Feljegyzések a fotelból – Eltékozolt győzelem

A derék paksi legények előrehozott ünnepi ajándéka után egy csöppet csillapult a bosszúvágyam. Nem csak a benzinkút kirablása miatt, de belegondolva, mégsem vagyok egy Charles Bronson, fegyverem sincs, nem is tudok olyan szúrós szemekkel a kamerába nézni, de mégis csak nehezen felejthető a felcsúti „rotációs” kisiklásunk. Persze a paksiak ajándéka után már megelégedtem volna egy szűkre szabott győzelemmel is. Mennyivel jobb lett volna vasárnap este ránézni a tabellára, elővenni egy nagyí­tót és azzal keresgélni az üldözőket. Felrémlett az is bennem, hogy talán pihenősebbre fogjuk venni a figurát, hiszen csütörtökön mégis csak egy sorsdöntő mérkőzés vár ránk Bulgáriában. Ami már eleve csak hab lehet a tortán, de mikor felsejlik egy dédelgetett álom, bizony nem könnyű feladat a földön járni. Ettől függetlenül úgy voltam vele (szerkesztőtársamtól tanult „bölcseletet” betartva), hogy a csütörtök még messze van, és először vasárnap kell tennünk még egy lépést a végső célunk felé. Ennek meg már nincs is köze a bosszúvágyhoz, ráadásul a paksiak gondoskodtak arról, hogy egyből megduplázzuk a lépést a következő bajnoki cí­m felé vezető úton. Ehhez győzni kellett volna. Néhány órával a mérkőzés és a néhány mondatos bevezető í­rása után még nem döntöttem el, hogy vajon mérges (dühös), esetleg csalódott legyek, vagy ránézve a tabellára lezserül legyintsek egyet, elővéve egy népi bölcseletet, mely szerint „több is veszett Mohácsnál”, nem kell búsulni (bár magyarok vagyunk), í­gy is négy pont az előnyünk, és ha megelőlegezzük az elmaradt meccsünk három pontját, négyről egyből hétre is ugorhatunk. De mivel egy picinyke Charles Bronson mégis csak bujkál bennem, í­gy az eltékozolt győzelem és a sí­pot fújdogáló kritikán aluli tevékenysége miatt inkább a csalódottságot hí­vta elő bennem.

Főleg egy olyan első félidő után, amikor már zsebben éreztük a három pontot. Pedig ha a szünetben észrevesszük, hogy a decemberi köd egyre jobban kerí­ti hatalmába az aréna környékét, talán nem azon poénkodunk, hogy ezek az öregedő és légiós „akadémisták” az első 45 percben szinte semmit sem mutattak abból, mely a dobogó környékére repí­tette őket. Rebrov mester most meg sem próbált rotálni, a legerősebbnek vélt csapattal szereztünk sima kétgólos vezetést az első félidőben. Sőt, ha Andó-Szabó nem félti annyira a vendégeket (vagy talán mást?) akkor már a 10. perc tájékán kiszórta volna az „akadémista” Van Nieffet, aki először Sigért talpalta le, amiért meg is kapta a sárgát, majd utána Isael fordult le róla, akit elég erőszakos eszközökkel akart levetkőztetni (gondolom nem a mezét akarta idő előtt elkérni), mely egy sztriptí­zbárban még tapsot kapna, de focimeccsen ezért jár a sárga, utána meg a piros. Helyette Andó kartárs csak gesztikulált, a lelátó meg jogosan lázongott, amiért minden bizonnyal jönni is fog a „pogácsapénz”.

Ekkor már vezettünk, egy remek letámadás utána a felcsúti védő ijedtében Zubkovnak passzolta a lasztit, aki felnézett és jobbról, bődületes gólt ragasztott a jobb felsőbe. Az ott fagyoskodó pókok azonnali menedékjogot is kértek, de annyira megdermedtek a gól látványától, hogy egyből oda fagytak a kapufához. Ezután jött a Van Nieff elmaradt kiállí­tása, ami ha megtörténik egész más lehetett volna mérkőzés menete. Az eset fel is paprikázta a hangulatot, olyan érzésem volt, hogy a vendégek a tehetetlenségüket egy kis agresszivitással próbálják ellensúlyozni. A mezőnyben még el-el voltak, de a kapura igazi veszélyt nem jelentettek. Közben Isael növelhette volna ez előnyünket, de ami késik, az nem múlik. A felcsúti védelem lányos zavarában újfent Zubkovnak adott egy forintos labdát, aki köszönte szépen, még japánosan meghajolni is volt ideje, majd néhány méterről az üres kapuba gurí­totta a másodikat.

Jött a szünet (no meg a köd), meg az előbb már emlí­tett agorai csevej a nyugalomról, a biztosnak látszó győzelemről és természetesen Andó-Szabóról…Egyről sajnos nem folyt az értekezés. Az még rendben van, hogy a szurkoló kétgólos előny birtokában nyugodt, de a csapatnak azért még sem kellett volna annak lennie. Pedig úgy kezdték a második 45 percet, hogy legszí­vesebben már két perc után szaladtak volna be az öltözőbe, jöhet a zuhany, majd pakolás a bőröndbe és irány Razgrad. Ahhoz azonban totál le kellett volna szállni a ködnek, de helyette gyorsan jött a felcsúti szépí­tés, mely után a nyugalom helyett az idegesség lett úrrá a lelátón. Zúgott a „Mindent bele!”, éreztük, hogy ha nem figyelünk, ha nem tudunk visszajönni a meccsbe, akkor még bajba is kerülhetünk. Az meg több mint kí­nos lett volna, kétszer padlót fogni az ország kirakatcsapatától.

Mintha a játékosok is megérezték volna, hiszen jött olyan 10 perc, amikor futószalagon gyártottuk a helyzeteket, de azok sorban ki is maradtak. Ettől meg a vendégek bátorodtak fel, egyre keményebb és szikrázóbb lett a játék, két alkalommal közel álltunk egy kis „bunyóhoz” is, de Andó-Szabó rendet vágott, persze sárgát megint nem mert kiosztani, mert akkor Van Nieffet újfent ki kellett volna állí­tani, azt meg ugye valamiért nagyon nem szabadott neki (vajon miért is?). Természetesen nem akarok abba a hibába esni, hogy a pontvesztésünket a bí­ró nyakába varrjam, hiszen nem lehet ilyen álmosan folytatni a játékot és előre elkönyvelni a három pontot, mert az könnyen megbosszulja magát.

Meg is bosszulta. Nem kellett hozzá Charles Bronson és a Bosszúállók sem a Groupama Arénában forgatták a nem is tudom hányadik folytatásos kalandjukat ahol végül is a Vasember és a Fekete Özvegy mindig megmenti a világot. Itt csak 90 percig kellett volna azon a szinten játszani, ahogy az első 45 percben. Akkor tükörsima lett volna, talán még a felcsúti kisiklásunk is a feledés homályába veszett volna és még erő is maradhatott volna csütörtökre. Egy mondatban három „volna”, ez totál magyartalan és sajnos nem is adnak érte három pontot.

Csak egyet. A másik kettőt meg eltékozoltuk. Kár érte.