Feljegyzések a fotelból – Dacos hatos
Sok minden járt a fejünkben, sok forgatókönyvet átbeszéltünk az úton amíg a ránk szakadt forróság ölelésében gurultunk Laudetur barátommal a Groupama Aréna felé. Nem tagadom, ebben voltak olyan részek, melyeket most nem szívesen idéznék, azok jobban hasonlítottak a görög tragédiákra, ahol a szereplők álarcot viseltek, mellyel egyrészt a jellemvonásaikat emelték ki, másrészt el tudták takarni vele a valódi szereplők nemének kilétét. És ha már néhány szó erejéig beültünk a tragikus „triász” egyik előadására és a múzsák csábítása közben elmerengtünk Arisztotelész gondolatán, miszerint a „tragédia lényege nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása”. Ezzel a gondolattal már fel is ülhettünk a lelátóra és bár nem Dionüszosz színházának monumentális szépsége tárult elém, de hasonló érzések kerítettek hatalmába, mint mikor Athénban felülhettem a több mint kétezer éves színház „lelátójára”. Talán az sem véletlen, hogy a Ferencvárosi labdarúgás szerelmeseinek az aréna egy mágikus szentély, ahol kizökkenve a hétköznapok mókuskerekéből egy olyan világba csöppensz mely még akkor is lenyűgöző, ha néhány nappal ezelőtt éppenséggel Euripidész Elektrája játszódott le a szemünk előtt. Ezért is vagyok most nehéz helyzetbe, hiszen ahogy a mérkőzés előtt megfogalmazódott az „aulában”, helyrehozni azt, amit a BL búcsú jelentett a szívünkben, szinte lehetetlen vállalkozás…vagy talán mégsem volt az?
Vajon egy ilyen varázslatos este után, melyben elég régen volt részünk utoljára, meddig lehet felrepülni a fellegekbe, vajon azokról a játékosokról akiket még a mérkőzés napján is visszaküldtünk volna a feladónak és akik ennek ellenére bizonyították, hogy helyük van a jelen Ferencvárosába, vajon most dicsérjem, vagy egyszerűen csak a sors fintorának tartsam? Még most is a „kezembe” tartom az internetes újságokat, a különböző fórumokat, ahol darabjai szedték Thomas Doll-t, a klub vezetését, az új igazolásokat, és nem kímélve az „EB-hősöket” sem. Mielőtt bárki is félreértené, ezzel nem azt akarom jelezni, hogy bizony egyedül én voltam az aki a dicstelen kiesés után is csak szépet és jót véstem a papírra, mert ez túlmutatna bármelyik celeb műsor agymosásán, ráadásul nekem is olyan traumát okozott az albánok elleni játék, hogy abból a gödörből melybe belezuhantunk úgy gondoltam, sok-sok időnek kell eltelni ahhoz, hogy kikecmeregjünk belőle.
Miközben tegnap este, a lefújás után felállva tapsoltuk a csapatot, azon merengtem, hogy vajon a megbocsájtás tényleg lebontja azokat a gátakat melyeket a sérelem épített és újra megnyitja a bizalom felépülésének az útját? Mert tegyük a szívünkre a kezünket (még azok is, akik jelen pillanatban semmilyen körülmény közepette sem jönnének be az arénába), a tegnapi varázslatos játék után nem volt jó újra a Ferencvárosi színek szerelmesének lenni? És ez totál független az ellenfél személyétől. Mert nekünk akkor a társunk a legszebb a világon, ha közben látjuk, hogy Eva Mendesek és Jessica Albák kápráztatják el a világot.
Egy kissé hosszúra nyúlt bevezető után is ott vagyok, mint az elején. Vajon mit és főleg hogyan fogalmazzam meg az, amit tegnap este kaptunk. Varázslat? Bűnbocsánat? Dac? Arra is jó lenne választ kapni, hogy vajon a BL kiesés traumája meddig is nyomja a lelkünket. De az tény, hogy tegnap este 90 percig egyetlen pillanatra sem ugrottak be azok a pillanatok melyek megkeserítették az elmúlt napokat. Egy olyan focit láttunk, mely a régi szép időket idézték, amikor az ellenfél 80 percig azt sem tudta, hogy merre van Dibusz kapuja, talán az első félidőben volt egy lövésük, mely után a labdát még mindig keresik a Nagyvárad téren, miközben olyan offenzívát kaptak a nyakukba, hogy a néhány napja még borsodi hősöknek titulált legények azt sem tudták fiúk-e vagy lányok.
