Feljegyzések a fotelból – Elhalasztott ünnep

Nem a legkellemesebb dolog az, amikor nagyon készülsz a születésnapodra, amikor minden vendéged megkapta a meghívót, amikor az üstben már fortyog a halászlé, amikor a hűtőben indulásra készen sorakoznak a pezsgők, és mikor már teríted az asztalt, egyszer csak ránézel a naptárra és rájössz, hogy fölösleges volt minden előkészület, elnézted a dátumot, a szülinapi buli csak a jövő héten aktuális. Egy pillanatra el is bizonytalanodsz, gyors keresés a fiókok mélyében, valahol meg kell lennie a születési anyakönyvi kivonatnak. Mikor szembesülsz a ténnyel, tétován állsz a szoba közepén, fanyar mosoly kíséretében pásztázod végig a megterített asztalt, majd kintről hallod, hogy vadul csahol a kutya, az odakozmált halászlé már úgy lövelli ki az üstből a halászlevet mint a Vezúv 2100 évvel ezelőtt, mely maga alá temette Pompeii-t. Tegnap este olyan szerencsétlenség nem ért minket mint annak idején Nápoly környékét, de az tény, nálunk is meg volt terítve az asztal, a pezsgős üvegek készenlétben álltak a nagy pukkanásra, valószínűleg a tűzszerészek is körbe „aknázták” az arénát és néhány mázsa szerpentin és konfekti arra várt, hogy betöltsék őket az ágyúba. Mert ünnepre készültünk, Kubatov elnök úr is bizakodva lépkedett a zöld gyepen miközben emlékeztetett arra, hogy utoljára 1926-1928 között fordult elő az, hogy a Ferencváros háromszor egymás után bajnoki címet szerezzen. Biztos volt benne, hogy ez a ritka bravúr tegnap este újból megtörténik. Ráadásul Szerhij Rebrov először a Szentélyben ünnepelhette volna a bajnoki címet. Az előző kettőt „idegenben”, 2019-ben a harmadik csillagot a Honvéd elleni vereséggel, majd 2020-ban szintén a Hidegkuti stadionban, szintén a Honvéd ellen, de már győzelemmel. Idén megadatott az, amit minden játékos, edző, szurkoló szeretett volna, hogy a Szentélyben véglegesítsük a bajnoki címünket, mely az egész szezon alatt egyetlen pillanatig sem forgott veszélyben. Sajnos mi nem lehettünk a lelátón, de olyan „kósza hírek” járták körbe az Üllői út környékét, hogy bizony ott is folynak előkészületek a bajnoki ünneplésre. Utólag abban is biztos vagyok, ha tegnap este megtelhetett volna a lelátó, nem veszett volna „kárba” a behűtött pezsgő és nem kellett volna a közvetkező napokban ideiglenesen leszerelni a fényekkel a csillagokig kilövő 32-s számot.

Annak ellenére, hogy a Fradi mérkőzések előtt mindig óvatos duhaj voltam, soha nem tartoztam azok táborába akik már a kezdő sípszó előtt borítékolták a kiütéses győzelmet, mégis szombat reggel azzal a tudattal kászálódtam ki az ágyból, hogy ma bizony ünnepelni fogunk. Nincs kétség, nincs kötelező óvatosság, este nyerni fogunk, meg lesz a mesterhármas. Reggel eleve zöld kapszulát választottam a kávémhoz, a Fradi címeres whiskey-s poharamat töltöttem tele vízzel (nem a tölgyfa hordóban érlelt finomsággal) és bár zöld színű „bogyó” nem hevert az asztalon, de arra ügyeltem, hogy egyszerre vegyem be mind a három gyógyszeremet. Délután három óra felett egy kicsit „rosszul éreztem” magam, hiányzott a készülődés, hiányzott, hogy Laudetur barátom előálljon a „taxival” és a kalocsai légió (Bockor után szabadon) elinduljon a Szentély irányába.

