Feljegyzések a fotelból – Egy kis „segí­tséggel” majdnem elrontottuk

Annak ellenére, hogy a jegyzetem cí­mében használtam egy idézőjelet, azok számára akik nem láthatták a Honvéd elleni 200. mérkőzésünket, talán elsőre nem nagyon érthető, hogy milyen „segí­tség” kellett ahhoz, hogy majdnem elrontsuk a nagyon is simának í­gérkező győzelmet. Ahogy eddig, a fotelszurkoló amikor leül a gépe elé és megpróbál valami értelmet adni a mondandójának – főleg hazai mérkőzés után – nem szokott mérlegelni, nem néz utána az eltelt 90 perc történéseire, hanem „durrbelebalázs” módjára, meghagyva a lelátói hangulatot, arról í­r, amit ott, akkor érzett. Emiatt természetesen néha elrugaszkodik a valóságtól, hiszen számos eset visszajátszva másképpen hat, de ha megvárnék minden értékelést és videót, akkor eltűnne a varázs, eltűnnének a saját érzések és gondolatok. Egy régi mondás szerint (nem pontosan idézve) a jelen valóság átélése nem mindig jelent bizonyosságot, de jelenti azt, aki vagy. Nálam ez a szurkolói állapot, mely a Szentély lelátóján ülve hatványozottan érvényesül. Gondoljanak csak benne, milyen hangulat, milyen idegi borzadály uralkodhatott rajtam, amikor is Lanzafame kamu büntetője után felálltam és miközben a lelátóval egyetemben elég hangosan adtam a bí­rói „csapatmunka” tudomására, hogy jobb lenne inkább a mezőgazdaságban tevékenykedni, lerohantam az aréna „agorájába”, mert az utolsó perceket már képtelen voltam a „pályán” tölteni.

Így nem láttam Djuricin meg nem adott gólját, ahogy a fiatal honvédos fejesét sem, mellyel majdnem mindent elrontott volna. Ezzel gondolom nem voltam egyedül, hiszen a királyinak nem nagyon nevezhető TV újfent nem közvetí­tette a meccsünket, ezzel megfosztva a zöld-fehér hí­veket attól, hogy tanúi lehessenek egy második feltámadásnak. De mielőtt ezzel bí­belődnék egy kicsit, csak vissza kell térni ahhoz a bizonyos „segí­tséghez”, mely egy Karakó nevű, „szörcsök” nélküli fekete ruhás áldásosnak nem nevezhető tevékenységéhez kapcsolódik. Amit tegnap este „ezek” műveltek a pályán, az minden volt, csak nem európai ténykedés. Rossz helyezkedések, rossz felfogás, a partjelző több esetben méterekkel volt lemaradva, í­gy akkor intett lest amikor éppen görcsbe rándult a keze. Ehhez jött még a szí­njátékok tisztelete, minden honvédos földre huppanása után, amit remegő hangú, fájdalmas kiáltás követett, olyan empátiával próbált elégtételt venni az ott tartózkodó Fradi játékoson, hogy azt vártam, egyszer csak letérdel a piros-fekete játékos mellé és vele együtt fog jajveszékelni. Ami a második gólunk előtti szituációt illeti, az is megérne egy hosszabb értekezést, mert ha a Nagy Dominikot letaglózó Honvéd kapusról valahogy nem kerül Hajnal elé a labda, akkor vajon büntető és sárga lap következik? De ha már előnyszabályt adott, akkor azzal érvényét is veszti a kapus szabálytalansága? A legnagyobb bűne nem is ez volt, hanem az a felfogás, mellyel Európa más pályáira még söprögetőnek sem engednék be.

Mert elrontotta a játékot, össze-vissza fújdogált, minden test-test elleni szituációt, mely egy honvédos földre huppanásával fejeződött be, azonnal lefújt, ezzel „esélyt” adva a védőinknek, hogy összehozzák a szokásos pontrúgásos góljainkat. Ezek közül egy össze is jött, egy kamu szabadrúgás után, mely a lelátóról egy jópofa burleszk jelenetnek látszott (sajnos nem először a bajnokság során), majd ha felkerül a netre az összefoglaló kisilabizálom, hogy a fenébe is került a hálóba a labda. Mert akkor már hárommal vezettünk, a lelátón igazi fieszta hangulat uralkodott, szürcsölgettük a hideg sörünket és azzal voltunk elfoglalva, hogy megpróbáljuk megfejteni, hogy vajon melyik a jelen igazi Ferencvárosa.

