Feljegyzések a fotelból – Elveszett remények

Mindig kedveltem az MTK elleni mérkőzéseket. Ilyenkor szinte óhatatlanul jut eszembe a két csapat közös múltja, a labdarúgásunk hőskora. Sok szállal kötődik egymáshoz a két csapat több mint száz éves múltja. Számunkra az 1911. február 12-i, Üllői úti stadionavató mérkőzés az egyik legkedvesebb, amit 2:1-re meg is nyertünk, a győztes gólokat meg az a Schlosser Imre szerezte, aki 1916-ban viharos körülmények között hagyta ott azt a Fradit, mellyel 7 bajnoki cí­met szerzett és igazolt át az MTK-hoz. Érdekesség, hogy a napokban az egyik levelezőtársammal (akinek rendszeresen jelennek meg í­rásai a Zöld és Fehér magazinban) éppen Slóziról „csevegtünk”. A magyar labdarúgás legendás „karikalábúja” mindkét csapathoz kötődött és számomra a mai napig kérdéses, hogy a szí­ve vajon melyik szí­nkombinációnál dobbant nagyobbat. A történeti múlt mellett gyerekkorom is felrémlik az örökrangadók kapcsán, egy ropogósra sült liba mennyei illatával körí­tve. A Fradizmust családi örökségként kaptam, az idők kezdete óta zöld-fehér szemüvegen keresztül szemlélem a világot. A sült liba nagyapám „öröksége”, a hatvanas évek elejétől évente az örökrangadók hétvégéjén mindig azt rendelt az asztalra, ezzel emlékezve egy barátra, egy szomszédra, aki sajnos a második világháború egyik munkatáborából már nem tért haza és nem volt lehetősége „cukkolni” a nagypapámat, egy esetleges MTK győzelem esetén.

Ezek még akkor is kellemes emlékek, ha a fenti bevezető „főhősei” már nem élnek. De mindig hittem abban, hogy a jelent csak akkor érthetjük meg igazán, ha nem feledjük el a múltunkat. Az örökrangadó múltja meg 112 éves, több mint egy emberöltő. A harmincas évek közepéig igazi társadalmi eseménynek számí­tott a Ferencváros és az MTK összecsapása, a politikai, a kulturális élet nagyjai „csaptak” össze a mérkőzés előtt és után a kávéházakban…és szinte mindegyik örökrangadót telt ház előtt rendezték meg.

Azóta nagyot változott a világ, a történelem viharai sem kí­mélték a csapatokat és a szurkolókat… de erről mindenki tud (vagy nem akar tudni róla). Az tény, hogy manapság a foci sem annyira népszerű mint régen, de nem csak ezért voltak kevesen a kék-fehér szurkolók a 204. bajnoki örökrangadón. Emiatt zöld-fehérbe öltözött a Hungária körút, a hazaiak még a saját „foteljaikat” is felkí­nálták a Fradisták számára, akik szép számmal éltek is a lehetőséggel. Az ok ismert és egyszerű: imádjuk a Fradit és győzni is szerettünk volna az örökrangadón. Kellett volna a három pont, kellett a csapatnak, a szurkolóknak és kellett volna Thomas Dollnak is az első bajnoki győzelem, ha már a múlt héten Böde lábában maradt a három pont.

Talán ez a kissé hosszúra nyúlt bevezető is mutatja, hogy magáról a mérkőzésről, a vereségről nem nagyon fűlik a fogam í­rni. Pedig muszáj, még akkor is ha jelen pillanatban nem tudom, hogy mikor fog megjelenni, mivel az oldalunk újra haldokló állapotba került. Ahogy a harmadik hely reménye. Először még elveszett illúziók cí­met akartam adni a jegyzetemnek, de az elmúlt években már egy kissé „elkoptattam” Balzac regényét. Őszintén egy kicsit unalmassá vált a folyamatos bizakodás és reménykedés. Ebben a bajnoki szezonban is úgy kezdtük, hogy bajnokok leszünk, majd jött a dobogó és az „Euroligás” hely. Ma már a bajnoki cí­m is, de a dobogó is oly távolinak tűnik, mint Lucien de Rubempré számára Párizs meghódí­tása.

Egyszerű dolgom lenne ha most mindent Jenner nyakába varrnék, hiszen a gondok akkor kezdődtek mikor a csatár előadta lassan szokásossá váló különszámát és felelőtlenül kiállí­ttatta magát, amit megtetézett azzal, hogy nem nagyon akart az öltöző vonulni, sőt még Máté Csabával is megví­vta buta kis harcát. De vajon minden Jenner kiállí­tásával kezdődött? Egy kicsit bizonytalan vagyok, mert bár akkor még döntetlenre álltunk, de mégsem éreztem, hogy meg lehet a három pont. Ami az első félidőben nagyon feltűnt, az a csapat idegessége. Nem nagyon emlékszem olyan bajnokira, ahol egy félidő alatt a dupláját szabálytalankodtunk mint az ellenfél.

Ami a második félidőben történt, az maga volt a borzalom. Kezdődött Jenner kiállí­tásával, majd egy olyan szituációval melyről valószí­nűleg még sokáig fognak (fogunk) beszélni. Mateos és Gyömbér összefejelt, mindketten ápolásra szorultak, az alapvonalon kí­vül, miközben Jenner már azon gondolkozhatott, hogy vajon mikor fogja a Fradi felbontani a szerződését. Ennek következtében a 60. percben nyolcan (!) voltunk a pályán, amit az MTK egyből ki is használt. Annyira nem vagyok tisztában a szabályokkal, de nem kellett volna megállí­tani a mérkőzést? Már csak a fair-play í­ratlan szabályai miatt is és megvárni amí­g a sérültek visszatérnek a pályára? Vajon miért nem reklamáltunk, vajon a két sérült játékost miért kellett a pályán kí­vül ápolni? Tudom, ez a szabály, de í­gy nagyon egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok.

A sokkot nem is tudtuk kiheverni, jött az újabb gól és akkor úgy gondoltam, itt a vég. Aztán Somalia visszahozta a reményeket és a szépí­tő gólunk után olyan 15 percet produkált a csapat, mely egyenlí­tést érdemelt volna. Mint a „mérgezett egerek” úgy rohamoztunk és tényleg a levegőbe lógott az egyenlí­tés, de a hármas bí­rói sí­pszó a földre kényszerí­tett.

Múlt héten Böde Dani lábában maradt a három pont, ma Jenner hülyesége tetézte a gondjainkat. Ehhez ha hozzávesszük, hogy a Győr ellen Pavlovic kapott három meccses eltiltást és azon a meccsen is többet szabálytalankodtunk mint a vendégek, könnyen megállapí­thatjuk, hogy nem csak a játék akadozik, de az idegekkel is vannak problémák. Ezt rá lehet fogni Doll „németes” stí­lusára, ettől még a tények makacs dolgok. Két mérkőzés, egy pont, két kiállí­tás és sok szabálytalanság. Ezekből meg a Fradi soha nem jött ki jól.

Reményekről már nem akarok í­rni, az legyen inkább meglepetés. Jövő héten jön a Debrecen, egy újabb nagy falat. Csak nehogy megakadjon a torkunkon, mert akkor már tényleg nem tudom, hogy milyen cí­met fogok adni a következő jegyzetemnek.