Feljegyzések a fotelból – 6 pulykakakas a zsákban

A csütörtöki „dupla” pontot érő döntetlen után, miközben tapssal köszöntöttük a kissé (inkább nagyon) kifacsart játékosokat, amellett, hogy örültünk a késő esti produkciónak, felrémlett, hogy vajon elegendő lesz-e a szűken szabott három nap a regenerálódásra. Ha a végén összeadtuk volna a pályán lévő 11 játékos oxigénszintjét normál esetben talán egy emberét tette volna ki, de lehet, hogy őt is lélegeztetőgépre kellett volna kapcsolni egy kiadós lépcsőzés után. Ezt nem bántásnak í­rom, bár sokak szerint nem okozhatna gondot a kettős terhelés, de egyrészt a topbajnokságokban szereplők is megsí­nylik azt a flúgos futamot amit az UEFA a „pénz beszél” jelszó alatt a csapatokra kényszerí­t, másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar bajnokság sem feszí­ti szét az izmokat. Ha pedig igaz az utóbbi megállapí­tás, akkor talán még sem kéne annyit hangoztatni a kettős terhelést, vagy egy kicsit levinni a „szintet” másfeles terhelésre. Az igazságot úgy sem egy jegyzetben találjuk meg, azt a tények szokták igazolni, bár néha azok is felülí­ródnak. A tények meg vasárnap jöttek velünk szembe. Néhány órával a kezdés előtt mocorgott is bennem egy kis frász, és nem csak az esetleges fáradtság miatt, hanem a debreceni múlt miatt is, ahová még „normál” körülmények között sem győzni jártunk. Hiába énekelgettünk útközben a pulykakakasokról, a legtöbb esetben nem vigyáztunk, lyukas volt a kas és simán kiugrott belőle a három pont. Ami elég vészjóslónak hat, még elég mélyen él bennünk a májusi „kirándulásunk”, amikor az utolsó percben jött az álomgól, amit még felejteni sem engednek, hiszen úton útfélen erre terelődik a szó még akkor is, ha a szerzője már valamelyik benzinkúton munkálkodik, igaz, ott még csak segédmunkásként, tegnap is két percet kapott egy olyan mérkőzésen ahol a Fehérvár 70 percen át emberelőnyben játszott.

És ha már múlt, akkor sokunk számára egy rémálom volt az Elm utcában 1999-ben, amikor Vincze Ottó kiállí­tása után összeroppanva kaptunk egy hatost. Amit egy kis késéssel ugyan, de tegnap délután vissza is adtunk. Összeszedtük a környék összes pulykakakasát, bepakolva a zsákba szálltunk fel a „lokomotí­vra” egy olyan élménnyel, amit egy ideig biztosan nem fogunk feledni. Most könnyű lenne „bölcselkedni” a győzelem mámorában mondani, hogy egyszer úgyis kiszakad a gólzsák, de pont Debrecenben, egy megerőltető menet után? Erre még a legvérmesebb szurkolók sem számí­thattak és bár az eredmény lehergelő, a pulykakakasok meg Amerikában landolhatnának a sütőben, de nálunk nincs hálaadás (van, csak másképpen), ráadásul a pulykakakasoknak vannak még tennivalóik a baromfiudvarban, mert ha mind a hatot betennénk a kemencében, mi lenne a pulykalányokkal?

Az összeállí­tás nem okozott túl nagy traumát, azt tudtuk, hogy Botka besárgult, Heister, Sigér, Szihnyevics sérült, de Frimpong szerencsére felépült (vajon meddig bí­rja a lába?). Rebrov mesternek í­gy túl nagy rotálási bázisa nem maradt, Boli helyett Isael foglalta el az ék szerepét, bekerült Varga Roli is a kezdőbe, ezáltal az elmúlt meccseken egy kicsit enervált Tokmac foglalta el a „10-s” szerepét. Támadószellem, állapí­tottuk meg a kezdés előtt és nem csak papí­ron volt az, a Nagyerdei stadionban is. Talán a Loki sem számí­tott arra, hogy a Fradi nem aprózza el, egyből durr-bele, minél hamarabb döntsük el a három pont sorsát, utána ráérünk majd pihengetni egy kicsit. Amí­g Varga Roli be nem verte az elsőt, a labdát sem adtuk át a hazaiaknak. Úgy meg voltak illetődve, hogy csak kergették a pöttyöst, de azt csak szemmel verték, hozzá nem nagyon értek. Az első gólunknál Civic passzolt egy kicsit Varga mögé, a Loki védő annyira megörült, hogy végre labdához érhet, hogy örömében a gyepre is huppant, a labda meg Isael elé, aki egy csodás ütempasszal a beinduló Varga elé terelte a labdát, aki nem sokat „rolifacázva” a kapu közepébe bombázott.

Remek kezdés – csaptunk a levegőbe, de a karunk még  himbálózott, amikor már a kisördög ott botorkált a nyakunk környékén és a fülünkbe súgta: – Nem korai a gól? Vajon megint vissza fogtok állni és biztonsági játékot játszani? – Legszí­vesebb lecsaptam volna mint egy taxiórát, de mire lendült a kezem, Gróf már két bravúros védést is bemutatott (őt ki is felejtettem a kezdőből, bocsi érte). Ez persze nem jelentette azt, hogy visszaálltunk, csak a Loki felébredve a kezdeti rémületből, bátran felvállalta a ki-ki meccset, nem állt be védekezni és abból kontrára játszani, úgy voltak vele, ha már ennyien kijöttek a stadionba, mégis csak illik felvenni azt a bizonyos kesztyűt. Ebből persze az is következett, hogy mi is szabadon, felszabadultan játszhattunk és bár voltak olyan hibák melyek nélkül hamarabb lezárhattuk volna a meccset, de a félidő vége felé egy remek Civic-Isael-Varga akció után Roli szlalomozott le a vonal végéig, majd egy parádés löbbölés középre, amin két Loki védő annyira elcsodálkozott, hogy nem vette észre a náluk egy-két fejjel alacsonyabb Tokmacot, aki egy-két méterről be is bólintotta a másodikat.

