Feljegyzések a fotelból – Csúcsközelben

„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” – Évtizedeken át zenget ez a bájos kis dalocska a munka ünnepén, gyerekként volt részem benne, sőt egyszer még az a „felemelő” érzés is kijutott, hogy vidéki kisiskolásként felvittek minket Pestre és a kirendelt tömeggel együtt vonulhattunk. Jó kis móka volt, a tribün előtt integetni kellett (ezt vagy százszor elmondták a séta során), bár nem nagyon értettük, hogy kik is ácsorognak a „magasban”. Másnap meg is kérdeztem nagypapám, hogy ők miért voltak olyan kevesen, mire az öreg maszek (soha nem dolgozott állami cégnél) egy kevéske kis mosollyal az arcán csak annyit mondott: belőlük annyi is elég. Mikor kimondta, már érezte, hogy rossz fát tett a tűzre, mert egy finom suhintás simogatta végig a fejét, amit nagymama törölgető rongyától eredt. Ne beszélj hülyeséget a gyereknek – mondta, majd engesztelésként megsimogatta ott, ahol az előbb a „suhintás” landolt. Kedves emlék még akkor is, ha néhány év múlva már teherként éltük meg ezeket a felvonulásokat, bár az utána következő vurslis-virslis-sörös triumvirátus mindig kellemessé tette május elsejét. Ahogy tegnap is ünnep volt, bár nem olyan értelemben mint régen. Sokan, sokféleképpen várták a Mezőkövesd elleni bajnokit, egyrészt harc folyt azért, hogy meglegyen kellő számú beoltott az újabb nyitási akcióhoz, másrészt meg jöttek az aggódó hangok, hogy talán mégsem kéne még teltházas bajnokit rendezni a Groupama-arénában. A végletek között meg ott voltunk mi szurkolók, akik csak kapdosták a fejüket, de végül nagyon bölcsen és okosan döntöttek. Úgy gondolták/gondoltuk, talán korai még a közös ünnep, túl hosszú és túl fájdalmas volt az elmúlt egy év, sokunk családjában történt tragédia ahhoz, hogy most egyetlen mérkőzés miatt sutba dobjuk a biztonság fontosságát. Még akkor is, ha közben a szívünk szakadt meg, mert jó lett volna ott lenni, ünnepelni a triplázó bajnokcsapatot, Rebrov mestert, az egész Ferencvárost, akik hozzájárultak ahhoz, hogy labdarúgásunk egyik legeredményesebb időszakával írják tovább az emlékezés aranykönyvét.

Egy statisztikai csúcsdöntéssel meg is spékelhetjük a szezont, összejöhet még a 78 pontos „leggyorsabb kör”, mely Thomas Doll-al elért 76 pontos bajnoki címünket „taszítaná” le a trónusról. Mely csak jelképes, és még véletlenül sem összehasonlítás, hiszen öt éve egy nagyon emlékezetes (12 évi várakozás után) bajnoki címet szereztünk. Más csúcs is összejöhet még, mely inkább csak szívmelegítő hatású, jövő héten megdőlhet a „különbség-csúcs” is, mely szintén 2016-hoz köthető, amikor is 21 pont előnnyel nyertük meg a bajnokságot. A 32. forduló után ez „csak” 20 pont, de az elmúlt évek nagynak éppenséggel nem nevezhető üldözőjével szemben már 22 (széles mosoly az arcon), mely az állandó fehérvári fogadkozásokat hallgatva, elég megalázó lehet a számukra.

Mindezek eléréséhez nyerni kellett a Pintér Attila által vezényelt Mezőkövesd ellen, akik az első félidőben Pinyő szerint kislányokként és nagyképű emberekként próbáltak lépést tartani a zöld-fehérekkel. Utólag sem értem Attila kirohanását és a játékosait lenéző jelzőit, de tőle ez soha nem volt szokatlan. Ráadásul nem is volt igaz, hiszen remek első félidőt láthattunk, egy agilis, nagy kedvvel játszót Fradival és egy lelkesen harcoló Mezőkövesddel. Az tény, hogy az első harminc percben lezárhattuk volna a mérkőzést, de akkor vajon Pinyő milyen jelzőket használt volna? Végül csak Tokmac talált be egy szerencsésnek mondható dupla mandineres indítás után, de ha előtte nem cifrázzuk túl a támadásokat, ha nem akarunk minél szebb gólokat szerezni, már addig hárommal vezethettünk volna.

A szünetben Pinyő kicserélte a kislányokat kisfiúkra, így a második 45 percben már kövesdi helyzetek is kialakultak, és bár volt köztük ordító is, de még sem éreztem, hogy belerondítanának az ünneplésbe. A karnevál nem csak azért maradt el, mert kevesen vállalták fel a kockázatot, hanem azért is, mert labdarúgásunk dicső irányító testülete egy hirtelen jött ötlettől vezérelve nem hazai pályán, a Groupama-arénában szándékozott átadni az érmeket, hanem majd az utolsó bajnoki forduló után. Tán még reménykednek abban, hogy nem a Fradi nyeri meg a bajnokságot? Uraim, már az első forduló után átadhatták volna az aranyat, annyira tükörsima volt a harminckettedik. Elég szomorú és érthetetlen az MLSZ döntése, de egy sárral több vagy kevesebb, már tényleg mindegy.

Akik kimentek a stadionba azoknak nem volt mindegy, ahogy az sem, hogy végül is győztesen hagyja el a pályát a csapat, amiért az egyenlítő gól után meg is kellett küzdeni. De végül Tokmac és Laidouni harcossága újabb gólt hozott, ezzel meg volt a három pont, a kicsit szűkre szabott ünnep, de végre újra – még ha korlátozottan is -, de a Fradi 12. játékosa ott ülhetett a lelátón, mely még azok arcára is mosolyt varázsolt, akik a biztonságot választva, az otthoni fotelban örültek az újabb győzelemnek.

Csúcs a csapat, csúcs a szakmai vezetés, csúcsokat döntögetve zsebeltük be a harminckettedik bajnoki címünket.

Csúcsközelben…mely csupán egyetlen statisztikai adatra vonatkozik, hiszen a 2020/21-s Ferencváros, már felért a csúcsra.