Feljegyzések a fotelból – Harcoltunk, küzdöttünk, győztünk

Nem könnyű feladat hétköznap reggel, egy kevésbé átaludt éjszaka után megí­rni a tegnapi mérkőzés „jegyzőkönyvét.” Mégis csak hétköznap van, ráadásul Mikulás bácsi már készülődik a hétvégére, nekem meg 8-kor nyitnom kell az üzletem ajtaját és ahelyett, hogy nyugodt, békés körülmények között örömködnék az újabb rangadón aratott győzelmünkön, a nem mindig kedves vevőket kell kiszolgálnom. Pedig siettem, az otthoni kávémat is kutyafuttában ittam meg (inget is kellett cserélnem miatta) és bár tegnap éjfél magasságában (akkor értünk haza) még úgy terveztem, hogy ha hajnalban kinyí­lik a szemem, akkor kisunnyogok a konyhába, gyorsan felhörpintek egy kávét és megpróbálom Tabi László gyorsaságában megí­rni a jegyzetemet, de erre nem került sor. A kiváló í­ró, publicista mondta egyszer a kiadójának, aki számon kérte mert nem adta le időben az í­rását, hogy szóljon Marikának, hogy négy cukorral kérem a kávét, közben meg fűzzön be egy géppapí­rt, és amí­g szürcsölöm a botrányosan olcsó és rossz kávéját, lediktálom a novellámat. Ilyen gyorsan nekem nem megy, pedig a tegnapi 90 perc még a szemem előtt pereg, ráadásul még 8 óra sincs, í­gy a „Nyitva”-táblát sem kell elfordí­tani, de az itteni kávéfőző megmakacsolta magát, valami furcsa sistergő hangokat hallok a raktárból, talán ki kéne kapcsolni, de a második kávém nélkül képtelen leszek tovább püfölni a billentyűzetet…Inkább megnézem mi folyik (vagy inkább nem folyik) a raktárban.

Jelentem nem történt robbanás, végül is csak megadta magát és legalább egy fél adag kávé kicsurgott a pohárba. Ahogy leí­rtam az előbbi mondatot akaratlanul is mosoly húzódott a számra, hiszen tegnap este a Videoton is nehezen adta meg magát, sokáig szí­vta a vérünket, de a végén mégis fejet kellett hajtania a jobb csapat előtt. Bacurius, a hí­res római hadvezér, aki a birodalom keleti részén vezette a légiót, a „harcoltunk, küzdöttünk, győztünk” szavakkal adta hí­rül Rómának a sorozatos győzelmeit. A tegnapi győzelmünk is ennek a szóhármasnak a jegyében telt. Voltak jó pillanatok, volt mikor elég meleg volt a pite, de a csapat olyan arcát mutatta meg tegnap este, amire eddig nem volt rákényszerí­tve.

Azon persze lehetne elmélkedni, hogy vajon a Videoton kényszerí­tette ki, hogy a megszokott szép játékunk helyett harcolva és küzdve nyerjünk, vagy még a szombati rangadó hagyott „nyomokat” a lábakban. Mielőtt félreértenék, nem az erőnléttel volt a gond, hanem a magyar labdarúgás legnagyobb rákfenéje, a folyamatos meccsterhelés nélküliség. Mert hiába lett csökkentve a létszám, a jelen bajnokságban a Fradinak egyedül a Debrecen és a Videoton az ellenfele (no meg a dózsa, de az is inkább a „derbiség” miatt). Ők azok, akik még tudják játszani a focit, igaz koptak annyit az évek alatt, hogy bár a játékosállományunk meglenne hozzá, de egyszerűen képtelenek arra, amire a jelenlegi Fradi.

Ez meg nem más, mint a győzni tudás képessége. Meggyőződésem, hogy a magyar bajnokságban egyedül a Fradi játszik győzelmi „kényszer” alatt. Megszereztük, de ránk is akasztották ezt a bélyeget, hiszen egyedül a Fradi az eladható portéka, nálunk vannak még nézők (igaz, fogyóban, de december eleje, hétköznap, csí­pős hideg, iskola – gyerekeket nem is láttunk a lelátón), és valójában az egész magyar focit a Ferencváros név tartja életben. A többiek jól elvannak egymással, imádják a döntetleneket (ebben a fordulóban is volt néhány), azokkal nincs semmi baj, lehet dicsérni a csapat hozzáállását, lehet bizonyí­tani a remek taktikát…sorolhatnám még a szokásos edzői nyilatkozatokat. Néha-néha feltűnik egy csapat, mely megpróbálja megcibálni a Fradi Mikulásra készülő szakállát, de olyan, aki tényleg meg is nehezí­tette, eddig egyedül a Videoton volt.

