Feljegyzések a fotelból – Fogyatkozó előny

A szerdai hazai vereség a keserűség mellett kijózanítótag is hatott. A tavalyi évben annyira elvoltunk kényeztetve, hogy nem is gondoltunk arra, hogy a siker egy harc és mindegy milyen kényelem vesz minket körül, az mindig csak illúzió és nagyon könnyen el is vehetik tőlünk. Az őszi zárás után hátradőltünk, kinyújtottuk a lábunkat és számológépet sem kellett elővenni ahhoz, hogy kikalkuláljuk a tavaszi menetrendet. Behúzzuk a diósok elleni elmaradt meccsünket, előnyünk 12 pont, ezzel le is zárhatjuk a bajnokságot, már február végén a nyakunkban fog fityegni az aranyérem, ezáltal készülhetünk az újabb csoportkörre. Talán még az örök pesszimisták is széthúzták a sötét felhőket, hogy élvezhessék a nap simogató sugárzását. Természetesen nincs szándékomban visszahúzni a cipzárt a felhőre, egyrészt soha nem tartoztam a pesszimisták klubjába, másrészt meg a rossz kezdés ellenére sem gondolom azt, hogy nem lesz meg a triplázás. Csak a magabiztosság múlt el, és belém költözött az óvatosság. Ehhez meg elég volt egy vereség szerdán amire majdnem ráerősítettek a Felcsút fölé magasodó esőfelhők, melyek 90 percig áztatták az „arénát”. Mintha végleg el akarták volna mosni a magabiztosságunkat, mintha le akarták volna mosni arcunkon a „ráégett” mosolyt, melyet a tavalyi év szereplése folytán nem is akartunk egy pillanatra sem lemosni. Mert miért is tettük volna? Nem is lett volna semmi gond, ha behúzzuk a szerdai meccset, nem is kellett volna sziporkázni, csak hozni az őszi győzelmi metódust, melynek a flúgos futam mellett a biztonságos védelem és a kevés helyzetből is gólt lövünk volt az alapja. Ez borult fel szerdán és ez nem állt helyre Felcsúton sem. Így meg egy kissé megfogyatkozott az előnyünk a Fehérvárral szemben, a kalkulált 12 pont helyett már „csak” hét. Ez meg hozott egy kis bizonytalanságot és a folyamatos mosoly is éltűnőben van az arcunkról.

Azzal már szerdán szembesültünk, hogy tavaly bármennyire is érvényesült a minden posztra két játékos elv, mely után többször mondtuk azt, hogy a kispadunk erősebb mint bármely „mennyei” csapat kezdője, az évnyitóra egy kissé elfogytunk. Bár a kósza hírek szerint Boli, Civic és Kovasevic már edzésben van, de mi történt Lovréval, Makkal és Baturinával? Sérülés, tán covid? Tudom, a Fradinál ezek tabunak számítanak, de nálam – főleg a pandémia árnyékában – inkább a szurkolók… nem is folytatom, mert olyan szavat kéne leírnom (jobb meg nem jut az eszembe) ami azért igazságtalan lenne. Ehhez meg adjuk hozzá, hogy Sigér és Frimpong a kispadot koptatja, a csatáraink formán kívül vannak, a hátvédsor meg annyit betlizett két meccs alatt, mint tavaly egész évben, egyből választ is kapunk a fogyatkozó előnyre.

Ehhez jött még szombaton a felcsúti „átok”, Szerhij Rebrov egyetlen negatív mérlege, és az a tudat, hogy egy újabb botlás, már nem nagyon fér bele az idei tervünkbe. Az előbb említett hiányzók ellenére a kezdővel nem volt gond, a csoportkörös meccseinken játszottunk már ilyen hadrendben, de azokon a biztonsági játék volt az elsődleges, ahol ki tudtuk használni a gyors csatárainkat, de itthon már másként sül a pite, az ellenfeleink (legalábbis az eddigi kettő) rájöttek arra, hogy nem szükséges felvenni a kesztyűt a Fradi ellen, nem kell ki- és letámadni, elég ha két sorban felállnak a saját kapujuk előtt, hagyni a zöldek tétova passzolgatását és bízni abban, hogy nem kell plusz erőket belefektetni a támadásszövésekbe, majd a Fradi védői besegítenek, főleg Dvali, akinek tegnap is sikerült három olyan passzt rittyenteni a felcsúti csatároknak, hogyha azokat értékesítik, sokkal nagyobb bajba is kerülhettünk volna.