Lassan már nem is emlékszem mikor voltam utoljára az arénában, mikor foglaltuk el az agora C4-s betonoszlopát, mikor hörpintettünk utoljára a 30-s feliratú korsóból és mikor zengett utoljára élőben a Fradi himnusz. Hiányzik. Még akkor is, ha szép lassan úgy érezzük magunkat, mint az évszázadokig hamuval betemetett Pompeii lakói. Most a Covid-19 a Vezúv, ez a fránya és undorító vírus kényszerít minket karanténba. Már talán látszik az alagút vége, és bár sajnálatosan sokan vesztették az életünket, sok családot sújt a tragédia, de talán ősztől már megindulhat az élet, és megpróbálhatjuk bepótolni azokat a hónapokat, melyeket a vírus tett tönkre. Amit persze nem lehet, nem mi lehetünk H.G.Wells időgépének utazói, nem repülhetünk majd vissza 2021. április 10-re, nem ülhetünk fel a Szentély lelátójára és nem szurkolhassuk ki a 32. bajnoki aranyérmet.

Mert az a valóságban nem sikerült. Pedig ahogy már írtam, minden amellett szólt, hogy az este nagyot fog „szólni”. Akkorát, hogy az egész város azt beszéli majd, hogy bajnok lett a Ferencváros és az Üllői úti fák is az égig fognak nőni. Nem ez történt, mert adósak maradtunk az igazán jó játékkal és volt a pályán egy ellenfél is, mely tényleg komolyan gondolta, hogy elveszi az örömünket. Amikor a 7. percben egy nagyszerű fejessel megszerezték a vezetést, óhatatlanul is a tavaly őszi mérkőzés ötlött fel, akkor is egy fejesgóllal indítottak, de utána már csak egy csapat volt a pályán, mely Isael duplájával fordított is.

Tegnap csak az egyenlítésig jutottunk, Laidouni gólját egy „szépségdíjas” Haratin passz előzte meg, de akkor már közel voltunk a hármas sípszóig, így a várva várt aranygólra már nem futotta ez erőnkből. Elnézést, de magáról a mérkőzésről túl sokat nem fogok értekezni, hiszen mindannyian láthattuk, az eredményes igazságos, mindkét csapat több gólszerzési lehetőséget hagyott ki (mi többet, a Felcsút nagyobbakat), emellett ténylegesen egy hajtós, jó iramú, néhány bírói tévedéssel átitatott (időben meg nem adott felcsúti sárga, egy visszajátszás utáni büntetőt érő kezezés…) 90 percet láthattunk. Csak a végeredmény miatt mi nem nagyon élveztük a TV képernyője előtt. Mi volt az oka?

Nem tudtuk megjátszani a széleket, a felcsútiak nagyon rákészültek Civicre, dupla erőt mozgósítottak a baloldalunk semlegesítésére, ezáltal szabadabbá vált a jobb oldal, de azt Botka nem volt képes hathatósan bejátszani. A támadó középpályánk sem működött, az Uzuni-Tokmac-Isael hármas nem jelentett veszélyt, sok esetben teljesen légüres térben mozogtak, ezáltal Bolit is kivették a játékból, aki a jól megtermett védők között nem találhatta meg a réseket. Egyedül Somalia és Laidouni játéka emelhető ki, Soma rengeteget futott, ütközött és szerelt, Aissa meg bejátszotta az egész pályát, szinte csak szabálytalanul tudták szerelni, ő volt az egyetlen aki megtudott indulni, aki lendületet vitt a játékunkban és aki góljával megmentett minket egy még nagyobb csalódástól.

Mielőtt bárki (köztük én is) tovább szomorkodna, tragédia azért nem történt. Nem lettünk a Vezúv áldozatai, bár egy kicsi hamufelhő betakart minket, de nekünk nem kell 1700 évet várni arra, hogy megtaláljanak. Csak fel kell állni, megrázni magunkat és készülni a következő mérkőzésre, a következő esélyre. A feladat Kisvárdán is ugyanaz, mint tegnap este a Felcsút ellen. Győzni kell és akkor nem kell tovább várnunk a történelem újabb fejezetének írásáig.

Ne várjunk tovább, ne halasszunk el egy újabb ünnepet!