Feljegyzések a fotelból – Az álom kapujában

Pedig sokszor megfogadtam már (esküt azért nem tettem rá), hogy nem hivatkozom a történelem ismétlődésére, ezért most el is engedem a világ körforgását a Viasat History számára, én meg nemes egyszerűséggel, a tegnap esti diadallal a szívemben, Rebrov mester ismétli önmagát-ra változtatom a bölcseletet. Tudom, ilyen törvényszerűséget talán nem kéne átfogalmazni, de úgy érzem ma mindent megtehetek, ráadásul még nem is követek el túl nagy bűnt, ha a tegnap esti zseniális (ma még biztos lesz néhány magasztaló jelző) teljesítményt Rebrov „nyakába varrom”. Aki nemes egyszerűséggel a szép emlékek felidézésére fogta a három héttel ezelőtti Celtic elleni győzelemről készült videót, benyomta az okostévéjébe, felkuporogott az ágyra, kezébe talán tollat is fogott, hátha van még olyan tanulsága a meccsnek amit ki kell javítani a Dinamo Zagreb ellen, de ahogy peregtek a percek, hamar rájött, hogy nem elég itt jegyzetelni, a fiúk előtt is le kell még néhányszor vetíteni, majd kiadni a hadiparancsot: mindent úgy kell csinálni, mint Glasgowban. Akár csinálhatnánk egy másolatot is, amit el lehetne küldeni Zágrábba néhány soros üzenettel, miszerint nem szükséges elbuszozni a tengerpartról, a vírus sem akarja nyugdíjazni magát, a forgatókönyv adott, ha tetszik, ha nem, minden menetrendszerűen úgy fog történni mint három hete. Megszerezzük a vezetést, utána nyomtok egy kicsit az izgalom kedvéért, majd a második félidőben jön egy apró termetű csatár, nem Töki, ő most az elsőt készíti „csak” elő, Uzuninak hívják, biztos nem hallottatok még róla, ő nem 20 milliós mint a Ti csatárotok, de úgy fog kirobbanni a lassú védők közül mint ahogy Ti terveztétek a villámlábú Kastratival, a különbség csupán annyi lesz, hogy a Ti hálótokban fog landolni a laszti és nem a miénkben. Utána megpróbáljátok újfent kozmetikázni az eredményt, de véssétek jól a fejetekbe, ez a Fradi már nem ijed meg, nem zavarodik meg ha a benyomják a kapu elé, ezért kár is erőlködni, a BL-playoff a miénk. De ha annyira jönni akartok, hát legyen, de készüljetek fel, az előírások szerint üres stadion fog várni, de kintről több ezer torokból fog zúgni 90 percen át a buzdítás. Nem hangszóróból, élőben fogjátok hallani a szívek dobbanását, mely nem csak a stadion környékén zakatol, hanem át is plántálódik a játékosokba, egy olyan plusz erőt adva, mellyel nem lehet felvenni a versenyt. Ilyen egyszerű lenne a továbbjutásunk? Nem, természetesen nem…vagy talán mégis?

Nem is tudom honnan kezdjem. Utólag már könnyű okosnak lenni, de a kezdés előtt még úgy voltam vele, mint ahogy valószínűleg a zágrábiak. Játsszunk egy jót, egy ki-ki meccset, nem úgy mint egy évvel ezelőtt, és bár a Dinamo fog továbbjutni, de látni fogjuk a fejlődést és ha töretlen lesz a spirál, akkor jövőre már mi fogunk továbblépni. Ezt gondolta a „hitetlen” jegyzetíró még akkor is, ha a szíve mást kalimpált. Azonban a csapat Szerhij Rebrov vezetésével egészen más haditervet eszelt ki.

