Feljegyzések a fotelból – Eső áztatta győzelem

Egy kicsit fájt, de túltettük magunkat az újabb EL csoportkörös vereségen. Megszoktuk – motyogtuk halkan, nem legyintettünk hozzá, mégis csak a csapatunkról van szó, akiktől azért ennél sokkal többet vártunk. Tudtuk, még ha az elején nem is vallottuk be, hogy a G csoport majdnem BL színt, hiszen a Leverkusen jobb mint a Wolsburg, a Betis jelenleg sokkal jobban áll a bajnokságban mint a Villarreal, a Celtic meg többször volt BL csoportkörös, mint a legtöbb EL mezőnyében szereplő csapat. Ettől még a pontatlanság fájó és keserű. Van még egy mérkőzésünk a Leverkusen ellen, az értékeléssel várjuk meg az utolsó csoportmérkőzésünket. A továbbjutás esélye már tovaszállt, innentől minden erőnkkel a magyar bajnokira kell összpontosítani, mert ha ott is gondjaink lesznek, azt már nehezen fogjuk „lenyelni”. És ha már vasárnap délután Mezőkövesdre látogatunk, jöjjön egy régi matyó mondás, miszerint „hadd korogjon, csak ragyogjon”, mely eredetileg a hímző asszonyokra vonatkozott, akik bár szegényen, korgó gyomorral, de csudaszép hímzésekkel szereztek hírnevet szülőföldjüknek. Most mégis magunkra veszem, jelentse az EL szereplés a korgó gyomrunkat, a ragyogás meg a bajnoki szereplést. Ehhez meg jó lett volna folytatni az idegenbeli sorozatunkat, eddig még pontot sem vesztettünk ha kiléptünk az Üllői útról. A gondot nem is ez okozta, hanem a hazai 8 pont amit odaajándékoztunk az ellenfeleinknek. Természetesen nem ég a ház, hiszen a szombati forduló után két mérkőzés mínuszában is vezettük a bajnokságot. Ezt toldottuk meg hárommal Mezőkövesden, lassan helyére került a világ rendje, legalábbis a magyar bajnokságban.

Ha pedig Mezőkövesd akkor ahhoz elég élénken él bennünk a másfél évvel ezelőtti vereség, mely a rebrovi korszak egyik „fekete pontja”, melyből kevés volt a regnálása alatti három évben, talán ezért is rémlett fel a kezdő sípszó előtt. Nem szorult tőle görcsbe a gyomrom, az idei bajnoki évben vidéken vitézkedünk, de mikor kivonultak a csapatok az esőistenek által nem kímélt pályára, ahol jó néhány tócsa virított, úgy éreztem, ez nem lesz olyan könnyű menet, mint aminek gondoltam. Az edzőváltáson átesett és az utolsó négy mérkőzésén nem kikapó kövesdiek bár óvatosan nyilatkoztak, mégis úgy gondolták, a néhány napot pihenő zöld-fehéreknek talán szereznek annyi „örömet”, mint 2020. februárjában…Nem sokáig gondolhatták úgy, elég hamar szembejött velük a valóság.

A valóság előtt egy mondatot a kezdőről, mely túl nagy meglepivel nem szolgált, várható volt, hogy Marin és Besic kezdeni fog, ahogy tudtuk azt is, hogy Zubkov és Uzuni továbbra sem bevethető. Úgy kezdtük a mérkőzését, mintha az előző napokban egy vízi tenderre fizettünk volna be, a játékosok elég jól alkalmazkodtak a tócsákhoz, miközben az esőistenek folyamatosan áztatták Matyóföldet. Gólunk is gyorsan jött, Ryan a tizenhatosan belül egy megkerülős csellel (!) alázta Pillárt, amit Besirovic nem nézett túl jó szemmel és bosszút esküdött. A földre is vitte a csatárunkat, de ez a jelen szabálykönyvben sima büntetőt ért. Amikor a szenvedő fél, Ryan állt a labdának, nem tagadom, egy pillanatra behunytam a szemem, ahhoz mostanság túl sokszor hibáztunk büntetőt, hogy biztos legyek Ryan „ugra-bugra” technikájában, amit továbbra is utálok, de most bejött. Két ugra-bugra között megvárta amíg Tordai már térden állva könyörög az esőistenekhez, majd nyugodtan helyezett a kapu közepébe.

