Feljegyzések a fotelból – Ez most nagyon fájt

Még az is felvetődött bennem, hogy ma sztrájkolok, vagy eljátszom a bűn és bűnhődést, vagy simán ki sem bújok az ágyamból, magamra húzom a paplant és megpróbálom kikapcsolni az agyam. Nem a vereség miatt, mert az mindig benne van a pakliban (még ha nem is szoktunk hozzá), hanem a „hogyan” miatt. Azt megemészteni, hogy 70 percig szinte semmi közünk sem volt a játékhoz és a kövesdiek azt csinálták velünk, amit általában mi csinálunk az ellenfeleinkkel, azt megemészteni nem egyszerű feladat. Félidőben látni a 0-3-at és a 30:70-s labdabirtoklást, az ijedt játékot, egy hatalmas gyomrossal ért fel. Azt persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, de a múltheti eredményes tankolás után egy kicsit (talán nagyon is) elhittük, hogy innentől már fáklyák és örömtüzek kí­sérik az utunkat és rutinból megoldunk mindent. Eddig is voltak nehéz meccseink, volt mikor kettős terhelés alatt kellett bizonyí­tani, mégis a végén mi örülhettünk. Ráadásul fél éve kaptunk ki utoljára, akkor is „túlrotált” csapattal, magabiztosan vezetjük a tabellát, vajon mi gondunk lehet Mezőkövesden? Oké, egy kicsit nehézkes lesz, de a végén úgyis behúzzuk a három pontot. A megszokás nagy úr, de egyben veszélyes is. Aminek tegnap meg is lett a böjtje, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy a világvégére készülők, azoknak csak annyit, az még reményeim szerint nagyon messze van. Persze mindent megteszünk, hogy egyszer a Földünk is bemondja az unalmast és visszavegye azt, ami az övé volt évmilliók óta, mégis remélem, időben ébredünk és megpróbáljuk enyhí­teni az eddig okozott károkat. Ebben most nincs benne semmilyen áthallás, ez csak kikí­vánkozott belőlem, vagy csak próbálom húzni az időt, mert őszintén nagyon nincs kedvem a tegnapi „vesszőfutásról” bármit is papí­rra vetni.

Nagyon nincs is mit mondanom. Most persze az egekig dicsérhetném a hazaikat és porig alázhatnám a mieinket, de aki í­gy tesz, az éppúgy túlesik a ló túlsó oldalára mint az, aki egy kézlegyintéssel elintézi a tegnapi estét azzal a felkiáltással, hogy top csapatok is kiszoktak kapni (mostanság egy Pool-t kivéve, bár a BL első meccsén ők is elhasaltak), ez nekünk is belefér a kosárba, legfeljebb egy kicsit töri a hátunkat, de vagyunk olyan erősek, hogy ezt az akadályt is simán leküzdjük. Természetesen ebben is van igazság (tegnap este a Real is elvérzett), az igazság valószí­nűleg valahol a félúton kóborol. Azzal nincs is gond, ahogy a vereséget is megtudjuk emészteni (bár ebédelnünk óvatosságból talán még sem kéne), és talán még az is belefér, hogy az ellenfél lefocizott bennünket, de ha í­gy van, akkor azért ott toporzékol bennünk a „fluimucil”: „de miért?”

Erre majd a szakmai vezetés megkeresi a választ, nekem halvány f-betűm sincs, hogy mi okozta a totális összeomlást. Két játékos hiánya (Boli, Civic) nem okozhatott felfordulást, Rebrov mester is sejtette, hogy meg kell erősí­teni a középpályát, ott kell megakadályozni a kövesdiek épí­tkezést. Azt is tudtuk, hogy a hazaiak le fognak támadni, bár eddig egyetlen csapat sem merte ezt megcsinálni ellenünk, í­gy talán a játékosok sem hitték el. Ebből aztán jöttek is hibák és főleg a gólok. Mire rendezni tudtuk volna a sorainkat, már 0-3-t mutatott az eredményjelző. Onnan meg már nem tudtunk felállni.

A fájdalmas vereség után könnyű lenne odaállni a műtőasztal mögé és egyenként kivesézni a játékosokat, de az talán nem lenne igazságos. Csapatként kapituláltunk, csapatként léptünk úgy pályára, mintha a kötelező rutin következne. Ez meg is bosszulta magát. Tanulságok vannak és ha most egy vereség jó oldalát akarnám műteni (egyiket sem szabadna), akkor mondhatnám, még jókor jött a pofon. Mivel azonban feküdtem már műtőasztalon, tudom, a felépülés nem mindig könnyű feladat. Szerkesztőtársam „hitvallását” idézve, mindig csak egyet kell lépni előre, nem szabad kettesével venni az akadályokat.

Egy hete azt hittük, mi nem hogy kettesével, de megdöntve Edwards negyedszázados világcsúcsát, már hármasával is megy a „mutatvány”. Tévedtünk, de ettől még nem dől össze a világ, rajta maradtunk a kikövezett úton, csak nem szabad imbolyogni és főleg letérni róla. És nem is fogunk, ebben biztos vagyok. Még a tegnapi fájdalmas vereség után is. Ettől még nem szabad feledni, hogy rutinból, vélt magabiztosságból nem szabad a pályára lépni. Főleg egy nagyon motivált és kulturáltan, okosan játszó csapat ellen.

Népi „szólamot” idézve, tegnap este a fagyi visszanyalt. A vereség mindig fájdalmas, de a „hogyan” még jobban szí­ven szúrt. Persze nem is szoktunk hozzá (és nem is akarunk!), ezért a felépülés egy kicsivel több időt fog igénybe venni.

A fájdalmat azonban lehet gyógyí­tani…és nem csak gyógyszerrel.