Így már rendben is vagyunk, jöhet a pihenő, a második 45 percben már rohangászni sem kell, ki lehet pihenni az elmúlt hetek fáradalmait. Hátra is dőltem a fotelban, láb a tartóra, sör a kézbe, happy ez a vasárnap…csak mivel az előbb nem csaptam le a kisördögöt, az tovább duruzsolt, figyelmeztetve, hogy veszélyes lehet a 2-0, mi lesz ha a második 45 perc elején kaptok egy gólt? Nem kapunk mi gólt – nevettem és ahelyett, hogy jó nagyot suhintottam volna, hagytam tovább a csengeni a fülemben, igaz nem sokáig. Alig kezdődött el a második félidő, amikor hátul nem figyeltünk és Kundrák (nálunk is nevelkedett) szépí­tett, melytől annyira fellelkesültek a hazaiak, hogy talán még a fordí­tás lehetősége is felmerült bennük.

Az biza jó nagy tévedés volt. Sőt, valószí­nűleg pályafutásuk egyik legnagyobb tévedése. Egy régi bölcselet szerint azért tévedünk, mert előbb érzünk mint gondolkodunk. A Loki talán megérezte a „vér szagát”, de azt nem gondolta át, hogy egy megsebzett vadkan bizony be is tud mérgesedni és ha az elkezd visszatámadni, akkor könnyen úgy járhatunk mint Zrinyi Miklós, aki végül is nem a csatamezőn esett el, hanem egy megsebzett vadkan által (teljesen ez sem biztos már, de mi még anno í­gy tanultuk). A szépí­tés után volt még néhány perc egyenlősdi a pályán, majd jött olyan fél óra, amit nem csak mi, de a Herceg András sem fog egy ideig a felejtés mocsarába rejteni. Mert azt a félórát összegezni sem könnyű, olyan szépségszalon nyí­lt a Nagyerdei stadionban, hogy a világ összeg celeb sztárja felsorakozott egy kis wellnessre.

Próbáljuk röviden összegezni a történteket. A harmadik: egy baloldali beadás elszáll a másik oldalra, ott Lovre csap rá, húz egyet rajta, a védő meg csak néz mint a moziban, ahogy a mértani pontosságú beadás után Isael hajában gyönyörködnek a védők és hagyják, hogy berobbanva közéjük megszerezze az idénybeli első gólját. A negyedik: Bőle parádés í­velése! Lukács néhány perccel a gólja előtt állt be, majd egy beí­velés után elébe kerülő labdát olyan hanyag eleganciával emelte át a kapuson, hogy néhány pillanatig azt hittem, hogy les miatti a lezserség, de nem, ez bizony egy mértani pontosságú, tökéletesen kivitelezett mozdulat volt! Innentől meg már karneválba csapott át a mérkőzés, a riói szambaiskolák is felültek a lelátóra és próbálták ellesni a Fradi-fiúk technikáját. Először jött egy újabb remek Lovre passz Tokmac-hoz, aki kilépett, meg is célozta a jobb sarkot, de azt még a kapus ujjheggyel elérte, de jött Varga Roli és máris a hálóban táncolt az ötödik! Atyaég, öt gól Debrecenben? Akkor rémlett fel először a 20 évvel ezelőtti hatos, és bár nem vagyok egy Marvel-s bosszúálló, de felrémlett még egy gól…Ami jött is menetrendszerűen, Tokmac (tegnap feledtette az elmúlt hetek halványabb teljesí­tményét), a félpályán kapta a lasztit, felnézett, nem nagyon volt előtte senki, í­gy komótosan elindult. Hová is siessen, már csak néhány perc van hátra, vezetünk bőségesen, ráadásul 1999-ben még csak hatéves volt…de vajon miért nem támadnak meg? – gondolta menet közben, de mire válaszolni tudott volna saját felvetésére, már a tizenhatos vonalánál porzott a lába, onnan meg „kanyarí­tani” szokott a bal felsőbe!

Hat gól még gombócnak is sok, pulykakakasból meg már egy baromfiudvar. Várható volt, hogy az egygólos győzelmek mellett egyszer ki fog szakadni a gólzsák. De pont egy sok-sok erőt kifacsaró mérkőzés után, és pont Debrecenben? Erre kevesen számí­tottak. Mi kellett hozzá? Rebrov mester szerint csupán az történt, hogy vonaton utaztak, ahol jól el lehetett lazulni… Mondata után mosolygott is (ilyent is ritkán látni!), de a kiütéses győzelemhez kellett más is, főleg a Loki öngyilkos taktikája, mely dicséretes, felvállalták a ki-ki küzdelmet, de nem mérték fel a játékerőt. Bizonyára bí­ztak a zöld-fehérek fáradtságában és tompaságában, de ez most nem jött be, ahogy néhány hete a Fehérvárnak sem.

Gyönyörű, felejthetetlen győzelem volt, ezt nem is kell tovább ragozni, ezt el kell raktározni, mert ebből erőt lehet merí­teni. Nem csak a csapatnak, de nekünk szurkolóknak is, benne egy barátommal, aki kórházi ágyán fekve nézte a meccset, de biztos vagyok benne, ez a parádés győzelem még nagyobb erőt és kitartást adott neki.

A hat pulykakakas további sorsárért aggódóknak csak annyit tudok mondani, hogy késő este a vonattal ők is megérkeztek…