Feljegyzések a fotelból – Élő jegyzet a drámáról

A mérkőzés megkezdése előtt azon morfondí­roztam, hogy a Zete elleni a dobogós helyezésért ví­vandó ütközet során vajon melyik arcát mutatja majd a csapat. A Szolnok elleni első félidős gólra törő játékát prezentáljuk, vagy a második félidő elképzelés nélküli, szenvedős játékával borzolják majd a játékosok a szurkolók idegeit. A választ elég hamar megkaptuk. Ilyen sem volt még fotelszurkolós életemben, hogy már a 20. perc környékén elkezdtem í­rni a jegyzetemet. Cí­met még nem adtam, de mire idáig eljutottam már hárommal vezetett a Csank legénység, í­gy könnyen eszembe ötlenek az egyszavas jelzők, de még inkább kivárok.

Egyszerűen várom a csodát. Mert miért is ne fordulhatna elő olyan, mint 2010 tavaszán, amikor is mi vezettünk az első félidőben 3:0-ra és a vége 3:3 lett, igaz az akkori döntetlenben nagy szerepet játszott Szabó játékvezető (?) kartárs is, aki először Dragónert, majd Morrisont is kiszórta a játékból. Alig fejeztem be az egy évvel ezelőtti emlékek felidézését, Schembri góljával szépí­tettünk és talán el is indultunk a csoda útján…A fenét indultunk el, mert egy újabb ajándék és máris 1:4. Talán abban kéne hagynom az „élő közvetí­tést”, mert úgy látszik nem tudok olyan gyorsan gépelni, mint ahogy a védőink helyzetbe hozzák a Zete csatárokat, akik azokat szépen megköszönve, élnek is a felkí­nált lehetőséggel. Így az álom lehetősége olyan gyorsan tűnt el, hogy hirtelen el is ment a kedvem az egész mérkőzéstől. Legalábbis eddig, ezért inkább én is szünetet tartok, hátha le tudok higgadni annyira, hogy végül is be tudom fejezni, amit elkezdtem.

A pihenésem nem tartott sokáig, mert ahogy kivontam magam a mérkőzés „hangulatából” egyből olyan gondolatok fészkelődtek az agyamba, melyek tavasszal már néhányszor át akarták venni a hatalmat, de akkor még volt annyi erőm, hogy lerázzam magamról, mert vagyok annyira Fradi hű szurkoló, hogy nem szí­vesen í­rok le negatí­v véleményt. Ezért inkább most bezárom a szövegszerkesztőt és megvárom a végét. Vagyok olyan elvakult, hogy még mindig várjam a csodát.

Már percek óta csak ülök a gép előtt és nem tudom, hogy mit is í­rjak. Legszí­vesebben kijelölném amit eddig í­rtam és nyomnék egy „deletét”. A csoda majdnem megtörtént, és a történelem ismételte önmagát. Egy évvel ezelőtt mi vezettünk 3:0-ra és a vége döntetlen. Most a Zete vezetett 3:0, majd 4:1-re és a vége döntetlen. Dráma két felvonásban, és szurkoló legyen a talpán, aki ezalatt a 90 perc alatt normális tudott maradni. Olyan érzelmi hullámokat éltünk át, melyeket talán nem is lehet szavakba önteni. Azokat csak átélni lehet, megszenvedni és megsiratni. Reménnyel indultunk, majd dühöngtünk és ébresztőt kiáltottunk. Voltak pillanatok, amikor legszí­vesebb elbujdostunk volna a világ szégyene elől, de kitartottunk, mert a zöld-fehér szí­vünk még hitte a csodát.

Amikor már minden veszni látszott, jött a második félidő, és magával hozta a csodát. Tudom, ehhez kellett a Zete hibás taktikája, de az első félidő borzadályához is kellett a hátvédsorunk hibasorozata. Varázsütésre megváltozott minden, a játékosok úgy harcoltak (nagyon nem szeretem ezt a szót, de most talán ez adja vissza legjobban a látottakat), mint a római gladiátorok. Harc volt ez a javából, emlékezzük csak Csizmadiára, aki fél perc alatt három kék-fehér játékost nézett kuglibábunak, vagy Pölöskeyre aki két hátvéddel a nyakán is kapura fejelt, vagy Moralesre aki úgy száguldozott a pályán, mint egy ágyúgolyó. De emlí­thetném Heinzet is, aki olyan ütemben lépett ki a védők közül, mint húszéves korában. A lefújás utáni pillanatban közelről mutatták Junior arcát, mely annyira megviselt állapotban volt, hogy tárcsázni akartam a mentőt. És akkor nem beszéltünk még Schembriről, a máltai sólyomról, aki kétszer csapott le és óriási érdemeket szerzett a pontszerzésből.

Mindezeket a jelzők most dicséretet érdemelnek. Még akkor is, ha át kellett élnünk az első félidőt, még akkor is, ha volt olyan pillanat, amikor átkoztam magam, hogy valaha is nekifogtam a fotelszurkolós jegyzeteknek. Kí­vülállóként í­rhatnám, hogy ezért imádjuk ezt a játékot, hiszen ami ma este történt a Szentélyben az sokáig emlékezetes marad. Így is, és úgy is. Ahhoz most nem érzek elég erőt, hogy eldöntsem, hogy melyik félidő hagyott nagyobb nyomot a lelkemben. Ezt majd az elkövetkezendő napok fogják eldönteni. Ha hozni tudjuk az utolsó két meccset és megszerezzük a harmadik helyet (a második hely már sajnos foglalt) akkor valószí­nűleg csak a varázslatos második félidő fog megmaradni az emlékezetemben.

Mai elég furcsára sikeredett jegyzetemet azzal kezdtem, hogy kí­váncsian vártam, vajon a csapat melyik arcát mutatja meg a Zete ellen. Mivel ma éppen fordí­tottja történt annak, mint a Szolnok ellen, í­gy azzal a tudattal várhatjuk a Szombathely elleni mérkőzést, hogy sejtelmünk sem lehet arról, hogy mire is számí­thatunk.

Egy biztos, soha többé nem fogom a mérkőzés közben elkezdeni az í­rást.

– lalolib –