Az, hogy ez vajon minek köszönhető, ahhoz igazi „szagértőkre” van szükség akik mindig tudják a tutit, akik mindig mindent meg tudnak magyarázni. Én nem vagyok ilyen, ráadásul néhány órai alvás után még egy kissé kótyagos a fejem és nem akarok egyből a ló túlsó oldalára kerülni és főleg nem ülnék fordítva a lovon. Egyrészt életemben egyszer ültem csak fel rá, akkor is gyerek voltam, a barátom apukája gondolta úgy, hogy feldob a család egyetlen kenyérkeresőjének a hátára, mely olyan katartikus élményt adott, hogy utána inkább nagy ívben elkerültem minden négylábút, főleg azokat, melyek még el is bírtak a hátukon. De mivel lovas nemzet vagyunk, így a fordítva ülés elég jellemző tünet, amit most tényleg nem szeretnék tovább überelni.
Ezek fényében akkor tényleg mit is írjunk a tegnapi estéről? Mert BL kiesés, szurkolói felvonulás ide vagy oda, akik nem látták a DVTK elleni 90 percet, azok bizony sokat vesztettek. Azt meg tényleg nem tudom, hogy mi történt a csapattal, hogyan sikerült egy hét alatt rendet tenni, hogy Thomas Doll miért is álmodta meg a kétcsatáros játékot, hogy honnan volt ennyi tűz, ennyi fegyelem és ilyen magas szintű játék, mellyel darabjaira szedtük az első két forduló után már a fellegekben tanyázó diósi alakulatot. Ehhez jött hat csodagól, több kapufa, számtalan szöglet és helyzet, rengeteg futás, lendület és állandó gólveszély. És ezt még az sem annullálja le, hogy ezt „csak” a magyar bajnokságban tudja a csapat. Ott sem mindig, sőt az eddigi 2016-s évben talán egyszer sem játszottunk olyan szinten mint tegnap, ráadásul arra csak a legfanatikusabbak emlékeznek, mikor is rúgtunk hat gólt bajnoki mérkőzésen.
És nem csak a gólok száma volt örömteli, bár talán mégsem kéne szó nélkül elmenni Trinks, Leo, Djuricin (még is jó lesz? – sicc), Gera és Dilaver góljai mellett, hiszen az egyik szebb volt mint a másik. Ráadul Emir pályafutása gólját is szerezte, bosnyák hátvédünk bajnokin talán még soha nem lőtt gólt (a Fradiban biztosan nem), most meg húszról (vagy messzebből?) ballal úgy bombázta szét Antal kapuját, hogy a labdának sem volt kedve kikecmeregni a hálóból. De Leo szabadrúgása is megérne egy misét, és Djuricinnak is jár elismerés, főleg azok után, amit napok óta kapott a szurkolóktól. És akkor még nem szóltunk a Ramírez-Nagy Dominik kettősről, akik őrületbe kergették Horváth Feri tanítványait, vagy Lovre zúgó kapufájáról (a keresztléc még mindig kótyagos), Nalepa kiváló megelőző szereléseiről vagy arról a pillanatról, amikor Gera „bácsi” (bocsi Gerzson!) úgy kerülte meg a „kisbognárt”, hogy a DVTK „szellemi vezére” azóta is szédeleg, talán ennek tudható be, hogy a mérkőzés végén, az NSO stábjának nagyon egyszerűen, csak a „szarul játszottunk” jellemezést tudta kipréselni magából.
