Feljegyzések a fotelból – Böde lábában maradt a győzelem

A Fradi örök. A Fradi szí­v örökké dobog, még akkor is, ha az égiek másként döntenek. Az elmúlásra nem lehet felkészülni, pedig a sors az elmúlt négy évben már kétszer „kényszerí­tett” arra, hogy számomra kedves és sokat adó játékosra való emlékezéssel kezdjem az aktuális fotelos jegyzetemet. 2010. április 9-én hunyt el Varga Zoltán, rá egy napra az MTK-val játszottunk (1:1). Albert Flórián 2011. október 30-án hagyott óriási űrt maga mögött, rá egy héttel egy soha nem felejthető Üllői úti mérkőzésen (Paks 0:0) emlékeztünk a Császárra. Novák Dezső szerdán költözött az örökké fénylő csillagok közé. Dezső bácsit személyes ismerhettem, badacsonyi nyaralójában többször vendégül is látta szerkesztőségünket. Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy harcol, de mindannyian reménykedtünk benne, hogy a kórházi ágyán még sok Fradi mérkőzést szurkolhat végig. Bár az utóbbi években távol került imádott klubjától, de lélekben mindig ott volt. Novák Dezsőnek 75 csodálatos év adatott meg, benne olyan sikerekkel, melyek örökké a Fradi legendájává tette.

Reggel amikor felébredtem az első gondolatom az volt, hogy ma délután újra találkozhatok a barátaimmal, több hónapos szünet után újra a Fradi csodálatos közössége fog körbeölelni a lelátón, de tudtam azt is, a kezdő sí­pszó előtti emlékezés után nem lesz könnyű visszazökkenni a jelenbe. De ami történt az egyperces megemlékezés során azt aki ott volt és részese lehetett, minden bizonnyal soha sem fogja elfeledni. Ahogy Szasza sorolta Dezső bácsi játékos- és edzőpályafutásának sikereit, a B-közép felől tapsolni kezdtek a szurkolók, melyhez pillanatok alatt csatlakozott az egész stadion. Felemelő érzés volt. Méltó a Fradi családhoz, méltó Novák Dezső emlékéhez.

Jó lett volna győzni is, jó lett volna megszakí­tani a döntetlenek sorozatát, de az lett volna a legjobb, ha a hatvanas évek legendás játékosai, Varga Zoltán, Albert Flórián és Novák Dezső még mindig köztünk lenne. De ahogy az emberi sors sem kí­vánságműsor, a vasárnap délutáni Győr elleni rangadó sem bizonyult annak. Pedig a kezünkben volt már a három pont és ha Böde Dani jobban céloz, ha jobban összpontosí­t, akkor magabiztos győzelmet aratunk a végig alibifocit játszó vendégekkel szemben.

Tudom, igazságtalan lennék akkor, ha nem azzal folytatnám, hogy az első félidőben mi sem mutattunk fel semmit abból, amire vártunk, amiben reménykedtünk. Új év, új szezon, új edző, új játékosok és új remények. Doll kemény munkát í­gért, küzdős, hajtós csapatot mely képes lesz kreatí­v játékkal is előrukkolni. Ebből az első félidőben nem sokat kaptunk vissza, az első kapura lövésünkre is majdnem 40 percet kellett várni. Hátul jól romboltunk és aránylag hiba nélkül hoztuk le a félidőt, de az előre játékból alig láthattunk valamit. Meglepetésként hatott Laczkó és Ugrai kezdőbe állí­tásai is, hiszen ők a közös felkészülésben alig vettek részt, sőt Laczkó csak a héten csatlakozott a csapathoz. Idegenül is mozogtak, nem is nagyon találták a helyüket.

A második félidőre már új mezben jöttünk ki a pályára, de az igazi változást nem a furcsára sikeredett mezcsere jelentette, hanem Somalia és Leonardo beállása. Velük megérkezett a lendület és a játék. Főleg Leonardo volt elemében, régen láttuk ennyire felszabadultan, „jó kedvűen” focizni. Minden megmozdulása magába rejtette a lendületet, ahogy hozzá került a labda, egyből a kapu felé próbált fordulni. Bár az esetek többségében a győriek ezt nagyon nem vették jó néven és nemes egyszerűséggel a földre teperték, de mikor sikerült áttáncolnia a vendégek lábain, egyből gólveszélyes helyzetet sikerült kialakí­tanunk. Böde, Besic és Somalia is lőhetett volna gólt, de a helyzetek kimaradtak. Egészen a 74. percig, amikor Leonardo zseniálisan csavart a győri kapuba.

Innentől a Győr is felhagyott a bunkerfocival, de ezzel csak azt érte el, hogy nagyobb területet kaphattak a szélsőink. Tí­z perccel a vége előtt Jenner beadásáról késett le centikkel Somália, rá néhány perccel amikor Bödét a tizenhatosan belül lebirkózták, melynek büntető is kiállí­tás lett a vége, mindenki a biztos győzelem reményében dörzsölte a tenyerét. Sajnos Böde Dani kihagyta azt, amit a foci alapszabálya szerint nem szabad kihagyni, de amiről tudjuk, hogy néha-néha mégis kiszokták hagyni. A gond az, hogy ez két pontunkba került, ráadásul helyet is cserélhettünk volna a győriekkel a tabella harmadik helyén.

„Abba a kapuba Dezső mindig berúgta” – mormolta egy idősebb úr a hátam mögött. Jó lett volna ha Dani is belövi, ezzel is adózva a tizenegyesek „kí­méletlen” végrehajtójának emléke előtt. De a büntető kimaradt, mely meg is zavarta a csapatot és a Győr egy ártalmatlan akció után egyenlí­teni tudott. A végén még nyerhettünk volna, de Leonardo lövését kitornázta a vendégek kapusa.

Maradt az iksz és az elvesztett két pont, mely a végelszámolásnál lehet, hogy nagyon fog hiányozni. Ettől függetlenül amit a második félidőben láttunk az biztató volt, arra lehet a jövőt épí­teni.