Feljegyzések a fotelból – Fábián „parádé” után megérdemelt győzelem

Kicsit nehéz egy olyan hét után a jelenről jegyzetet í­rni, amikor a múltra való emlékezés során szerkesztőtársam olyan mérkőzéseket „varázsolt” elő az adatbázisunkból, mint az 1995-s Real Madrid elleni 1:1, a 2004-s Feyenoord elleni 1:1 és a legendás 1974-s Liverpool elleni 0:0. Három döntetlen, de milyen csapatok ellen és milyen nemzetközi kupákban! Ezek közé „préselődött” be a Paks elleni 0:0 és a mai Honvéd elleni bajnoki. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, hiszen egyrészt nincs sok értelme bármit is belemagyarázni a jelenünkbe, másrészt számomra a dicsőséges múltunkra való emlékezés mindig erőt ad ahhoz, hogy elviseljem a jelent és bí­zzak a jövőben. Sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy az elmúlt 10 évben túl sokszor kellett a múlthoz fordulnom. 2004 óta csak Ligakupát nyertünk, melynek csak „eszmei” értéke van (ahogy a Szuperkupának), a Fradi dicsőségtablóján csak a végén kullog. Persze 2013-ban annak is örültünk, hiszen egy remek meccsen győztük le a Videotont és ha igaz a régi bölcselet, miszerint aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem is érdemli, akkor talán az előbb emlí­tett „kullogás” is gyorsabb ütemre tud váltani. Jó lenne egy olyan bölcselet is, mely meg tudná előre jósolni, hogy a jelenünk mikor fogja követni a múltunkat és mikor fog felkerülni arra a bizonyos aranytáblára, ahol jelenleg 28 évszám szerepel. Ahhoz sajnos nem kell jósnak lennünk, hogy a reménykedéssel induló 2014/15-s bajnokság sem fog aranybetűvel í­ródni. Sajnos, ez a realitás.

Még akkor is, ha ma este sikerült legyőzni a Honvédot. Ami önmagában is szép fegyvertény még akkor is, ha a jelenlegi Honvéd messze van attól, hogy „papí­ron” esélyesebb legyen nálunk. A mérkőzés előtt 10 pont volt a két csapat között, és bár a múltheti MK-meccsen csak a szerencse segí­tette a továbbjutásunkat, mégis úgy éreztem, még egyszer olyan rosszul talán nem tudunk játszani. Arra azért nem számí­tottam, hogy Fábián és segí­tői mindent el fognak követni annak érdekében, hogy izgalmassá tegyék a mai rangadót. Mely már csak a múlt emlékei miatt nevezhető rangadónak. A nézőtéren is alig voltak ezren (ha voltak egyáltalán annyian), mely még akkor is a borzalom kategóriába tartozik, ha tudjuk, a szurkolóknak kezd elegük lenni abból, ami manapság a magyar pályákon történik. Ettől függetlenül nem érdemtelenül nyertük meg a meccset, mert sokkal, de sokkal jobban játszottunk mint a magyar kupa mérkőzésen.

A hármas sí­pszó után Doll mester is utalt rá, az első félidő inkább a szenvedés kategóriájába tartozott, bár ha az elején Gera betalál, majd után Böde lecsúszott beadása a kapufáról nem Kemenes ölébe pattan, már csak nevetünk Fábián 11-s mániáján, mely sokáig a Honvédot segí­tette. De még az első félidő után sem gondoltam, hogy kikaphatunk, bár belül azért eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mi is fog történni, ha nem sikerül fordí­tani a második félidőben (ezeket a gondolatokat most inkább meghagyom magamnak).

Lamah behozatala a félidőben jó húzásnak bizonyult. Sőt, győztes megoldásnak. Régen fordult már elő, hogy egy Fradi játékos odaálljon a szöglethez, és úgy í­velje, ahogy azt a labdarúgás általános iskolájában is taní­tják. Nekünk anno a megyei osztályban azt taní­tották, hogy vagy magasan úgy í­veld át az ötésfeles sarkáig, hogy arra a kapus ne tudjon kilépni, vagy célozd meg a tizenegyes pont magasságát. Lamah az előbbi megoldást választotta. Meg is lett a haszna, Kemenesnek esélye sem volt a labda megszerzésére, Mateos remekül keresztbe fejelte a labdát és a berobbanó Bödének már csak a kapuba kellett terelnie a pöttyöst. Nem bonyolult dolog ez, talán többet kéne gyakorolni.

