Feljegyzések a fotelból – Kényelmes győzelem

„A május nap aranyos derűje káprázatosan szép keretet adott a két örök rivális találkozásához. A Hungária-út friss zöldje körül a kopott tribünök már kora délután megnépesedtek s amint a csilingelő villamosok, robogók, tülkölő autók kiértek az MTK sporttelepéhez, egyre-másra ömlött a tavasz eddig legnagyobb s legszí­nesebb közönsége befelé. A tribünök és állóhelyek után hamarosan megteltek a korzóülések is, sőt a kapuk mögötti karéj szinte a pálya sarkára ült rá, hogy a sarokrúgásokat nem is igen tudták rúgni a szélsők. Ez azonban nem zavarta az egész, ragyogó délután harmóniáját, mely olyan nagy örömet hozott a ferencvárosiaknak.” – mielőtt bárki azt hinné, hogy a két héttel ezelőtti epekövek nem csak a májamat támadták meg hanem az agyi térfogatomat is csökkentették, az előbbi idézetre szombat délelőtt találtam rá, miközben oldalunk hétfői naptárának az anyagát böngésztem. A stí­lusból nem nehéz kitalálni, hogy a számomra oly kedves (irodalom és sport terén) ’20-as és ’30-as évekig kell visszamennünk, pontosan 1927-ig, amikor is a Ferencváros és a Hungária derbyje még igazi társadalmi eseménynek számí­tott, ráadásul az május 8-i rangadó el is döntötte a bajnoki cí­met a Fradi számára. Ahogy belemerültem a három oldalas beszámolóba, ahol a mérkőzés minden apró rezdülését megí­rták, azon morfondí­roztam, hogy 90 évvel később vajon milyen élményben lesz részünk a 212. örökrangadón az új Hidegkúti stadionban?

Bár az MTK-nak új stadionja van, de az nem volt veszélyben, hogy lekörözi az 1927-s, 25 ezres nézőszámot. Ahhoz néhányszor egymás tetejére kéne pakolni a nézőteret, és akkor arról nem is értekezünk, hogy a két kapu mögötti fal a harmadik szintnél már úgy nézni ki, mint a Trónok Harcában az Éjjeli Őrség által védett jeges erődí­tményt. Annyi előnye azért van, hogy itt a kapuk mögötti karéj (derékszög) nem zavarja a sarokrúgások elvégzését. De ne ragadjunk le a stadion „furcsa” kinézetén (a nézőszám már más tészta, de azt sajnos megszoktuk), a nagyobb gond az, hogy a tegnapi örökrangadó nem a bajnoki cí­mről döntött, tétje igazán csak a kék-fehéreknek volt, akiket a kiesés réme úgy fenyeget mint anno minket a törökök. Nekünk meg a tisztes bajnoki véghajrá maradt, no meg megpróbálni visszatalálni az egy évvel ezelőtt Fradihoz, hogy május végén legalább a magyar kupát begyűjthessük.

Hiába nem kapott ki az MTK az utolsó négy meccsen hazai pályán a Fraditól, az előjelek nekünk kedveztek. Az elmúlt hetekben már a „kedves” arcát mutatta a csapat, olyanok voltunk mint a grizzly medvék, akik több hónapos szunyókálásból felébredve felfalnak mindent mely az útjukban kerül. Ami a medvéknél több ezer éves evolúciós „hagyomány”, addig nekünk sajnos meghiúsí­totta a bajnoki cí­mvédést, plusz egyenlőre munkanélkülivé tette a varrónőket. De ne sopánkodjunk az elszalasztott lehetőségen, ezen már úgy sem tudunk változtatni, legfeljebb a tanulságok levonása után nyáron (mely újfent átkozottul rövid lesz) megtalálni a jó irányt.

Amiből a tegnap mérkőzés első 45 percében kaptunk is jó nagy adag í­zelí­tőt. Mintha az egy héttel ezelőtti Mezőkövesd elleni első félidőt kopí­rozta volna le a csapat azzal a különbséggel, hogy ott 30 percig tartott az „örömóda”, és az ellenfél már az első félidőben szépí­tett. Az MTK ellen 45 percig folyt a nagybetűs játék, három remekbe szabott góllal, kiváló szélsőkkel, kombinatí­v játékkal. Azt persze nem könnyű megállapí­tani, hogy vajon mi voltunk-e ennyire jók, vagy az MTK villantotta fel azt a tudását, mely lassan (de biztosan) a nagy múltú és új stadiont kapó klub másodosztályú tagságát jelenti, bár elnézve a Mezőkövesd vergődését, talán megúszhatják. Ha azonban a tegnapi játékukat, hozzáállásukat nézzük, akkor bizony megérdemelnék a kiesést, mert ilyen lélektelenül és rossz taktikával játszó csapatot régen láttam.

