Feljegyzések a fotelból – Ajándékozások hete

A szerdai kupafiaskó nem csak amiatt volt fájdalmas, hogy ezzel földöntúli örömet szereztünk a fejüket már a guillotine alá fektető Fehérvári legényeknek, hanem azért is, mert Rebrov mester elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy eddigi 3 éves edzősége alatt feltudjon mutatni egy Magyar Kupa győzelmet is. Tudom, manapság nincs sok jelentősége a kupának (persze mást írnák ha még versenyben lennénk), ahogy látjuk a topbajnokságokban is inkább nyűg, mint dicsőség, mégis nehezen viseltük el a szerdai kiesést. Talán ha nem a nagynak éppen nem nevezhető vetélytárs ellen esünk ki, más a szánk íze, de másnap reggel amikor betértem a szokásos reggeli kiflimért a közértbe és a pénztáros hölgy arcán kéjes mosollyal felém vetette, hogy – mi van, tán kötelező volt kikapnotok? – legszívesebben visszafordultam volna, de mikor a „mozdony füstje megcsapott” a frissen sütött pékáruk illatával, csak egy mosollyal tudtam válaszolni. Amit nem is észlelhetett, mert a maszkot egészen a homlokomig húztam, hátha észrevétlen tudok maradni. Aztán miközben már a finom kiflicskét majszoltam azzal vigasztaltam magam, hogy nem történt tragédia, kikaptunk egy olyan mérkőzésen, ahol az első félidőben simán eldönthettük volna a meccset, majd a második 45 percet odaajándékoztuk a benzinkútnak, mert mégis csak a jövőben is kell tankolnunk, és bár hiába kezdenek elterjedni a kábeldugós autók, a labdarúgásunk dicsőséges múltja miatt is jobban szeretjük a benzines autók duruzsoló hangját. Túl sokat nem járathattam a motort, mert szombat este jött az örökrangadó, mely ugyan már régen elvesztette az örök és a rangadó jelzőket, de mégis csak felemelő érzés volt pénteken beleolvasgatni a két csapat közel százhúsz éves közös történetébe. Azzal azonban nem számoltam, hogy a csapat a bőség jegyében másnap este tovább fogja folytatni az ajándékozást és 35 perc alatt sutba dobja azt, amivel feledtetni tudta volna a szurkolókkal a szerdai fiaskót.

Mert amit 55 percig produkáltak az maga volt a „gyönyör”. Valószínűleg Rebrov mester is úgy gondolta, a szerdai kiesés többet jelent mint az ő személyes „kudarca”, és ha nem is méretes lapáttal, de alaposan megkeverte a kezdőt. Elsőre elég bohémnek véltem, kimaradt Blazic hátulról, Haratin, Somalia középről, elölről meg az elmúlt meccseken harcos játékot bemutató Boli. 5 perc sem kellett hozzá, hogy újfent rájöjjek, nem nagyon értek a focihoz és bármennyire is szeretnék Rebrov mester helyett dönteni a kezdőről, jobb ha nem kotnyeleskedek az üstnél. Akkor már vezettünk egy nagyszerű Zubkov góllal (akit ugye heteken át mindenki Szibériába akart száműzni), plusz minden támadásunkból gól születhetett volna.

Nagyon megleptük a letámadásra készülő kék-fehéreket, mert helyettük mi vettük át azt a fegyvert, amit szintén sokszor hiányoltunk a csapat játékából. Olyan vehemenciával álltunk bele a játékban, hogy szegény „mötökások” úgy érezték magukat mint anno azok a rabszolgák, akiket a oroszlánok elé vetettek a római Colosseum arénájában. Ijedt, rémült képpel rohangáltak a labda után, próbálták megszerezni, de az csak akkor sikerült, ha egy kihagyott ordító helyzetünk után néhány pillanatig kezdhettek vele valamit. De nem tudtak, mert egyből elvettük tőlük és kezdődött elölről a labda kergetése. Azzal, hogy középről kimaradtak a statikus játszótársak, és helyettük Laidouni és Sigér folyamatosan előre, támadásba küldte a csapatot, ahol a Zubkov-Uzuni-Haraisvili a folyamatos helycserékkel és lendületes megindulásokkal küldte őrületbe a vendég védőket, csak az volt a kérdés, hogy mikor következik be a totális kivégzés. Amit elmulasztottunk, bár Zubkov a félidő közepén igazolta, hogy a jobb lábas bombája nem csak a véletlen műve volt, mégis volt egy kevéske hiányérzetünk a félidő végén.