Az első lépcsőfok, az ellenfél kizökkentése a nyugalmi állapotából. Nem kell itt sokat cifrázni, a kezdés után egy kissé „unottan” labdázgatni kell a pálya közepén, a Dinamo játékosai is még csak fülelik a kintről bezúduló „Mindent bele!” csatakiáltást, majd irány a baloldal, Rebrov mester azt már feltérképezte, hogy a vendégek jobbhátvédje, Stojanovic egy kissé kilóg a sorból, őt a Civic-Tokmac kettős akkor ülteti a békebeli ringlispilbe ahányszor csak arra járunk. Az ütemterv alapján alig kezdődött el a második perc, a labda már Civic lábán pihent, akit két zágrábi próbált blokkolni, de ő egy remek mozdulattal Tokmac felé terelte a labdát, akire valószínűleg nem nagyon készültek fel, főleg nem Gojak, aki mire feleszmélt, Töki már méterekkel előtte volt, meg is próbálta utolérni, de ha túl pikírt akarok lenne (és nagyon is akarok!), akkor leírom, hogy a fürge szélsőnk akár vissza is futhatott volna kiindulási pontig, majd újra indulva is simán otthagyta volna a bekket. Helyette inkább lefutott az alapvonalig, majd tökéletes ívben belöbbölte a labdát, amire a zágrábiak értesülése szerint Bolinak kellett volna érkeznie, de ő most átadta a feladatot Lovrénak, mégis csak ő csapatkapitány, aki úgy tűnt fel Orsic mellett mint egy tűzgolyó.

Második perc és máris vezetünk! Atyaég, most hogyan tovább? Vajon észbe kapnak a vendégek és felveszik a kesztyűt? Kellett nekik 5-10 perc az ébresztőhöz, de utána az egyenlítésig nekik állt a zászló. Nem volt sok, kb. 15 perc amikor nyomoztuk a labdát, volt is egy-két helyzetecskéje a Zagrebnek, de az egyenlítéshez egy dupla mandinerre volt szükség, hiszen Ademi fejese Blazic válláról Uzuni testére pattant, onnan meg Dibusz hálójába. Talán ha Ademi nem előzi meg Blazicot, vagy ha vállról befele pattanó labdát Dini kilépve a gólvonalról magához öleli, esetleg Uzuni valamilyen akrobatikus mozdulattal el tudja kerülni a kontaktot, akkor…a fene sem tudja mi történt volna a továbbiakban, de ennek már lényegében semmi jelentősége nincs. A lényeg az, hogy az egyenlítés után nem estünk össze (ahogy Glasgowban sem), hanem folytatva „terv szerint” a Rebrovi menetrendet, elkezdtünk „játszani”. Először Tokmac került helyzetbe, akit a volt játékosunk, Dilaver „tüntetett el” nem éppen szabályos módon, majd Uzuni léphetett ki ajtó-ablak helyzetben, de rosszul vette át a labdát és oda lett „kiegyenlítő” találata. Majd újra az albán szélsőnk előtt adódott helyzet, Blazic beadásánál megelőzte a védőjét, de kifordított testhelyzetben csak jobb külsővel találta el a labdát, mely a kapusban akadt el. Közben Lovre lába csak 25 percig bírta, Botka jött helyette, ezzel egy kicsit megnehezítve Rebrov mester előre kitervelt cserelehetőségeit.

Félidő 1-1, nem volt rossz, csupán egy 15 perces szakasza volt az első 45 percnek, amikor a Zagreb akarata érvényesült. Biztos voltam benne, hogy a második félidő elejét megnyomják, hasonlóan az egy évvel ezelőtti mérkőzéshez, amikor 10 perc alatt lőttek kettőt, azzal le is zárva a továbbjutás kérdését. Egy valamit azért kifelejtettek a számításból. A mai Fradi sokkal több, mint az egy évvel ezelőtti. Taktikailag, mentálisan és tudásban is több. Ők meg Olmo és Moro távozásával kevesebbek lettek. Ettől még biztosak voltak a továbbjutásban, pedig ha látták volna a Celtic elleni meccsünket (tényleg nem látták?) akkor tudják, a második félidőben jönni fog a kegyelemdöfés. A bevezetőben már említettem Uzuni remeklését, ahogy és amilyen lendülettel kilépett két védő között, ők már verve voltak. Szét is téphették a fogadási jegyzésüket, le is heveredhettek volna a zöld gyepre pihenni egy kicsit, nekik már annyi volt mint népiesen szólva a befőttnek.

