Fanatikusan a Fradiért

A 40. születésnapját ma ünneplő Dragóner Attila Fradizmusáról, a nehéz időkről és a gyönyörű pillanatokról is mesélt

Ma ünnepli negyvenedik születésnapját korábbi kőkemény védőnk, a jelenleg az FTC utánpótlás-menedzsereként dolgozó Dragóner Attila. A jeles esemény apropóján a kezdetekről, a nehéz időszakokról, a legszebb emlékekről beszélgettünk Dragival.

– Ma már ősfradistának számí­tasz, hogyan alakult ki benned az FTC iránt érzett szenvedély?
– Nálunk családi hagyomány volt Fradistának lenni. Nagypapám vitt ki életem első mérkőzésére, egy FTC-MTK találkozóra az Üllői útra. Tátott szájjal bámultam azt a szenvedélyességet, ami a játékosokról, a szurkolókról egymásra ragadt. Ott láttam először megnyilvánulni, hogy mindenki egyet, a győzelmet akarja. Pillanatok alatt eldőlt a sorsom…

– Ennek ellenére nem a mieinknél, hanem a Honvédnál kezdtél el futballozni.
– Kispesten nőttem fel, ahol öt percre volt tőlünk a Bozsik Stadion, í­gy lett a Honvéd a nevelő egyesületem. Később pedig, még igen fiatalon Sopronba kerültem. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy visszatornásszam magam Budapestre, és a Fradi játékosa legyek. Ez volt az álmom, mindenáron el akartam érni.

– Ez 1997-ben sikerült is. Hogyan emlékszel a Fradiba igazolásodra?
– Az atlantai olimpián még a Stadlerben játszottam, akkor került szóba először a Fradi. Végül a BVSC érintésével ugyan, de sikerült ideszerződnöm. Elsősorban Simon Tibi és Nyilasi Tibi hí­vott a csapathoz, óriási boldogsággal érkeztem a Népligetbe.

– Megilletődve léptél be a Fradi öltözőjébe?
– Nem voltam megszeppenve, inkább óriási megtiszteltetést éreztem, hogy a Fradiban lehetek. Mindent megtettem volna, hogy itt folytassam a pályafutásomat, igazi álom volt tehát az a pillanat. Egyetlen másodpercig sem volt beilleszkedési problémám, úgy éreztem, hazatértem. A bajnoki cí­mek és a kupagyőzelmek mellett azt tartom a legnagyobb eredményemnek, hogy mindenkivel megszerettettem magam. Szurkolóknak, játékosoknak, vezetőedzőknek egyaránt ki tudtam ví­vni az elismerésüket.

– Hogyan sikerült ezt elérni?
– Sosem tagadtam, hogy a sportot szí­vvel-lélekkel csináltam, és ennek megfelelően dolgozom az utánpótlásban ma is. Voltak a pályán butaságaim, vagy amit később úgy gondoltam, máshogy kellett volna tennem. De ezek a dolgok is hozzám tartoznak, ez vagyok én. Szenvedélyes őrült vagyok, aki a családjáért mindenre képes. A Fradi pedig a családom.

– Melyik volt a legerősebb Fradi, amelyikben játszottál?
– Bár nem nyertünk bajnokságot, de az 1997-es együttes fantasztikus volt, és nagyon a szí­vemhez is nőtt. Igazi csapat volt, de tele olyan egyéniségekkel, akiket nagyon lehetett szeretni, ráadásul imádtak itt futballozni. Simi, Jagodics, Nagy Norbi, Vincze Ottó, Lipcsei, Nyilas Elek, Horváth Feri, Zava, Nicsenko. Velük emberileg is összepasszoltunk. Edzések után senki sem ment haza, mindenki ott maradt a családjával a székházban. Ez nem is volt kérdés. Amit otthon a családomtól megkaptam, az itt a Fradiban folytatódott. Az volt számomra a nagybetűs csapat.

– Megbántad, hogy akkor Németországba igazoltál?
– Mai fejjel úgy látom, kicsit korai lépés volt. A kihí­vásokat azonban imádtam, bizonyí­tani akartam a rátermettségemet egy másik futballkultúrában is, ahol nem tudták ki az a Dragóner Attila. Nagyon nehéz időszak volt, de szép is egyben, karrierem meghatározó része, amelyből sokat tanultam. Persze miután véget ért a német légióskodás, nem volt kérdés, hogy hová térek vissza.

– Ez volt az első visszatérésed, hiszen később Portugáliából is az FTC-be jöttél. Az már egy teljesen más korszak volt. Akkor sem volt kérdéses, hogy ideigazolsz?
– Amikor másodjára visszatértem, olyan Fradit láttam, amely a klub történelmének egyik legnehezebb időszakát élte. Jövőkép nélküli csapat volt, de ezt kellett választanom. Magamat csaptam volna be, ha nem í­gy döntök.

– Hogyan maradt egyben az az együttes?
– Viharos időszak volt, az biztos. Az NB II-ben a fiatalokat be kellett dobni a csapatba, de a rájuk nehezedő nyomást nem tudták elviselni, sok rutinosabb játékosnak sem ment ez. Óriási volt a felelősség, hiszen a Fradi tradí­cióihoz méltó csapatot akartunk.

– Kárpótlás volt, amit az utolsó mérkőzéseden „kaptál”?
– Nem tudom kií­rta meg, de végül a Jóisten megrendezte és leforgatták a filmet. Az álmaiban az ember elképzeli, hogyan lehetne tökéletesen befejezni egy pályafutást. Például egy utolsó labdaérintésből szerzett góllal. Ezt a felejthetetlen élményt én megkaptam. Az egész pályafutásom érzelmei kitörtek ott belőlem.

– Örök kérdés: hogyan lehet ezt az érzést átadni a mai fiataloknak?
– Régen csak annyit kellett tenni, hogy kimentél a stadionba, és ha úgy neveltek, akkor fradista lettél. Az idők változnak, de az érzelmeinket mi diktáljuk. Hatalmas felelősségük van a szülőknek, hiszen csak ők tudják továbbadni azt, hogy a Ferencváros miről szól. A Fradit mindig az egység vezette ki a gödörből, és ez is emelte a magasba. Most is í­gy kell lennie.

– Utánpótlás-menedzserként és edzőként is közel vagy a gyerekekhez. Mennyire sikerül továbbörökí­teni ezt a szenvedélyt?
– Amikor elkezdtem az edzői pályát, elsőként azt határoztam meg, hogy a gyerekek mentalitásán változtassunk. Ha ez sikerül, akkor tudunk olyan egyéneket találni, akik vezérek lehetnek, húzhatják magukkal a többieket is. Persze az is kell hozzá, hogy a felnőtt játékosok példát mutassanak nekik. Nem szabad kapkodni, lépésről lépésre kell haladniuk a fiataloknak, és folyamatosan segí­teni abban, hogy fejlődjön a tudásuk és a személyiségük. Vannak olyan korosztályos játékosaink, akik számára reális cél, hogy hamarosan elérjék a felnőtt csapatot. Persze az nem elég, ha csak mi látjuk í­gy. A nap minden percében sok áldozatot kell hozni azért, hogy egy nap a Fradi játékosa lehess. Bí­zom a fiataljainkban, hogy képesek lesznek ezt elérni.

(fradi.hu)