltottam levéltárosnak 1969-ben. (Itt szereztem meg később második diplomámat, majd ezen ismeretek segí­tségével készültem fel annyira történészi módszertanból, hogy summa cum laude le tudtam doktorálni.)

1965-ben kötöttem első házasságomat, az esküvő után kilenc hónappal megszületett a fiunk, és a harmadik házassági évforduló a feleségem elköltözött, s maradtam anyáméknál kettesben a kicsivel. Utána hamarosan – magyar viszonyok között kifejezetten kulturáltan – elváltunk. Erről a fiunk később ezt mondta: „Tiszta szerencse, hogy időben sikerült elválnotok, különben mindhárman tönkrementünk volna.” (Nyugodjon békében, harmadik házasságában végre megtalálta a nyugalmat, de 1996-ban, nem sokkal első unokánk születése után meghalt.)

Új munkahelyemen ismerkedtem meg második feleségemmel, akivel néhány évvel később – amikor már mindketten másutt dolgoztunk – összeházasodtunk, és haláláig együtt éltünk. Ő gyermektelen szingli volt, és nagyon örült, hogy mégis anya lehetett.

Első feleségem számára – aki végülis harmadik házasságában találta meg nyugalmát – abszolút érdektelen volt a foci, mí­g második feleségem népes rokonságával együtt (tizenegyen voltak testvérek) lelkes elkötelezettje volt a Fradinak.

Ugyancsak a Pest megyei Levéltárban ismerkedtem meg egy LTK nevű fiatalemberrel, aki – nehogy „közveszélyes munkakerülőnek” minősí­tsék, – oda ment egy időre kisegí­tőnek dolgozni, és akkor kezdte el sportújságí­rói pályafutását. Emlékszem, milyen lelkesen mutatta első megjelent tudósí­tását, mely egy ví­vóversenyről szólt. Én pedig megállapí­tottam, hogy „ez a gyerek tud í­rni”. (Gondolom, ma már minden olvasónk elismeri, hogy igazam volt.)

1970 nyara és 1974 tavasza között Veszprémben voltam levéltáros. A jobb fizetés és egy esetleges lakás reményében vállaltam a nehézségeket. Ám elképzeléseim csak részben valósultak meg. A fizetésem valóban 500 forinttal több lett (ez akkor nagy pénz volt), és szakmailag is jelentésen előreléptem, akkor í­rtam meg első könyvem, és akkor kezdtem általában is publikálni, ám a pluszpénz zöme elment az albérletre, és alig lehettem együtt a családdal, hiszen szombat délután jöhettem haza, és vasárnap este már utazhattam is vissza.

A focit a Népsporton és Képes Sporton kí­vül rádión és később TV-n tudtam követni. A VVK-győzelmet (szegény Gulyás Gyula közvetí­tésében) rádión hallgattam, a Zeljeznicsár elleni visszavágót TV-n láttam. Aztán láttam a TV-n olyan meccset is, mely látszólag jó volt, ám mégis keserű volt utána a szájam í­ze. Jóval később megtudtam, hogy igazam volt.

Érdemi meccsemlékem í­gy ezen időből alig maradt, szerencsére a hatvanas évekről Szabó Marcitól van egy jó sorozatunk.

Érdemi fociemlékem kettő volt, az sem kötődik látott mérkőzéshez.

1972. június 25-én a Vidivel játszottunk. Nem volt módom rádión hallgatni, mert éppen hazafelé vonatoztam. Kiszámí­tottam, hogy a vonat éppen akkortájt érkezik Fehérvárra, amikor vége lesz a meccsnek. Éberen figyeltem ki az ablakon. Valóban, a viadukt alatt éppen özönlött a nép elfelé, és igencsak vidámaknak látszottak. „No” – gondoltam – „kikapott a Fradi.” Otthon aztán megtudtam, hogy igen. Ez volt első vereségünk a Viditől, előtte a tavasz folyamán egy MNK-meccsen még legyőztük őket.

A másik élményem komolyan megrázott. Csak arra emlékszem, hogy borongós őszi nap volt. A zsúfolt fülkében ült egy katonatiszt – tán őrnagy volt – a barátjával, s egész úton annak magyarázta, hogy a parancsnoka utasí­tására hogy bundázta és bundázza folyamatosan a katonacsapatok meccseit (a Kossuth KFSE kivételével). Ha valami alkalmas lett volna arra, hogy végleg kiábránduljak a magyar fociból, hát ez az lett volna.

És még egy érdekes dolog ebből az időszakból. Mint később második feleségem mesélte, 1963-ban a tisztiiskolás unokaöccse megállt előtte vigyázzban, és közölte:

„Nénje jelentem, többé nem mehetek Fradimeccsre!” Kiszámoltuk, ez ugyanakkor volt, amikor én fülest kaptam. Nyilván a néphadsereg leendő tisztjeit figyelmeztették, hogy vigyázzanak magukra.

– YSE –