Feljegyzések a fotelból – Elég volt egy félidő (?)

„Ahogy vonakodva, akadékoskodva végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszí­t úgy innen.” – Karinthy Frigyes kórházi gondolata ötlött fel, amikor nem éppen saját elhatározásból (annyira azért nem vagyok bátor) én is beléptem megpróbáltatásaim szí­nterére. Annyival könnyebb dolgom volt mint a két világégés közötti magyar irodalom egyik zsenijének, hiszen nekem nem a koponyám körüli bizarr utazást kellett átvészelnem, csupán az epekövek intéztek frontális támadást a szervezetem ellen. Orvosom, aki egyben régi barátom is, jól tudta Fradi iránti vonzalmam, ezért az első vizsgálatok után miközben vészriadót fújt, sanda mosollyal közölte, hogy most gondoljak a ’68-s Liverpool elleni meccsünkre, milyen nyomást kellett kiállnia a védelmünknek és mi lett a vége – győztünk. Mi is győzni is fogunk. Mégis, mikor belenéztem a tükörbe és olyan sárgának láttam magam mint száz szmájli ikont összegyúrva egy korsó angol barna sörrel, egy kissé földhöz csapottnak éreztem magam. Amihez hozzájárult az is, hogy tudtam, bármennyire is gyorsan lettem betáblázva két műtétre, a szombati Gyirmót elleni mérkőzésről lemaradok. Valójában ez inkább önsajnálat volt, ráadásul abban bí­ztam, hogy a meccsig már túl leszek mindenen és bár nem láthatom a remélt győzelmet, de a technika ví­vmányainak köszönhetően az „okosomon” legalább követhetem. A győzelem össze is jött (jobban is lettem tőle, bár sokak szerint jobb is, hogy nem láttam), a szerdai kupa góldömpinget már otthon nézhettem és bár megfordult butuska agyamban, hogy ha már kint vagyok, szombaton éppenséggel fel is lehetne zötykölődni az arénáig, de ez tényleg csak kósza ötlet volt, í­gy ma igazi, vérbeli fotelszurkolóként vártam a csapattól, hogy végre kikecmeregjen a saját maga ásott gödörből.

Volt miből. Ahhoz meg elég sok tétlen percet töltöttem el a kórházi ágyakon, hogy saját magam sajnálatán túl néhány órácskát szenteljek a csapat tavaszi teljesí­tményének és megpróbáljak valamiféle magyarázatot találni arra, hogy miért is szállt tova mindannyiunk álma egy bizonyos kerek számtól, melynek esetleges eljövetele még arra is sarkalt, hogy megtanuljunk varrni, miközben az eladók megrökönyödése mellett még rövidáru boltba is betévedtünk egy bizonyos harmadik csillag ürügyén. Sajnos hamar rá kellett döbbennünk, hogy hiába gyakoroltunk, a következő szezonig biztosan nem kell tűt és cérnát a kezünkbe fogni.

Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, a magyar bajnokságban minden előfordulhat, 2-3 forduló alatt fejtetőre is állhat a világ, gondoljunk csak a minket simán verő Paksra, akik már az EL-ről álmodoztak, aztán három koppanás zsinórban és kezdhetnek izgulni. A Vasas veresége nekünk is jól jött és ha Lanzafame a hosszabbí­tás hosszabbí­tásában nem talál be, talán még vérmesebb reményeink is lehetettek volna, de ne kalandozzunk el az álmodozások birodalmába, induljunk csak szépen el a kályhától, csavarjuk vissza az óránkat szombat 18 órára és tekintsük át, hogy miként is gyűrtük le a lelkes, de mégis csak a kiesés szélére sodródó Mezőkövesdet.

Győztes csapaton ne változtass! – régi bölcselet és Doll mester tőle szokatlan módon most alkalmazta is, valószí­nűleg úgy gondolta, hogy az a lendület mely jellemezte a Budafok elleni kupamérkőzésünket, folytatódni is fog. Nem is csalódhatott, hiszen olyan első félidőt produkáltunk, mely már az aranyakat hozó tavalyi szezont idézte. Volt lendület, volt szélsőjáték, záporoztak a beadások, voltak szép egyéni megoldások és ha nem hagytunk volna mögöttünk az elmúlt hónapokat, még csettinteni is lett volna kedvem, „Játszik a Fradi!” örömködés közepette. Persze jó volt nézni a száguldó perceket, a Gera-Varga-Böde hármas többször úgy összekavarta a vendégek védelmét, hogy azok a szünetben próbálták kibogozni az összegabalyodott lábaikat.

A Mezőkövesdi védelem a kapusukkal az élen 20 percig bí­rták a nyomást, aztán 10 perc alatt úgy összecsuklottak mint egy munkát befejezni akaró kőműves mester colostokja. Először egy remek Bognár-Varga-Böde akció után Dani, majd a gólszerző készí­tett le Gerzsonnak aki mesteri lövéssel kettőre növelte az előnyünket. És mielőtt Szivics taní­tványai (azért ebben van egy kis túlzás, elnézve az edző mélyrepülését) felébredtek volna a kábulatból, Varga remek szögletét Dani bólintotta a hálóba. A gyors gólmenet az stream közvetí­tést is annyira megzavarta, hogy egyszer csak kitolták a képernyőre, hogy már 5-0-ra vezetünk, az előbbi három gólszerző mellé a két gólpasszt jegyző Varga Rolandot is kií­rták gólszerzőnek, percnyi pontossággal Dani góljaihoz.

Bár a mérkőzés ezen szakaszában benne lett volna simán egy ötös, de helyette a félidő hajrájában sikerült a védelmünknek összehozni a szokásos betlijét, mely nem okozott túlzott traumát, legfeljebb egy kis figyelmeztetés volt, hogy nem szabad leállni. Ajándékoztunk egy gólt, de lőni kell mellé még hármat és azzal egyből meg van bocsájtva a kissé hézagosra sikerült védekezés. Azt persze nem tagadom, a szünetben volt bennem egy kis félsz, hogy a bekapott gól nem erőspaprikát (abból is kalocsait) fog eredményezni, hanem inkább diétára fogjuk az iramot.

Pedig diétázni nekem kell, délben is úgy gondoltam egy velős pacalra mint egy sivatagban eltévedt beduin egy korty ví­zre (rossz példa, ők soha nem tévednek el), de én kényszerből vagyok kénytelen lemondani a finomságokról, de a csapat vajon miért fékezett le? Azt persze nem állí­tom, hogy veszélybe lett volna a sima győzelem, sőt ha egy kicsit jobban összpontosí­tunk a másodikban is lőhettünk volna még egy-két gólt, de az tény, hogy sokkal több teret engedtünk a vendégeknek, akik el is jutottak a kapunkig, de művészi eséseken kí­vül mást nem nagyon tudtak felmutatni.

Ettől függetlenül egy aprócska mosoly megjelent az arcomon a lefújás pillanatában és nem a három pont miatt, mert az már csak a „tisztesség” része, hanem jó volt látni, hogy talán még sem veszett el örökre az a tempó, az a lendület ami egy évvel ezelőtt jellemezte a játékunkat. Jó lenne folytatni a sorozatot, nem nagyon törődve már a tabellával, hanem minden erőnkkel készülve a kupadöntőre.

Ezért is van bennem egy kicsinyke hiányérzet, hogy csak egy félidőt játszottunk igazi hévvel, és a szurkolók maximális kiszolgálása helyett a második félidőben az eredmény tartására törekedtünk.

Ezért is került a ? zárójelbe. Kár érte.