Be lettek főzve és fűzve, Uzuni meg nem lacafacázott, 16-ról mesterien eltekerte a kapus támaszkodó lába mellett a bal sarokba. Tartva a 10 perces gyorsítást, a 65. percben újra nálunk volt az előny. Glasgowban a 75. percig vártunk, igaz ott Sigér a 10. perc környékén szerezte az első gólunkat, itt meg Lovre már a másodikban. Nem is értem, Rebrov mester ezt valahogy elszámolta, 10 perc mégis csak soknak számít! Vagy talán szándékosan kavarta össze a vendégeket? Vagy csak kíváncsi volt, hogy a csapat hogyan reagálja le ezeket a plusz perceket? Jó-jó, ez talán egy kicsit túlzó örömködés a részemről, tényleg nem akarok annyira belegázolni a vendégek lelkiállapotába, mert mégis csak remek csapat, az elmúlt években állandó képviselő volt a BL-csoportköröknek. Idén nem lesznek…A második gólunk után még lett volna 30 percük arra, hogy mégis megpróbálják. De csak próbálgattak, nem volt annyira „meleg a pite”, hogy vészhelyzetet kellett volna bejelentenie az operatív törzsnek.

Amikor Tokmac a 75. perc környékén a rárontó két zágrábi védőből csinált…hogy is fogalmazzak sértés nélkül, emlékeztek, amikor Stojanovic (már megint ő) és Gojak szorításában úgy vette át a labdát és bőrözte be egyszerre a két horvátot, hogy azoknak egy időre elment a kedvük a focitól, onnan lehetett érezni, itt már nem jöhet bajság, mert az tényleg a foci igazságtalansága lenne. Majdnem az is lett a hosszabbítás második percében, de Dibusz remek vetődéssel hárított, a kipattanó labdát meg Gavranovic kibombázta az aréna előtt töretlenül szurkoló, éljenző, izguló szurkolókhoz. Lehet, hogy bosszúból, lehet, hogy csak ennyi volt benne ezen a mérkőzésen. Ahogy az egész Dinamo Zagreb nem mutatott többet, mint a Celtic. Vagy mi mutattunk sokkal többet a vártnál? Szerhij Rebrov tényleg ennyire zseniális taktikus és a csapat ennyire összeforrt, hogy a mester előre kisakkozott játszmáját Kaszparovi türelemmel végre is tudja hajtani? Valahol középen van az igazság, de az ellenfeleinken kívül törődik ezzel bárki is? Kivertük a svéd, a skót és a horvát bajnokot. Olyan csapatokat, melyeket az elmúlt 30 évben csak távcsőn keresztül kémlelhettünk. De most jött az ember, aki rövid idő alatt átállította a távcsöveket, közelebb hozva Európát, a nemzetközi szintet. A játékosok értékelését most kihagynám, nálam mindenki 10-s, van akinek még jár egy plusz pont is, de tegnap igazi csapatként arattunk diadalt.

Az európai csoportkör már biztosítva. Az EL-hez nem kell még egy meccs mint tavaly, ott már elfoglaltuk a helyünket. De van még egy plusz esély. Az álom kategóriája, mely 25 évvel ezelőtt sikerült, de akkor csak egy meccs kellett hozzá. Természetesen ezzel nem akarom leértékelni Novák Dezső csapatának teljesítményét, inkább fel akarom értékelni a jelenlegi Fradi sorozatát. Mert az maga a csúcs. Történjen bármi a norvég bajnok ellen, ezt a három győztes mérkőzést soha nem fogjuk feledni. Szintet léptünk, és talán (vagy talán biztos) van még erő a lábainkban, hogy még nagyobbat lépjünk.

Az álom kapuját már látjuk. Jó lenne belépni rajta.

2004-ben Prágában a Sparta elleni párharc visszavágóján