Vagy mi voltunk ennyire jók? Természetesen ebben is van igazság (főleg nekünk, a zöld-fehér szí­nek szerelmeseinek), tény, összeállt a csapat, Doll sem változtatott, mintha kezdene működni a Sternberg-Moutari és a Lovrencsics-Varga szélsőpáros, azzal, hogy Dilaver egyre jobb szűrőként, Gerzson is szabadabban mozoghat, és ott van még Bognár, aki bár képes tí­z percekre úgy eltűnni a mezőnyben, hogy a Kepler űrtávcső sem lelne rá, néha egészen pofás labdákat tud adni és most néhányan biztosan összeráncolják a homlokukat (szerkesztőtársam biztosan), de néhány átadása, meglátása már Fodor Imit idézi…ehhez persze örökre ki kéne iktatni azt a bizonyos Kepler távcsövet. Bár Böde Dani most nem lőtt gólt, de látszik a játékán, hogy azáltal, hogy van szélsőjáték, neki is van mozgástere.

Mindezeket összegyurmázva kaptunk egy kényelmesen begyűjtött három pontot és egy igazán élvezhető 45 percet. Gyönyörű volt az első gólunknál Sternberg beadása és a régi Vargát idéző rakéta szerű berobbanása az álmélkodó védőket megelőzve. Roland egyre jobb, az egy kicsit rejtély, hogy miért kellett ilyen sokáig jegelni, tudjuk, az autós kaland megviselte, de robbanékonysága, gyorsasága, lövőtechnikája fontos eleme a Fradi játékának. A második gólunk is varázslatosra sikeredett, Bognár tökéletesen látta, hogy a tömörülő védők felé fölösleges beí­velni, hiszen Lovrencsics magányosan készülődött 20 méterre a kaputól, ha egy pincér beszalad és kávéval kí­nálja, még azt is elfogadhatta volna, de ő inkább Bogesz mértani pontosságú passzának „rontott neki”, és tökéletes rúgótechnikával, leszorí­tott „csüddel” olyan sistergő bombát küldött Petkovics kapujára, hogy a hálóőr ijedtében el is ugrott előle. Ez az „ugrás” egy kicsit túlzás (vagy nagyon is az), hiszen a lövés súrolta egy védő hátát – szegény azóta is kenegeti valamilyen hidratáló krémmel az égési területet -, de ez semmit sem von le Gergő csodaszép találatából. A harmadik gólunk meg hű tükre volt az addig látottaknak. Az MTK labdaszerzése után visszatámadtunk, majd jött egy remek Gera-Varga-Gera passz, változatosság kedvéért most Gerzson adott be mértani pontossággal és mire a labdával szemezgető MTK védők feleszméltek volna, valahonnan a „távoli messziből” előbukkant Moutari és valahogy (térddel, lábbal?) bepofozta a labdát a hálóba.

Vége is lett a félidőnek…és sajna a meccsnek is. A második félidő úgy alakult mint az elmúlt hétvégén, annyi különbséggel, hogy most ott kaptuk a gólt, ami az MTK egyetlen épkézláb akciója volt, bár szokásunkhoz hí­ven kellett hozzá a védelmünk aktí­v közreműködése. Ez persze túl sokat nem változtatott a játék képén, kényelmes passzolgatásokkal múlattuk az időt, szinte „sort cseréltünk” játsszon más is elv alapján. A félidő közepén már Sanyi is megunta a vergődést, inkább elment zuhanyozni, miközben azon gondolkodott, hogy bár jövőre lehet a Fradinak már nem lő gólt, de az NB II-ben azért termelhet még néhányat.

1927. május 8-án a Hungária körúton 4:1-re nyertünk, mely a 10. bajnoki cí­münket jelentette. Jó lett volna 90 év múlva egy újabb kerek számmal megszentelni az új Hidegkúti stadiont, de a tegnapi győzelem csak arra volt elég, hogy felkapaszkodjunk a dobogóra. De ne legyünk telhetetlenek (pedig azok vagyunk), örüljünk annak, hogy visszataláltunk a helyes útra, mely talán reményt ad arra, hogy ez a szezon sem fog arany nélkül eltelni, igaz nem a 30-s szám fog csillogni, hanem a 23-s. Az meg különösebben nem hoz lázba, hogy a bajnokság végén melyik csapat fog örömködni, bár két hét múlva Felcsúton segí­thetünk a kispestieknek.

90 évvel ezelőtt, a mérkőzés után Szigeti Imre, a Ferencváros akkori elnöke ezekkel a szavakkal magyarázta a bajnoki cí­met: „A körültekintő vezetés, a céltudatos, komoly munka s a játékosok szí­vvel-lélekkel való lelkes küzdelme vitte idáig a csapatot s remélem, viszi ezután is további diadalok útján.”

Ehhez már nem szükséges semmilyen egyéb magyarázat. Csak követni, folytatni kell, hogy újra rálépjünk a „diadalok útjára”.