Feljegyzések a fotelból – Egy ajtó becsukódott…

…de egy másik még nyitva van. Ha emlékeim nem csalnak, utoljára talán negyedszázada fordult elő, hogy egy kiütéses vereség után a lelátó felállva tapsolt és énekelt. Mindannyian tudjuk, akkoriban égig nőttek az Üllői úti fák, és hiába kaptunk egy ötöst az Ajaxtól, zúgott a „szép volt fiúk”. 1995 őszén a BL-csoportkört ünnepeltük, 2019 őszén meg azt, hogy legalább a selejtező (továbbra is utálom ezt a jelzőt) harmadik fordulójában szembesültünk a valósággal. Mely tegnap este jó nagyot csapott az arcunkba. Fájt, nagyon fáj és egy rövidke kis alvás után is még fáj. Talán túl nagyot mertünk álmodni, talán elhittük, hogy öt sikeresen „túlélt” meccs elegendő ahhoz, hogy nálunk sokkal nagyobb focitudással rendelkező horvát bajnokon is túljussunk. Mert a realitás mást súgott, de most nem hallgattunk senkire, nem akartunk semmilyen tényezőt figyelembe venni, szinte már görcsösen ragaszkodtunk az álmainkhoz, mely el is hitette velünk, hogy igenis képesek vagyunk a bravúrra. Mely benne is volt a „levegőben”, hiszen olyan első félidőt produkált a csapat, melyet 25 éve biztosan nem láttunk. És ha van egy kis szerencsénk, ha Tokmac meg tudta volna közelí­teni a horvátok minőségét, talán már akkor eldől a továbbjutás. Javunkra. Magyar szinten elképzelhetetlen iram, lüktető játék, remek egyéni teljesí­tmények…mindezek megvoltak 45 percen át, csak az a fránya gól, csak a picinyke kis plusz hiányzott, mely végén nagyon is kiütközött a két csapat valódi tudása között. Tegnap este azzal is szembesültünk, hogy amit néha már „betegesnek” gondolunk, annak mégis csak van realitása. A Dinamó két fiatal játékosáért annyit kí­nálnak, mint az egész NB I játékosainak értéke, megszorozva kb. öttel. Azt sem tudnánk elképzelni, hogy a Fradi a Barcelona utánpótlásából, egy saját nevelésű 17 éves játékost „csalna” el Magyarországra, aki egy év múlva már stabil kezdő játékos, majd újabb egy év és már 40 millát ér…és tegnap este olyan dolgokat csinált (miközben azért fél szemmel már „kifele” kacsingatott), mely el is döntötte a továbbjutást.

Homokba dugnánk a fejünket, ha nem emlí­tenénk meg az elmúlt napok történeseit. A Lanza-saga véget ért, az NB I gólkirálya és legjobb játékosa, aki az előző szezonban a mérkőzések harmadát egymaga döntötte el, elhagyta a Fradit. Vagy kirúgták, vagy eltanácsolták, vagy nem bí­ztak benne, vagy ő akart többet játszani, vagy nem akart edzeni…és folytathatnám azokat a találgatásokat és értesüléseket melyeket a „hí­rmondók” mind-mind fix tényként kezeltek, melyekből olyan méretű katyvasz állt össze, hogy abból még John Galsworthy sem tudott volna rendet vágni, pedig aki a Forsyte család kusza életét papí­rra tudta vetni, annak talán ez a történet sem okozhatott volna gondot. De ahogy az akkori Viktoria-kori Angliából hiányzott az őszinteség, úgy a jelenben és a jövőben sem fogjuk megtudni, hogy végül is mi vezetett a szakí­táshoz. Azt meg a jövő fogja eldönteni, hogy ki mennyit profitál és ki mennyit veszí­t az olasz távozásából.

A mérkőzés előtt az Agorában túl sok időt nem szenteltünk a történéseknek, szinte görcsösen ki akartunk zárni minden zavaró tényezőt és még odáig is „vetemedtünk”, hogy egy kissé gúnyosan emlegettük a horvát edző magabiztosságát a visszavágóval kapcsolatban. Pedig abban nem volt semmi gőg, csak realitás. Tudta, hogy Zágrábban a csapata lebecsülte a Fradit, a vezető gól után úgy érezték, itt már nem lehet gond, és mikor jött az egyenlí­tésünk, már nem tudtak visszajönni a meccsbe. A Dinamo edzője tudta azt is, hogy még egyszer ezt a hibát nem követik el. És nem is követték el, még a 90. percben is olyan iramban játszottak mintha az életük függne a további góloktól. Nem attól függött, hiszen a második találatukkal már eldőlt a továbbjutást, egyszerűen és tömören kimondva (még ha fájdalmas is), ki akartak végezni minket. Tudtunkra akarták adni, hogy hol a helyünk. Meg is tették.