Innentől meg a mi forgatókönyvünk alapján folydogált a mérkőzés. Valamivel többet volt a hazaiaknál a labda, a 20. perc tájékán Besirovic ki is javíthatta volna a hibáját, de hat méterről a kapu mellé fejelt egy beadást, még sem éreztem egy pillanatra sem, hogy nem uraljuk a mérkőzést. Laidouni és Besic jól szűrt, középen Marin irányított, elől meg Tokmac és Ryan technikája érvényesülni tudott a vizes, ázott talajon. Néha őket is megtréfálta egy-egy víztócsa, de a félidő vége felé egy gyors és precíz támadás után növelni tudtuk az előnyünket. Laidouni szerzett labdát, passzából Marin tett néhány lépést, majd három kövesdi védő között remekül ugratta ki Tokmacot, aki a tizenhatos vonaláig futóversenyezett a védővel, majd megtorpant, ekkor ki is szakadt belőlem egy „nemáááá!”, pedig „dehát!”, mivel Töki jobbal úgy húzta vissza, hogy ezzel Kocsist elküldte a lelátóra, majd két lépés után a rá oly jellemző mozdulattal, ballal, laposan eltekerte a lasztit a jobb sarokba. A gólöröm is visszafogott volt, látszott Tökin, hogy még mindig keresi önmagát, de talán az ilyen gólok visszahozzák a formáját és főleg az önbizalmát.

A kétgólos előny birtokában úgy gondoltuk, a hátralévő néhány percet már át is lehet aludni és a szunyókálás közben már a forró zuhanyra gondolni az öltőben, ami majdnem megbosszulta magát, hiszen a hazaiknak két lehetőségük volt, melyből főleg a második jelentett valódi veszélyt, de Dibusz újfent bizonyította (amit már nem is kell bizonyítania), jelenleg nincs nála jobb kapus a mennyeiben. Az első félidő a víztócsák ellenére nem hozott rossz játékot, a könnyen és főleg gyorsan szerzett vezetés nagy mértékben befolyásolta az idő múlását, próbálkozgattak a hazaiakat, de volt olyan érzésem, hogy talán ők sem hiszik el, hogy ezen a mérkőzésen kell tovább öregbíteni Matyóföldön méltán híres örökségét.

Ezen a második félidő sem változtatott. Ahogy peregtek a percek és fogyott az erő, úgy laposodott el a mérkőzés. Stöger mester is cserélgetett, bejött Botka és Dvali majd érkezett Loncar is. A cserélgető részek között Ryan remek átadását Tokmac rontotta el, majd Besic lőtt 30-ről. A hazaiak is próbáltak faragni a hátrányból, de túl sok esélyük a második 45 percben már nem nagyon volt. Az utolsó 10 percre bejött Boli is, és ha már bizalmat kapott, no meg egy parádés labdát Laidounitől, akkor élt is vele (a gólja előtt is volt egy remek lövése). Ezzel meg három lett a vége, mely több mint dicséretes. Folytattuk a győztes idegenbeli sorozatot, az utolsó öt meccsen még gólt sem kaptunk (külön köszönet Dininek), a csatárok a gólokkal sem maradtak adósak. Négy ponttal vezetjük a tabellát úgy, hogy egy meccsel még mindig kevesebbet játszottunk.

Ez még rendben is lenne, csak hát ott van a nemzetközi szereplés, ami továbbra is fájó, de el kell engednünk (mást úgysem tehetünk) és bajnoki győzelmekkel kell kiengesztelni a szurkolókat.

A hasunk attól még korogni fog, de egy újabb bajnoki arany valamelyest csillapítani tudja az éhségünket.