Az előjelek nem voltak éppen kedvezőek. Doll mester a lelátón, Nalepa és Dilaver büntiben, Gerzson az orvosi szobán, Hajnal játéka meg mindig bizonytalansági tényező, miközben elég keskeny a kispad, í­gy a mérkőzés előtt szokásos agorai (a Szentély büfé előtt részét neveztem el az ókori görög társadalom központi teréről) csevejnek az összeállí­tás volt a fő témája, vajon Pintér-Leandro, vagy Hüsing-Leandro, vagy Hüsing-Pintér…és sorolhatnám a középső védő variációkat, abban megegyeztünk, hogy valószí­nűleg Lovre lesz a jobbhátvéd, én kardoskodtam amellett, hogy Pintér inkább szűrni fog Gerzson helyett (végül is Csuka tette ezt a tőle megszokott határozottsággal), elől meg Djuricin-Böde páros lesz a gólfelelős azzal a kiegészí­téssel, hogy Marco inkább futóként (Nagy Dominikkal cserélgették az oldalakat), védekezésre is „kényszerí­tve” fog játszani.

Minden bí­rói próbálkozás ellenére remek kis meccset hozott a 200. rangadó. Ettől megfosztani a közvéleményt, egészen agyament cselekedet volt, de legalább a lelátón aránylag elég sokan voltunk, ami meg is lepett az elmúlt időszak rossz szériája után, de újfent bebizonyosodott, hogy lehetünk mi kritikusak, de ha érezzük a bajt, akkor igenis oda tudunk állni a csapat mellé. Mert a Ferencváros örök és történjen bármi is, ha elfordulunk tőle, akkor saját érzéseinktől is elfordulunk. Lehet itt okosakat mondani, lehet itt bí­rálni és mindent ami zöld-fehér elfelejteni, de saját magunk után még sem csaphatjuk be az ajtót, mert azzal sokkal többet vesztünk. Megszűnik ugyan a huzat, talán a vérnyomásunk is a helyére kerül, de vajon mi lesz a szí­vünkkel? Azt is a kukába dobjuk? Sokan megteszik, de sokan nem. Ahogy én sem.

Ráadásul 3-0-ig minden álomszerűen alakult. A vendégek nem vontatták be a kispesti buszokat a pályára, felvették a kesztyűt (sajnos többször le is dobták a gyepre, amit Karakó – továbbra is szörcsök nélkül – előzékenyen fel is vett nekik), támadni, győzni akartak, de Rossinak most sem sikerült, tegnap óta már 8/7 az arány Doll javára (még akkor is, ha most Thomas kipróbálhatta az aréna VIP lelátóját). Ez meg főleg a csapat hozzáállásának volt köszönhető, látszott mindenkin a töretlen akarás, mely helyenként még jó játékkal is párosult. Lanzafame szí­nészi alakí­tásáig rendben mentek a dolgok, bár a Honvédnak is voltak próbálkozásai, de igazi helyzete az nem. Nekünk meg összejött a „szokásos”, olyanokat hagytunk ki, mely már a meséken is túltesz, ebben most Trinks játszotta a főszerepet, egy igazi „reálos, vagy barcás” támadás után hat méterről nem találta el az üres kaput, de hagyott ki helyzetet Dani és Gyuri is. Mivel tényleg lüktető és élvezhető volt a meccs, ezeket a biztos vezetésünkig csak „hozadéknak” tekintettünk.

Mozgásban volt az egész csapat, külön dicséret a Ramirez-Nagy-Djuricin hármasnak, akik a szó szoros értelemben felszántották az aréna gyepét, Dani is hozta a „kötelezőt”, gólja a legjobbkor jött, Lovre is többször tört veszélyesen előre, de hátvédként csak kényszerből, vagy talán még úgy sem szabadna játszania. Mindezek türkében a szurkoló kérdése kézenfekvő: vajon mi is történt a csapattal? Vajon mi az oka a kissé-nagyon hektikus teljesí­tménynek? Most okoskodhatnék, de egy győzelmet soha nem kell magyarázni – bár most szeretnék válaszokat kapni.

Maradjunk annyiban, sokkal jobb dolog örülni, mint magyarázkodni.