Ezért még dicséret is illeti Horváth Ferit, aki jól kidolgozott taktikával küldte pályára a fiait. Eddig még nem láttam olyan csapatot, mely ilyen remekül tolódott (Pinyő óta utálom ezt a szót, de jobbat nem tudok helyette) volna a Fradi támadásait követve. Ettől függetlenül úgy indult a mérkőzés, hogy sima kis szerda esti piknik lesz belőle. Az első 15 percben úgy futott a szekér, ahogy a Debrecen ellen abbamaradt. Utána valami megtört, a Videoton egy kissé előrébb jött, mely után egyértelművé vált, hogy a tegnapi kezdő felállásunkat még gyakorolni kell. Hasonló csapdába estünk, mint a Honvéd ellen. Hajnal hiányát a mester Nagy Ádival pótolta, a fiatal szűrő helyét Pintér Ádám foglalta el és a két gyors szélsőnk (Varga, Radó) meg a kispadon „kezdett”. Húsz perc játék után már látszott, hogy Pintérnek még sok a két mérkőzés egymás után, Nagy Ádi még nem Hajnal, és egy jól védekező csapat ellen nem lehet feladni a két oldalas szélsőjáték lehetőségét.

Ennek fényében az első félidő elég felejtősre sikeredett, a vége felé egyre bátrabban támadott a Videoton és bár Dibusznak csak egyszer kellett védenie, el kell ismerni a Videotonnak voltak lehetőségei, bár az is látszott, hogy igazi csatárok nélkül ezt a játékot nem lehet győztesen megví­vni. Gyurcsó árnyéka önmagának (néhányszor meg is „támadta” a B-közepet), Suljic meg néha-néha megkeverte a védőinket (meg nyújtott lábbal beleszállt Sestákba), de szerintem lilában sokkal jobban és veszélyesebben játszott. A szünetben a büfé előtt (sajna a sör is idomult a levegő hőmérsékletéhez) arról értekeztünk, hogy ma elfogadnánk egy ikszet is, bár utána egyből hozzátettük, hogy a Debrecen is ellen is második félidő volt a jobb.

Ahogy a Videoton ellen is. Doll mester már a szünetben váltott, Nagy Ádi visszament a „helyére”, Gerzson is egy kissé hátrébb lépett, bejött Radó és egyből meg is változott a játék képe. Mi is fáradtabbak voltunk, de a Videotont egyre jobban kezdte felőrölni a folyamatos rakkolás. Egyre több volt a durva belemenés (itt is, ott is), amit Solymosi képtelen volt kordában tartani. Itt kiemelném Juhász Roland ámokfutását, aki minden bí­rói í­télet után dührohamot kapott és úgy támadt a megszeppent bí­róra, mint akit egészbe akarna lenyelni. Kétlem, hogy más játékosnak megengednének ennyit, de Juhásznak úgy látszik mindent szabad.

Radó újfent villant, Gera fejese után ballal kipókhálózta Danilovics kapuját. Ezután még feszültebbé vált a meccs, hullottak a sárgák mint a legyek, a Videoton egyre bizonytalanabbá vált, nálunk bejött Varga, ezáltal még gyorsabbá váltunk. Az utolsó negyedórában futószalagon hagytuk ki a 100%-s ziccereket (Böde, Lamah, Radó), miközben a Videoton egymás után lőhette a szabadokat és a szögleteket – veszély nélkül (mi persze a lelátón azért a rezegtünk egy kicsit, ráfogva a hidegre). Solymosi még rátett egy lapáttal, 3 perc hosszabbí­tás, „Álljatok fel!” – zúgott a felszólí­tás, de valahogy most nem akartunk „engedelmeskedni” addig, amí­g nem hangzik el a hármas sí­pszó.

Nem volt könnyű, de ahogy Bacuriusnak sikerült keményen harcolva, küszködve uralni a keletet, úgy nekünk is sikerült kibrusztolni a három pontot. Nem volt szép játék, sok volt a hiba, de küzdésből jelesre vizsgáltunk. Négy nap alatt győzelem a Debrecen és a Videoton ellen. Négy lőtt és nulla kapott gól. Ebben a szezonban kétszer vertük mindkét riválisunkat 10-1-s gólkülönbséggel. 16 ponttal vezetünk a második Paks előtt, 20 ponttal a harmadik MTK előtt, a négy nap alatt „elintézett” két riválisunknak összesen van három ponttal többje, mint nekünk egyedül.

Még nem í­rom le, de mindenki tudja, hogy most mire is gondolok. Nem vagyok babonás, de mégis csak hátra van még 16 forduló. És vasárnap Mikulás, előtte meg megyünk Paksra. Tudjátok ahhoz a csapathoz, akik előtt 16 ponttal vezetünk…