Feljegyzések a fotelból – Átok, avagy miért nyertünk a Kecskemét ellen

Átok ül rajtam. Itt már nincs mentség, már saját magamnak sem fogadok el semmilyen magyarázkodást. Végérvényesen el vagyok cseszve és nem is tudom, hogy mikor fogom kibogozni magam ebből a paranormális állapotból. Pedig tudom, hogy a történet mikor és hogyan kezdődött. 2009 őszén, hatévi „önként vállalt száműzés” után szerkesztőtársaim jóvoltából újra arra készültem, hogy a Szentélyből buzdí­tom a csapatot. Előtte való nap városunk sétálóutcájában összefutottam egy jósnővel, akitől meg akartam kérdezni a másnapi mérkőzés eredményét, de mivel ő mindenáron a tenyeremből akart olyan dolgokat kiolvasni, amire én nem voltam kí­váncsi, í­gy „fizetség” nélkül tovább álltam.

Már mikor elindultam, akkor éreztem, hogy utánam néz és most már biztos vagyok abban is, hogy akkor lettem elátkozva. Másnap a Szentélyben döntetlent játszottunk a Paks csapatával. Az óta két hazai mérkőzésen nem a helyszí­nen szurkoltam (plusz a zártkapus mérkőzések), és azokon nyertünk. Amikor a Szentélyben voltam, akkor vagy döntetlent játszottunk vagy vesztettünk. Ez meg nem lehet csupán a véletlen műve. Átok ül rajtam, ebben már biztos vagyok.

Ma délután, a Kecskemét ellen nem lehetettem a lelátón, tehát nyertünk. Tegnap üzentem is a barátaimnak, hogy nem tudok felmenni a mérkőzésre, de ők nyugodtan menjenek, mert a Fradi biztosan győzni fog. Csak nevettek rajta, de én belül annyira éreztem magamban az átkot, hogy ha nem lennék tippmix ellenes, még fogadhattam is volna a győzelemre. Most meg bénán ülök a fotelomba, mert az egyik szemem örül a másik meg sí­r. Győztünk, és ez örömteli. De vajon mi lesz velem ezután? Ha azt akarom, hogy szárnyaljon a csapat, akkor ne járjak mérkőzésre? Csak üljek a fotelomba, szürcsöljem a sört és nyomkodjam a tippjeimet a fogadási oldalakon?

A mérkőzés előtt még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy ma azért nem megyek fel a Szentélybe, mert a csapatnak győzni kell ahhoz, hogy elkerülhessük annak a lehetőségét, hogy bárki is azzal élcelődhessen, hogy a Fradi még ki is tud esni az NB1-ből. Már nem tud, mert nyertünk.

Egy olyan mérkőzésen, ahol elszalasztottunk egy olyan lehetőséget, amiért a végén nem tudtam igazán örülni. Igazságtalan lennék, ha egyből erről szólnék, hiszen az első félidőben olyan focit láthattunk, amit már nagyon régen vártunk. Zombori szavaival élve akkor lőttünk gólt, amikor akartunk, és a második félidő már csak arról fog szólni, hogy 3:0 vagy 6:0 lesz a végeredmény. Lendületes és látványos volt a játék, néha tényleg olyan érzésem volt, hogy macska-egér harc folyik a pályán. Végre a Doherty-Morrison páros úgy szűrt a pályán, hogy ott még egy bolha sem tudott átjutni, sőt Jasonnek még arra is volt ereje, hogy adjon egy gólpasszt (Elding parádésan lőtte Holczer kapujába), majd egy látványos szerelés után maga induljon el és a Ferenczitől visszakapott labdát elegánsan varázsolta a kecskeméti kapuba. Szólni kell még Tóth Bencéről is, aki végig nagy kedvvel játszott, és akit a vendégek csak szabálytalanul tudtak megakadályozni abban, hogy gólt is szerezzen (plusz a kapufa, de ezt már megszoktuk az elmúlt mérkőzéseken, hogy kifele pattan és nem befele).

Ennyit a dicséretről, és most néhány mondatot az elrontott ünnepről. Kár volt a második félidőt lejátszani. A jósolt 6:0 helyett egy izzadtság szagú győzelem lett a vége, a pozití­v gólarány helyett, továbbra is megmaradt az, ami eddig talán kétszer fordult elő a Ferencváros történelmében, hogy három fordulóval a vége előtt, még mindig negatí­v a gólarányunk. Kár érte. Nemcsak a gólarány miatt, de azért is, mert ismét közelebb kerülhetett volna a közönség a csapathoz. Először akkor éreztem, hogy gond van, amikor a második félidő elején egy zseniális Elding sarkazás után Ferenczi éppen csak lemaradt a labdáról. Utána Pista nem dühöngött, nem csapkodott mérgesen a kezével, hanem arcán enyhe gúnyos mosollyal nyugtázta, hogy lám, még ezt is megtehetjük ezen a mérkőzésen. Tévedett és sajnos a többiekre is ráragadt a magabiztosság, ami majdnem meg is bosszulta magát.

Ettől függetlenül győztünk, meg van a három pont, és ha hozzuk az előttünk álló mérkőzéseket (mindhárom ellenfél utánunk van a tabellán) akkor valamivel nyugodtabban láthatunk hozzá nyáron egy új csapat épí­téséhez. Ehhez persze győzni kell. Meg is szállt ismét a kétely, hiszen a Pápával itthon játszunk és van is elszámolni valónk „kocsmátszétrúgógyurival” szemben.

Csak hát itt van az átok, amivel nem tudok mit kezdeni. Vagy keresek egy „átokűzőt”, vagy ismét „feláldozom” magam a biztos győzelem reményében, és hű maradok a hatvan éves fotelemhez, a hideg sörhöz és a távirányí­tó magányához.

Tudna valaki ajánlani egy tuti „átokűző” megoldást?

– lalolib –