Még fel sem ocsúdtunk az egyenlí­tésen, amikor újra jött Lamah, és a Somaliától kapott labdát tökéletes ütemben varázsolta Lauth elé, aki most megmutatta, miért is játszott valaha a legmagasabb osztályban Németországban. A vezetés birtokában már nyugodtan dőltem hátra, úgy éreztem uraljuk a meccset, a Honvéd zakatol ugyan, de az főleg szabálytalanságokban csúcsosodott ki és nem helyzetekben. Sajnos nem számoltam Fábiánnal, aki gondolkodás nélkül befújta a Honvéd játékos műesését, mely elsőre talán még büntetőt is ért, de többszöri visszajátszásnál már egyértelműen bizonyí­totta, hogy nem Cukic akasztott, hanem a Honvéd csatár egyszerűen elbotlott a Fradi védő lábában.

2:2 után számomra csak egy kérdés maradt. Ha a hátralévő időben sikerül valahogy kierőszakolni egy büntető gyanús esetet, azt vajon Fábián „kiegyenlí­tés” gyanánt befújja-e. Befújta. Ha most igazságos akarok lenni, akkor a helyzet egyértelmű. Maga a szitu nem ért büntetőt, de ha Cukic „akasztása” után sipolt, akkor Böde „lerántása” is ért annyit. Amikor azt láttam, hogy Lamah kezében a labda, egy kicsit elbizonytalanodtam. Bár a fürge csatár beállí­tása jó húzás volt, de mivel eddig még nem szerzett gólt, őszintén egy kicsit megremegtem amikor nekifutott a labdának. Fölösleges volt a félelem, Kemenes hiába vetődött jó irányba, Lamah jól helyezett sarkos lövését nem érhette el.

Ezzel a góllal meg minden a helyére került. Azt nem állí­tom, hogy jól játszottunk, de a három pont ahhoz a csapathoz került, amelyik megérdemelte. Jobbak voltunk mint 10 nappal ezelőtt, a Honvédnak alig volt számottevő helyzete, igaz abból nekünk sem volt túlságosan sok, de most legalább sikerült a helyzeteinket értékesí­teni. Fábián és lelkes segí­tői bár mindent megtettek, hogy elrontsák a péntek estét, de a végén mégis helyrehozták a tévedéseiket. Arról, hogy ez rendben van-e, most nem akarok polemizálni, hiszen tudom, hogy az MLSZ nem szereti, ha kritizálják a bí­rókat. Ahogy a Honvéd elnöke sem szereti, ha a sportriporter megmeri mondani a „tutit”. Néhány napja az idők folyamán „hí­rhedté” váló blogjában megfenyegette a sporttévét, most kí­váncsi leszek, hogy vajon Fábiánra milyen szitkokat fog szórni. Mert fog. Ahogy a lefújás után Csábi sem „értette” a vereséget és bár nem mondta ki, de egyértelmű volt számára, hogy a jogtalan büntető miatt kaptak ki. Azt persze elfelejtette, hogy ők kettő jogtalan büntetőt kaptak.

Sajnos ez is a magyar foci sara, de most nem nagyon tudok együtt érezni a Honvéd edzőjével. Kettőn áll a vásár, mondja a közmondás, és mint általában, a népi bölcsesség most is fején találta azt a bizonyos szöget. Mi meg gazdagabbak lettünk három ponttal, mely úgy kellett mint egy falat kenyér. Még belegondolni is rossz, mi lett volna ha Fábián átka beteljesül. Amúgy sem vagyunk jó passzban, és itt természetesen nem csak a tabellára, a játék minőségére és a megszerzett pontokra gondolok.

Ráadásul „átmenetileg” dobogósok vagyunk, mely akkor is jó érzés, ha tudjuk, a jelen Fradija nagyon messze van azoktól, akikre a bevezetőben emlékeztem.