Feljegyzések a fotelból – Győztes Mikulás

Amióta Szent Miklós három arannyal teli erszényt rakott le annak a szegény embernek a háza elé aki hozomány hiányában nem tudta férjhez adni a lányait, azóta szeretjük a Mikulást. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy Szent Miklóst csak „felhasználták” a karácsonyi ünnepek előfutárának, mégis az osztrákoktól kiinduló ajándékozás minden gyerek számára felejthetetlen élmény. Az idők folyamán sok minden változott, a gyerekek réme, a krampuszok a feledés homályába vesztek, a manók és az angyalok is más foglalkozás után néztek, helyettük a Mikulás szánra pattan és Lappföldről indulva rakja tele az ablakokba kitett csizmákat. Azon kí­vül, hogy Mikulás előestén játszottunk a Pápa ellen, van-e köze a szakállas „öregúrnak” és a Ferencvárosnak? Egy dologban biztosan, mindkettőt gyerekkorunk óta szeretjük. És bár kinőttem a gyerekkorból, de ma este 7 óra magasságában előkerestem a legnagyobb csizmámat (kifényezni azért nem volt kedvem), körbeöleltem a Fradi-sálammal és kitettem az ajtó elé. Ebből már következik az is, hogy ebben az évben először a hazai meccsünket a tévé előtt ülve (és persze skype-n keresztül a barátaimmal) néztem végig. Amiért volt is egy kicsi lelkiismeret furdalásom, de vidékiként, egy péntek esti 7 órás kezdés (főleg úgy, hogy a kereskedelemben dolgozom + Mikulás elő napja van) sajnos nem éppen szurkolóbarát. Ami azért is dühösí­t, mert a klub és a szurkolók egy csoportja továbbra is hadban áll egymással, és bár én sem értek sok mindennel egyet a klub körül, de a csapat melletti kiállás fontos… nem a stadionon kí­vül – hanem belül.

Ráadásul ma az utolsó bajnoki meccsünket játszottuk ebben az évben és bár nem indult valami fényesen a szezon, a győzelem azt jelentette, hogy akár a dobogón is telelhetünk. Ennek tükrében, Mikulás előestéjén, bí­ztam abban, hogy a kirakott csizmában nem virgácsokkal tömi tele a „fehér szakállás”, hanem gólokkal lesz teli a puttony. Erre kötelezett a papí­rforma és bár a szeretet és az ajándékozás ünnepén nem nagyon illik ilyet mondani, de nemes bosszúra vágytam a második fordulós vereségért. A bosszú fogalma Emily Thorne/Amanda Clark feltűnése óta (Bosszú – Revenge, amerikai sorozat) nyert más értelmet, de amí­g Emily VanCamp a filmbeli apja halálát akarja megbosszulni, addig a Fradi azt a pápai „szégyent”, mely elég sokáig beárnyékolta a csapat őszi szereplését. Az is tény, hogy a bosszú soha sem jó tanácsadó, de mi van akkor ha az nemes? Sokak szerint nemes bosszú nem is létezik és jómagam sem tartozom a „Bosszú Angyalai” (Bosszúállók – film, 2012) közé, de augusztus 3-át azóta is rémálomként élem meg.

A nemes gólzáporos bosszú elmaradt, de végül is egy sima mérkőzésen nyertünk magabiztosan 2:0-ra, begyűjtve a három pontot és a Pest utcáin „kószáló” Mikulás ha ránézett a tabellára, azt láthatta, hogy a harmadik helyen tanyázik a Ferencváros. Lehet, hogy megcsóválja a fejét, hiszen ez a tény még nem jelenti a mennyországot, de tavaszra nézve még biztató is lehet. Ezentúl ott lehetünk a magyar kupa döntőjében (10 év után jó lenne már valami „rangos” kupát is nyerni), szerdán eldől, hogy a Ligakupában talpon maradunk-e, ezek együttesen meg pozití­v képet is festhetnek a jövőről. Ami ettől függetlenül azért nem olyan fényes, ráadásul a nézőszám drasztikus csökkenése is figyelmeztető jel, de azok akik még képesek egy kicsit „zöldebben” látni a jövendőt (én is közéjük tartozom), azoknak egy békésebb és szelí­debb téli időszak következik.

De, hogy a mai meccsről is essék néhány mondat, úgy nyertünk 2:0-ra, hogy nem nagyon kellett megerőltetni magunkat. Ráadásul, ha az első félidőben egy kicsit jobban koncentrálunk, simán kitömjük a Pápát, de mintha megakartuk volna kí­mélni Lajost, akinek gondolom elég nagy traumát okozott a múltheti Videoton elleni ötös. Még az sem okozna túl nagy gondot, hogy felsoroljam a hiányosságokat a játékunkból, de egy győztes bajnoki évzáró után talán nem is lenne ildomos. Pedig a második félidő elég sok tanulsággal szolgált, hiszen ahelyett, hogy össztűz alá vettük volna Lajos kapuját, inkább átengedtünk a labdázgatást a vendégeknek, akik ezzel nem nagyon tudtak élni, bár az igyekezetük dicséretes. Ettől függetlenül még akkor is nagy volt a különbség a két csapat között, ha ez csak két gólt eredményezett.

Persze jobban örültem volna ha fanfárok közt búcsúzik a csapat ettől az évtől, de legalább a jegyzet í­rása után nem kell kisunnyognom az ajtó elé és nem kell a zöld-fehér sállal burkolt csizmát visszacsempésznem. Plusz reggelig megmarad a remény arra, hogy a Mikulás meglátva a zöld-fehér sálat megáll a házam előtt, megsimí­tja őszes szakállát és egy dobozkát csúsztat a csizmámba.

Hogy mit rejt a dobozka? Talán egy bronzérmet és egy Magyar Kupát? A választ holnap reggel biztosan nem tudom megadni, mert a siker kulcsát az őszes mókamester magával vitte.

Mert a válaszokat a csapatnak kell majd megadni. Az esély meg van rá, jó lenne élni is vele.