Nem a játék miatt, mert az tényleg maga volt a gyönyör. Olyan első 45 percet produkált a csapat, amit már régen vártunk bajnoki mérkőzésen, melyre tényleg nincsenek megfelelő jelzők. Csak álmélkodunk, néztünk mint moziban ahol egy Oscar-díjas film pergett a szemünk előtt. A szünetben sem rémlett fel egy pillanatra sem a foci örökszabálya a kettő-nullról, nem rémlett fel a tavaly nyári paksi és az idei mezőkövesdi mérkőzésünk, amikor is szégyenszemre eltékozoltuk a kétgólos előnyünket. Hogy a fenébe rémlett volna fel, amikor a szánk a fülünkig ért a mosolytól és legszívesebben elhagytuk volna a 15 perces szünetet is azért, hogy minél gyorsabban folytatódjon a varázslat.

Ami 10 percig folytatódott is, hiszen előbb Haraisvili lőhette volna meg az első Fradi gólját (az elsőben is kihagyott egy ajtó/ablak helyzetet), majd Isael sarkalhatta volna az év Fradi gólját, de mindkettő kimaradt. Majd jött az 55. perc, egy nagyon véleményes Mmaee szerelés, amit végül sárga lappal díjazott a bíró uraság. Védőnk nem érte el Schön lábát, de egye-fene, megadható volt. Varga Roli meg nemes egyszerűséggel erővel középre lőtte a szabadott, Dini leragadt a gólvonalon, a védők meg csak szemmel követték, hogy az MTK játékos berobban és köszöni szépen a tálcán kínált lehetőséget. Még akkor sem gondoltam semmi „rosszra”, ajándékoztunk a kékeknek egy gólt, legalább lesz mire emlékezniük a labda kergetésén túl.

Hát…nem így történt. Most kéne befejeznem a mondókámat, mert ami ezután következett, azt csak egyetlen szóval tudom jellemezni: bűn a zöld-fehér színekkel szemben. Ez több mint egy szó, de amit le akartam írni, azt nem tűri az oldalunk szellemisége. Bár kedvelem az ókori római birodalom „meséit”, de arról még nem nagyon olvastam, hogy a Colosseum-i viadalon a rabszolgák ették meg az oroszlánokat. Tegnap este mégis megtörtént, igaz nem Rómában, hanem a Hungária körúton. 5 perccel a szépítés után Isael követett el egy buta szabálytalanságot, Varga Roli meg hozta a szokásost, biztos lábbal értékesítette a büntetőt. Innentől meg a pontszerzés is veszélybe került, a csapat átváltott kapkodó, idegeskedő stílusba, amit tetézett még Rebrov mester cseréi, mellyel megbontotta az addig jól működő gépezetet. Ettől még nyerhettünk volna, bár a kék-fehéreknek is voltak helyzetei, de a legnagyobb lehetőséget mégis csak mi puskáztuk el. Azon is lehetne polémiázni, hogy miért az a játékos végzi el a büntetőt, aki három perce állt be, de fölösleges, mert akkor már sem Uzuni, sem Isael nem volt a pályán, és a tényen semmit sem változtatna.

Van rá magyarázat? Vajon miért roppanunk össze ha kapunk egy gólt? Vajon hogy a fenébe lehet az egyik pillanatról a másikra elfelejteni focizni? Rebrov mesternél is kiverte a biztosítékot (ami nála elég ritka), „beszélgetni” is akar a játékosokkal, de ettől még az emlékeinkből nem fognak eltűnni ezek a félórás kihagyások. Végül is nem a döntetlen bosszant, hiszen ettől még tovább nőt az előnyünk a Felcsút előtt (a Fehérvár már nem számít), hanem az, hogy elrontottak a játékosok egy olyan mérkőzést, mely „aranybetűkkel” íródhatott volna a 2020/21-s bajnoki szezon nagykönyvébe. És akkor még nem említettem a legfontosabbat, miszerint adhatott volna egy kis napfényt a jelenlegi bezártságunk elviseléséhez. De nem, 55 percig kitárhattuk az ablakokat, élvezhettük a nap simogatást, majd olyan gyorsan és váratlanul becsapta azokat, hogy a homlokunkon keletkezett púp még most is sajog.

Szerdán a Fehérvárnak ajándékoztuk a feltámadás lehetőségét, szombat este meg az MTK-t ajándékoztuk meg a pontszerzés örömével…és mi szurkolók, vajon mit kaptunk?

55 percet. De ennyi nem elég. Nagyon nem elég.