Helyzeteink nekünk is voltak, több mint a felcsúti alakulatnak, de azok sorra kimaradtak. Tokmac háromszor is került olyan helyzetbe, amit ősszel becsukott szemmel értékesített, Uzuni előtt is volt lehetőség, ahogy Zubkov előtt is, az övé az utolsó percben sokkal szebbé tehette volna a napunkat, de mindegyik esetben hiányzott néhány centi, és főleg sokkal nagyobb higgadtság és összpontosítás. Ehhez jött még az a taktika, amit szerdán sem értettem, miszerint teljesen eltűnt a szélsőjáték. Zubkov és Tokmac inkább Isaelt őrizte a tizenhatosan belül, a két szélsőnk egyetlen egyszer sem próbálta a „vonal” mellett a védők mögé kerülni. Ez a küldetés a két szélsőhátvédünkre maradt, mely már szerdán sem működött. Botka totál formán kívül van, olyan elemi hibákat követett el, melyet láttán már bosszankodni sem volt kedvem. Heister még néha-néha megpróbált a védők mögé kerülni, de nála is volt olyan, hogy a labda nemes egyszerűséggel elcsusszant a lába alatt.

A labda így is folyamatosan nálunk volt, és igazságtalan lennék, ha csak a hibákat sorolnám, a Felcsút ellen több fokkal jobban játszottunk mint a DVTK ellen. Azt sem szabad kifelejteni a táncból, hogy a hazaiak több esetben lépték túl a keménység fogalmát, a 15. perc tájékán Soma elleni brutális belépő nálam (és a topbajnokságban is) egyből piros lapot érdemelt volna, helyette csupán egy ejnye-bejnyét kapott a felcsúti aréna látványától kissé „elbódult” bírótól. Somának utána is kijutott a jóból, a huszadik perc tájékán a felcsúti fiatal titán tartott a lábára (itt legalább villant a sárga), majd a második félidő elején jött egy újabb „szeretett csomag”, amit már csere követett. A NSO tudósítója epésen meg is jegyezte: „A smirgli olykor pehelypaplan a hazai játékosokhoz képest, de a bíró engedi a férfias küzdelmet.”

A második 45 perc már totál egykapuzással folyt, a hazaiknál csak akkor volt a labda, amikor éppenséggel felrúgtak egy játékosunkat vagy amikor a védőink besegítettek. Folyamatos nyomás alatt tartottuk a hazai kaput, voltak is helyzetek, Tokmac az üres kaput sem találta el. Majd Botka feje koccant egy felcsútival, csere lett a vége. A „szégyent” Uzuni mentette meg, aki szabadrúgásból, 17-ről parádésan csavart a jobb felsőbe. A végén még Zubkov csinált egy csudaszép cselt az ötös sarkán, de jobbal a kapusba vágta a labdát. Ezzel vége is lett az eső áztatta felcsúti kalandunknak. Végig jobbak voltunk, végig a mi akarunk érvényesült, mégsem érzem azt, hogy győzelmet érdemeltünk volna. Hátul annyi labdát ajándékoztunk el (ebben Dvali volt a „főnök”), hogy a helyzetek ki is egyenlítődtek, Dibusz kétszer is parádés reflex mozdulattal mentette meg a kapunkat a góltól.

Villon örök érvényű verssorát idézve, hová tűnt a tavalyi hó? Hová lett a magabiztosság, a tervszerűség, az önbizalommal teli játék? Nem akarom az ördögöt a falra festeni, azt továbbra is a pokol tornácára üldözöm, de mégis van bennem egy kis félsz. Még sok van hátra, hét pont előny további is tetemesnek látszik, de mégsem 12, és azt sem feledjük, hogy még kétszer meccselünk a Fehérvárral, akik tegnap egy ötöst hintve lemosták a dózsát. Szerdán újabb fellépés vár ránk Budafokon, ott tényleg nem szabad hibázni. Feledtetni kell az elvesztett 5 pontot, vissza kell térni a „kitaposott” útra.

Ez most a kötelező feladat.