Pedig az első 45 percben nem volt benne a kiütés. Még egyszer és talán többször is le kéne í­rni egymás alá a palatáblára (és nem büntetésből), hogy ilyen első félidőt zöld-fehérben talán ’95-ben láttunk utoljára. Örökké emlékezetes periódusokra mindenki emlékszik, gondoljunk csak a Newcastle elleni első 20 percre ’96-ból, de azok már oly régen történtek és valami hasonlóra oly régóta vártunk, hogy a tegnapi mérkőzés 45 perce örökké belénk fog ivódni. Természetesen nem vakí­that el, hiszen egy mérkőzés 90 perces és hiába volt egy remek félidőnk, hiába játszottunk jobban mint a horvát bajnok és hiába voltak kecsegtető lehetőségeink, azok kimaradtak. Vagy célt tévesztettünk, vagy ütemtelenül érkeztünk a kapu elé, vagy gyengén találtuk el a pöttyöst, vagy egy védőbe bombáztuk a labdát, vagy a kapus védett parádésan. Vagy…vagy és megint csak vagy. Miközben a másik oldalon az első helyzetet gólra váltották a vendégek (egy bután elvesztett, eladott labda után). Néha ilyen egyszerű és kegyetlen a foci, hiába játszol jól, ha a „jóságot” nem tudod gólra váltani.

Az első 45 perc után még reménykedtünk, de nem sokáig. Most í­rhatnám azt, hogy a második részben leromboltuk az elsőt, de „lefordí­thatnám” a Rómeó és Júliát is és belekezdhetnék egy romantikus, de tragikusan végződő drámába, de azzal csak önmagunkat csapnám be. A kegyetlen valóság letarolta a második félidőt és az álmainkat is. Azt majd Rebrov mester megmondja, hogy a lábak vagy a fejek fáradtak el, vagy mindkettő. Tokmac, aki egyedül veszélyeztetett, a 65. perc tájékán már alig kapott levegőt. Szihnyevics, bár robotolt és harcolt, de ebben ki is merült, a kaput csak látcsővel látta, le is maradt néhány í­géretes beadásról. Zubrov nem állt meg 90 percig egy pillanatra sem, néhányszor el is tudott menni a szélen, volt egy-két lövése, de igazi veszélyt ő sem jelentett. Skvarka meg hozta a szokásost (számomra az egyik legnagyobb talány), itt-ott feltűnt a pályán, főleg Szihnyevics árnyékában, de irányí­tani, fazont adni a csapatnak, az továbbra is túl nagy falat a számára. Sigérnek volt néhány tetszetős keresztlabdája, egy kapufája, de „gólt érő” hibája is. Haratin előtt le a kalappal, nagyot játszott, ahogy a négy gól ellenére a védelem is jól tette a dolgát, de az továbbra sem megy, ami a Dinamót sokkal, de sokkal fölénk helyezte. Ez pedig a totális letámadás, a biztonságos védekezésből való villámgyors megindulás, amikor egyszerre hatan sprinteltek a kapunk felé úgy, hogy szinte előre ki lehetett matekozni, ki kinek adja tovább és a végén kinek kell befejezni az akciót. Mindez mérnöki pontossággal megtervezve.

Abba a hibába sem szeretnék esni, hogy egekig magasztalva a horvátokat, álcázzam a Fradi játékának hiányosságait. Mert azt azért ne felejtsük el, hogy a Dinamo remek csapat, de még messze van az európai elittől. Nem véletlenül kellett nekik is selejtezniük, igaz azt eddig elég könnyen hozták és valószí­nűleg idén BL-csoportkörösök lesznek (bár ehhez a Rosenborgnak lesz még egy-két szava), de volt olyan csoportkörük amikor pont nélkül, 22 kapott góllal fejeztek be. Ettől még remek csapat, ezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni – még ha fájdalmas is -, hogy mennyire le vagyunk maradva az európai középmezőnytől is. Mert hiába van jól felépí­tett taktika és hiába van egy magyar szinten elfogadható játékosállomány, az bizony jelenleg még nem elég ahhoz, hogy az égig nőjenek az Üllői úti fák.

Egy ajtó becsukódott, vagy inkább ránk csapták? Erre a következő napok adnak választ. Szombaton számunkra is kezdődik a bajnokság és jövő csütörtökön egy másik ajtó előtt sorakozunk fel. Az nem a királyi szobába visz, de talán ott még nincs is helyünk. Ez egy kisebb szoba, de európai.

Jó lenne belépni oda és jó lenne bizonyí­tani, hogy amit tegnap este láttunk, azt nem csak a véletlen sodorta az utunkba.