Most kéne egy „szagértős” összegzés, de ettől most tényleg eltekintek. A mérkőzés végén a csapat is érezte, hogy bár tényleg varázslatos estét szereztek és vastaps köszöntötte őket a lefújás után, mégsem jártak körbe, nem ünnepeltették magukat, nem volt hullámzás, csak megálltak a középkörben, visszatapsoltak, megköszönték, hogy minden rossz ellenére azért elég sokan voltunk, akik a bajban sem hagyták cserben őket. Ők is érezték, még nincs helye az önfeledt örömködésnek. Volt egy csalódást keltő BL kiesés, egy szenvedős Honvéd verés, most meg egy hatos. Nem villamos, és nem is szilvás gombóc. Hat gyönyörű gól, melyhez sziporkázó játék párosult.
Vajon melyik az igazi Ferencváros?
16 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Dacos hatos bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Csak most, közel egy hét múltán figyeltem fel az első gól előtti összjátékra.
Ramirez hozta fel a balösszekötő helyén a labdát. Djuricin a balszélen üres. Rami azonban jobbra néz, mintha Bödét keresné, ám amikor senki sem figyel a balszélre, kitolja pontosan a labdát. Djuricin még meg sem kapta, Trinks már rohan előre valahonnan a mélyből, és integet, hogy „jövök”. Őrá sem figyel senki, Djuricin pedig pontosan odaküldi a labdát, ahova Trinks érkezik. A több – ahogy mondani szokták – „már történelem”…
Tisztelt YSE
Pontos megfigyelés. Ha mégegyszer megnézem azt az alsô gòlnak a jelenetét, akkor nekem is ùgy tûnik, mintha valamilyen nem betanult, vagyis rögzìtett elôadí st lí ttam volna.
Mind a hí rman, Djuricin, Ramirez, Trinks nem a klasszis csatí rt képezik, akik egyedül eldöntenének a mérkôzést. Vagyis inkí bb kiegészìtô jí tékosoknak lí tszanak szí momra, akik kidolgozzí k a helyzeteket a klasszis csatí r részére.
Orosz ùr legutòbbi kijelentését, hogy „kell egy Izmailovics-féle „drí ga” csatí r egy kicsit érdekesnek tûnik most nekem.
Az összes hat gòlt nem klasszis és „drí ga” csatí r szerezte. Egymí snak dolgoztí k ki a helyzeteket. Ví laltí k a gòllövést.
Vajon nemzetközi szintrôl beszélt Orosz ùr ?
Drága Barátom!
Ez volt csak igazán a „szaros edzőmeccs”! 🙂
Vajon hol voltál a meccs után? Vártunk a Büfénél. 🙂
A DVTK valahogy utí nozni akarta az Albí nok í ltal bemutatott Bl-es védôjí tékot.
30 percig elég jòl bejött, de aztí n megmutatkozott, hogy ôk mégsem Albí nok, a Fradi meg Fradi.
Nagyon élvezetes és szép meccs volt.
Nagyon nehéz besorolni ezt a meccset valahoví . Egy hasonlò fejlôdés ví rhatò mint a Honvéd meccshez képest a Haladí s meccs volt ? (Ott „visszafelé” irí nyult a fejlôdés). Vagy olyan irí nyba vezet, mint a Honvéd-DVTK meccs ? (Akkor elôre ?).
Nem tudni. Hullí mvölgyek persze mindig fognak lenne. Akkor az a lényeg, hogy a Fradi marad Fradinak.
Aztí n meg: nem minden ellenfél Albí n. Legalí bb az NB-I-ben.
Számomra a legmeglepőbb a nagyon gyenge Diósgyőr volt. Érdemes lenne egymásra fényképezni, hogyan játszott a Partizan és hogyan a Diósgyőr ellenünk. A diósgyőri játékosok átlag három méterrel messzebb voltak, mint az albánok. Azaz, ha nem védekeznek ellenünk szorosan, a magyar mezőnyben jószerivel nincs ellenfelünk.
Azt is lehet elemezni, hogy tegnap este azonnal letámadtuk őket labdavesztés után. 4:0-ig emiatt momentuma sem volt a Diósgyőrnek. Mikor és hogyan lőtték két góljukat? Amikor mi is udvariasan három lépésről kezdtük követni őket.
