Feljegyzések a fotelból – Aranyos címvédés

Labdarúgásunk dicsőséges története egy újabb aranylappal gazdagodik. Ha most egy középkori szerzetes lennék, egy „világtól” elzárt szobában görnyednék egy asztalka fölött, kezemben egy lúdtollal, előttem a pergament és megpróbálnék a legjobb tudásomat elővéve, egy gyönyörűséges 31-s iniciálét festeni, amit a végén arannyal is bevonnék, és csak utána próbálnám összeszedni a bajnoki címvédős gondolataimat. De előtte még egy kicsit elmerengenék a múlton, lapozgatva 120 oldalon, mely telis-tele van bajnoki címekkel, kupagyőzelmekkel, nemzetközi sikerekkel, legendás játékosokkal és edzőkkel. Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk, szabadulni nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk. Biztos vagyok benne, ha majd sok-sok évvel később egy akkori „szerzetes” kezébe veszi a pennát és mielőtt hozzáfogna egy újabb Ferencvárosi aranylap írásához, visszalapoz a 120. oldalhoz, hosszú időre ott is fog ragadni. Most talán még nem is tudatosult bennünk, hogy amit véghezvittünk, amit elértünk, az ténylegesen megérdemli az aranyozott iniciálét. Bajnoki címvédés és Európa Liga csoportkör. Elsőre talán még nem tűnik olyan „bonyolultnak”, de ha jobban elmélyedünk labdarúgásunk 120 éves történetében, olyan adatokra bukkanunk, melyek idővel aranybetűkkel fognak íródni. Tóth-Potya István, Dimény Lajos, dr. Lakat Károly, Novák Dezső – a tegnapi napig ők voltak azon edzőink, akiknek sikerült a bajnoki címvédés. Ehhez, a számunkra éteri magasságokban becsült edzőkhöz „csatlakozott” Szerhij Rebrov.

A mester 2018 augusztusa óta olyan utat járt be, mellyel méltán került az előbbiekben felsorolt legendás edzőink közé. Michael Jordan mondta a róla készület nagyszerű dokumentumfilmben, hogy a tehetség nyeri a meccset, de a csapatmunka és az értelem nyeri a bajnokságot. Nem ismerem Rebrov mester hitvallását, de számomra ez az idézet adja vissza legjobban azt, amit az eddig megszerzett két bajnoki arany mellett megtanultunk. Csapatmunka és értelem. Az utóbbit a mester adta, ő formálta a keretet igazi csapattá, nála éreztük azt is, hogy a legfontosabb, amit a győzelemből megtanulhatunk az, hogy képesek vagyunk rá. Még ha kissé szenvedve, bosszankodva a lelátón a döcögős játék miatt, de a célt elérve, három fordulóval a „függöny legördülése” előtt, már a játékosok nyakában díszeleg a bajnoki arany (még ha az MLSZ még csak fényesíti azokat).

Vannak olyan játékosaink, akiknek ez lesz az első, de olyanok is, akik Rebrov mesterhez hasonlóan, olyan „mezőnybe” kerülnek, akik nevének hallatán minden zöld-fehér szív nagyot dobban. Korokat, időszakokat össze lehet hasonlítani, de mivel a történelmet soha nem szabad visszafele olvasni, így a megszerzett címeket, eredményeket sem szabad a patikamérlegre tennünk. A jelenlegi keretünkből Leandro négy, Díbusz és Varga három-három bajnoki aranyérmet szerzett zöld-fehérben. Ráadásul Leo kivételével (aki a nyáron befejezi pályafutását) a többiek tovább gyarapíthatják az aranyérmeik számát.

Most még nincs itt az ideje az összegzésnek és talán egy kicsit túl sokat is merengtem a múlton, de most nem nosztalgiával kellett eltakarni a sikertelenséget, hanem a jelen sikerét kellett labdarúgásunk történelemkönyvének 120 oldalára, egy harmincegyes iniciáléval kezdve bevésni. Ami csodálatos, felemelő érzés és nem csak az újabb bajnoki arany miatt, hanem a jelenünk hétköznapjainak viszontagságai miatt. A jelen állás szerint a vírust is legyőztük szenvedéssel és személyes tragédiákkal, és talán már reménykedhetünk, hogy hamarosan újra megtölthetjük az arénát. Hiszem, hogy a mostani siker nem csak az edzői stáb, a játékosok és a klub sikere, hanem a szurkolóké is. Mert együtt vagyunk a Ferencváros.

Több szereplős egyenlettel indult a késő esti Honvéd elleni mérkőzésünk. Tudtuk, ha győzünk, miénk az elsőség, de tudtuk azt is, hogy egy döntetlen esetén szerdán a benzinkút újra besegíthet és ha valami véletlen folytán nem sikerül a pontszerzés, akkor is van még három meccsünk ahhoz, hogy begyűjtsük azt, amit az éves teljesítményünk alapján kizárólag csak mi érdemeltünk meg. Az összeállítást látva először kételkedtem egy kicsit, bár Rebrov mester a kezdés előtt megfogalmazta, miszerint „mindenki tudja, hogy mi a tétje a mai mérkőzésnek”. És aki pályára lépett, az tényleg tudta és meg is valósította. Túl sokat nem akarok a mérkőzéssel foglalkozni, a pályán érvényesült a már megfogalmazott értelem és csapatmunka. Nem volt egyetlen olyan mozzanata sem a mérkőzésnek, ahol a Honvédnak bármilyen aprócska kis esélye lett volna a pontszerzésre. Az első félidő után mondtam is a szerkesztőtársaimnak, hogy nekem bizony tetszett a játék, mely igazi csapatmunkaként őrölte fel az ellenfél erejét. Kidolgozott helyzetünk ugyan nem volt, de Civic és Zubkov kapufát suroló lövése már előre vetítette, hogy a végén örömkönnyek fognak az arcokon legördülni.

A második 45 percben hamar eldőlt a mérkőzés, először Skvarka remek szögletét Boli csúsztatta az ötösön „várakozó” Blazic fejére, majd Heister tért ölelő átadását Zubkov mellel Skvarka elé „pöccintette”, Michal meg 17-ről laza mozdulattal a jéggé dermedő Tujvel mellett a bal sarokba lőtt. Ende, fin, konyec, vége, lehet hármat fütyülni és ünnepelni! A végén még KO-t is mérhettünk volna a kissé bágyadtan, és minden elképzelés nélkül tébláboló Honvédra, de Boli és Lovre is jószívűnek bizonyult.

Néhány órás alvás után még nehéz keretbe foglalni a harmincegyedik bajnoki címünket. Talán ezért is foglalkoztam egy kicsivel többet a dicsőséges múltunkkal, de most nem öncélúan, nem leplezve a jelent, hanem büszkén, néhány legördülő könnycsepp kíséretében a régi dicsőségeink nagyjait említve, akik már a csillagok között tapsoltak az újabb bajnoki aranynak. Nélkülük mi sem lennénk Fradisták, nélkülük a jelenünk is sivárabban tekintene ránk. De ők is velünk vannak, a jelenünk is újból letette a védjegyét. A 31. bajnoki arany fényesen ragyogja be az égig magasodó Üllői úti fákat.

Amit a szem lát, nem látja ugyan a szív, de a látvány hatása beszivárog a lélekbe. Amit a szív lát – üzenet: a lélek üzenete a gondolatoknak.

Mindörökké Ferencváros!