Feljegyzések a fotelból – Intelem, libacomb és egy tökéletes vasárnap

A magyar labdarúgás történetében a Ferencváros-MTK mindig is örökrangadónak számí­tott. Azt persze én is tudom, hogy erre a „titulusra” elsősorban a két csapat 112 éves múltja adja az érvet, és főleg a 20-as és a 30-as évek összecsapásai, melyek igazi társadalmi események voltak akkoriban. Azokban az években nem csak a pályán, de a kulturális életben is „összecsaptak” a hí­vek és olyan glosszák jelentek meg a sajtókban, melyeket a mai, egy kissé túlérzékeny világunkban nem is jelenhetnének meg. A történelem viharai ezt a fajta előcsatározást végleg kií­rták a kulturális életből, gondoljunk csak az MTK vesszőfutására a 40-es években, a Fradi helyzetére az 50-es években, melyek bár összekapcsolták a két csapat sorsát, még sem tudott idővel visszatérni az örökrangadók társadalmi „fillingje”. Ettől függetlenül voltak olyan baráti közösségek, ahol nem feledték a két csapat közötti „különbséget”. Ilyen volt nagypapám is, akinek szomszédja, üzlettársa (vagyis helyesebben seftelő társa a hatvanas évekből) MTK szurkoló volt. Mivel a két öreg szinte naponta ugratta egymást, í­gy az örökrangadók előtti és utáni tréfák természetesek voltak a családban.

Az egyik biztos hozadéka a liba volt egy ilyen örökrangadónak. Ha a Fradi nyert, akkor öregapám egy zöld kendővel átkötött libát ajándékozott Feri bácsiéknak, ha pedig az MTK nyert, akkor a liba maradt, de kék-fehér kendővel került a mi asztalunkra. Annak ellenére, hogy ez évente kétszer-háromszor is megismétlődött, mindig remekül mulattunk rajta, igaz, még mindig a számban érzem a kemencében sült liba í­zét és illatát. Bár felvetődött bennem a gondolat, hogy délben egy sült libacombot rendelek a pincértől (útközben álltunk meg barátaimmal ebédelni), de végül is letettem erről a pikáns tervről. Fiam, soha ne igyál előre a medve bőrére – ezt a népi bölcseletet (mely ha jól tudom valójában egy ókori görög mesén alapszik) szinte naponta hallottam a nagypapámtól, amit egy mosoly kí­séretében nyugtáztam, de most mégis csak visszatartott a sült libacomb rendelésétől.

Pedig nyugodtan rendelhettem volna. Vasárnap délután egy olyan mérkőzésen nyertünk 2:0-ra, ahol csupán a gólkülönbség volt kérdéses. Egy olyan ellenfél ellen nyertünk magabiztosan, mely a bajnokság második helyén tanyázott és négy ponttal volt előttünk (a meccs végén már csak eggyel). Ebből azt is lehetett előzetesben feltételezni, hogy egy vérbeli örökrangadón feszül egymásnak a két csapat. Ehelyett egy olyan 90 percet láthattunk, amit egy ideig biztosan nem fogunk feledni.

Ebből az első 45 perc maga volt a tökély. Olyan iramban kezdtünk, hogy az MTK talán a 15. perc tájékán tudta átlépni először a térfelet. Ez az időszak a régmúlt legszebb perceit idézte, ha a vendégek orra elé egy mikrofont dugnak, nem biztos, hogy megtudták volna mondani a nevüket. Néha olyan érzésünk volt, hogy itt valami tévedés történt és nem a bajnokság második helyezettje az ellenfél, hanem újfent a Szigetszentmiklós látogatott el az arénába. A különbség „csupán” annyi volt, hogy kedden sorra rúgtuk a gólokat, most meg a legnagyobb helyzetek is kimaradtak. Ettől függetlenül nagyon élveztük a játékot, a gyorsaságot, a pontosságot, a szervezettséget. Nagy volt a különbség, az MTK ijedt nyusziként várta a locsolkodást, az ország Sanyija azon kí­vül, hogy azon dühöngött, hogy Nalepa mindig megelőzte, mást nem nagyon csinált. Helyesebben csak a szokásost: reklamált.

Mielőtt azonban elkezdtünk volna mérgelődni (szomorkodni) a kimaradt a lehetőségeken, jött a büntető, amit Mateos hanyag eleganciával gurí­tott a remekül védő Hegedüs kapujába. Az első 45 perc olyan hamar eltelt, hogy legszí­vesebben egyből megnyomtuk volna a Replay gombot és ott „melegében” újra megnéztük volna az első félidőt. Annyira tetszett!

A második félidő már nem sikerült olyan parádésra mint az első, de talán még az a kb. száz vendégszurkoló sem gondolta az arénában, hogy itt pontot tudnak szerezni. A többi közel 9 ezer meg biztos volt abban, hogy bár voltak döccenők a játékunkban, de itt csupán az lehet kérdés, hogy növelni tudjuk-e az előnyünket és ezzel tényleg egy varázslatos estében lesz-e részük. A hajrában teljesült a varázslat, Busai ismét jókor volt jó helyen. A gól után el is kezdődött a fieszta, a győzelmi mámorban már a lilák elleni derbire is hangoltunk (lesz is bünti érte), de kétlem, hogy a Fradi pénztárnoka túlságosan bánná az újabb fagyipénz befizetését az MLSZ kasszájába, hiszen a szórakoztató játék, a remek hangulat minden pénzt megér.

Hazafele jövet fel is vetődött bennem egy pikí­rt gondolat. Talán mégis csak meg kéne állni az ebédünk szí­nhelyén. Délben nagyapám intelmére hallgatva, kihagytam a ropogós libacombot.

De vajon ilyen 90 perc után van olyan Fradista aki törődik bármilyen intelemmel?