Örömre még semmi ok, de látható, hogy Doll változtatott. A kétcsatáros játék ziláltabbá tette az ellenfél védelmét; az azonnali visszatámadás a középpályájukat fogta meg. Nagyon gyenge a magyar mezőny; csak úgy tud fejlődni a csapatunk, ha mostantól minden meccset végighajtunk; elfelejtjük a második félidős „ráülünk az eredményre” meccseket. (Szép számmal voltak 2015/16-ban!) Legfeljebb kifáradunk az utolsó negyedórára és bekapunk egy-két gólt. (Öt-null után …) Kinyílunk és becsúszik egy-két kontrás vereség. Ezt a kockázatot be kell vállalni!
És remélem 2017 tavaszán a szakvezetés úgy állítja össze a fölkészülést, hogy július elejére kell csúcsformát hozni. Idén a sikeres EB, a továbbjutás a csoportból a mi csapatjátékunkat tette lehetetlenné. Azért röhej, hogy Doll 12 játékossal kezdi a fölkészülést, majd különböző formájú, pihentségű és terhelhetőségű embert küld a pályára csapatként. Ez némi mentség lehet, de minek; inkább olyan hiba, amit jövőre meg kell haladni!
A DVTK-nak Horváth Feri rontotta el a meccsét. Ilyen rossz taktikával azért ritkán találkozni még az NB1-ben is. Ráadásul meccs közben nem észrevenni, hogy ha arra van szükség, akkor kínai nagyfalat lell húzni a Ramirez-Nagy Dominik kettős elé, az már büntet a szakmával szemben.
Nekünk persze jól jött. 🙂
Vajon melyik az igazi Ferencváros?
Ez szinte nem is megválaszolható, inkább költői kérdés.
…
A BL meccsen, múlt szerdán szerintem tudat alatt és tudatosan is a fő vezérlő elv ez volt: CSAK NE VESZíTSÜNK, NEM VESZíTHETJÜK EL A PÁRHARCOT az albánok ellen. Ebből következett a vállalkozások hiánya, az óvatosság, a pánik és a hibázás védekezések során, és a végeredmény. Jelentős szerintem a lélektani ok.
…
Most szombaton kimondottan a fő vezérlő elv ez volt: NEM VESZíTHETÜNK SEMMIT, MINDENT MEG KELL TENNÜNK! Ennek eredmény lett a mutatott játék, a sok helyzet, a gyönyörű, nagy gólok a tizenhatoson kívülről. Nagyon jelentős lélektani oka volt tehát a szombati meccs gyönyörű kimenetelének is.
…
Imádkozni fogok, hogy 2017 nyarán a csapatunk – minél több ilyen szombat estét követően – már lélektanilag, akaratilag, hitben is felnőjön a feladatához a BL selejtezőn!
Ami a stadionban történt, az nagy élmény volt számomra. Gratulálok a csapatnak! Ami viszont a meccs után a stadion mellett és a metrón történt, az nagy szomorúsággal töltött el. Én, aki 1954/55-től járok Fradi (Kinizsi) mérkőzésre, félrészeg huszonévesektől megkaptam, hogy divatdrukker vagyok, hogy csak a legfinomabb szitkot említsem. Félelmetes hangulat volt…
Hajrá Fradi!
A meccset „bentről” követtem,mint annyiszor máskor.Örülök az eredménynek és ehhez hasonló játék kellene minden meccsen.A FERENCVÁROS nem egy csapat a sok közül itt ez elvárás lenne,hogy megalkuvás nélkül mindenki megszakadna.Jó lenne most már végre egy következetes építkezés.Ahogy a fórumokon írták.Doll kért egy esélyt maga és a csapat nevében.Rendben hiszen imádjuk a fradit ,de most már ez az utolsó.Nemzetközi szinten jó lenne 6 nyeretlen meccs után végre a főtábláig menetelni.A remény hal meg utoljára.
Hajrá Fradi
Nagy Dominik nyilatkozta a meccs után, hogy „a Diósgyőr hagyott bennünket futballozni”.
Azt meg én teszem hozzá, hogy 60 perc alatt három olyan hibát vétettek a miskolciak (elsősorban Lipták és Antal járt az élen), amit az albánok 210 perc alatt egyet se.
így kéne menni 90 percig, berugdosni a helyzeteket, 3-4 gólokkal verni kb. a Vidin kívül mindenkit és akkor kevesebb lenne a kritikus hang is.
Az NB I pedig más kávéház már a selejtezők 3. körében pályára lépő csapatok esetén is.
Utánpótlás nincs, a következő öt évben nem is lesz, így gyakorlatilag fölösleges a nemzetközi porondról beszélni magyar kupacsapatnak.
Három forduló után csak a pontelőny lesz kérdés a végére. A bajnoki cím kb. eldőlt.
A próféta szóljon belőled.
Nagyon kellemes meglepetés volt az egész, bár tegyük hozzá, valami iszonyat halvány volt a DVTK, én már 1-0-nál azt mondtam, hogy egy tragédia, amit a védelmük és a kapusuk művel. Viszont ezzel élni is kellett, és megtörtént. Mivel minden meccs más és más, nem lehet azt mondani, hogy ezzel a játékkal mi lett volna, ha, és mi lehetne majd, ha, de az biztos, hogy emlékezetes volt a gólok mennyiségét és minőségét is nézve (Dilaver „felszabadítási kísérleténél” az utóvacsoraként nyammogott sajtdarabot konkrétan félre is nyeltem), és még az ellenfélre nézve hízelgő a végeredmény, ha csak Lovre kapufáját és az ő összesen két kaput találó lövésüket veszem alapul – mondjuk ez utóbbi most belefért, máskor azért „finomabban”. Szóval valami jól sikerült a héten a munkában, mentálisan is, de azért egyelőre még jobb nagyon óvatosan a lelkesedéssel, és nem csodálnám, h ez az óvatosság meg is maradna bennünk még jó darabig, tán a szezon végéig is.
Remek írás megint, köszönet érte! Minden ambivalens érzésünket belevetted, nem tudjuk, örüljünk-e, vagy bosszankodjunk, hogy ez a foci másfél hetet késett. Sajnos maradtunk zöld-fehér kakas a pannon „szemétdombon”, pedig a BL-ért csatázhatnánk, ha ott-akkor…De tudjuk mi történt. Mondhatnám, hogy előre a 30-ért, meg ilyesmi, de nekem-bár szép gólok voltak és támadófoci- ez még kevés.
Idézhető a barátom által annyit emlegetett Gallov Rezső:Amerikai arénák kanadai hoki szurkolók lelkivilága, akik a szovjetek ellen elszenvedett K.O. után azt állapították meg, hogy kit érdekel az NHL meccs, ha nemzetközi szinten ennyit ér a tudásunk..?
Böde Dani is erről beszélt a Kicsipest elleni meccs szünetében. Jó-jó, szép gól, meg minden, de nem igazi gyógyír, mert 1 évet megint várni kell. És végre TERVSZERŠ°EN és IDŐBEN csapatot építeni… Hajrá Fradi!
Tisztelettel jelentem, hogy nekem is komolyabb bogarászás kellett ahhoz, hogy megtaláljam, mikor rúgtunk bajnoki meccsen utoljára 6 gólt (leszámítva az NB II időszakának a végét, mert az ebből a szempontból nem mérvadó). Megtaláltam: 2000 tavaszán a Haladást küldtük haza egy hatossal.
Amúgy a meccs számomra azt igazolta, hogy csak egy hullámvölgy volt az albánok elleni meccs, bár az a lehető legrosszabbkor jött, mert az igazi javítási lehetőség egy év múlva jön el. Node addig el is kell jutni, és nem mindegy, hogy hogyan. Mindenesetre az első lépést megtettük.
A »kétcsatáros« játék (bár szerintem nemegyszer »ötcsatáros« volt) bevált. Merthogy Böde Danit hárman is fogták, így „Gyurikára” nem maradt ember, nyugodtan ficánkolhatott. Legközelebb lehet, hogy őt fogják többen, és Dani villog? Majd meglátjuk.
De nagyon szép este volt, remélem még jóval több lesz belőle. És hogy ez az igazi Ferencváros.