Feljegyzések a fotelból – Kibrusztolt döntetlen

Szokásomat sutba vágva a mérkőzés előtt elkerült a feszültség, nem volt gyomorgörcs, képzeletben sem játszottam le az előttünk álló 90 percet (melyeket mindig meg is nyertünk). Nem mintha nem vártam volna az őszi szezon mérkőzését, de manapság a rangadókkal úgy vagyok (főleg ha idegenben játsszák), hogy előre elkönyvelem háromesélyesként, í­gy nincs győzelmi kényszer, lehet nyugodtan készülni és talán még az sem fontos, hogy a hűtőben nincs bekészí­tve egy-két fotelos „kellék”. Ráadásul ha tippmixelnék (valójában azt sem tudom hogyan kell) egy kicsivel nagyobb esélyt is adtam volna a Videotonnak. Mielőtt a fejemet vennék a Fradi szurkolók (nekünk bárhol, bárki ellen győzni kell!) annyit hozok fel mentségemre, hogy egy kissé realistább lettem, mely valószí­nűleg már a korral jár. Meg aztán ha jól belegondolunk, a Videoton jobban igazolt (legalábbis úgy tűnik), néhány meccsel többet botladozott a nemzetközi porondon, és végre nekik is sikerült egy olyan edzőt szerződtetni aki azon kí­vül, hogy tudja hogyan kell leülni a kispadra, talán még a focihoz is ért. Plusz a kezdeti botladozást egy remek sorozat követte, mi meg elég hullámvasutast játszottunk az elmúlt hetekben, amit tetézett a sérüléshullám és az sem tett jót, hogy az EB-t megjárt játékosok kifacsavart citromként érkeztek vissza az Üllői útra. Lassan rendeződni látszik a helyzet, a Lokit simán kipipáltuk, de Ramí­rez önmagát pipálta ki, í­gy várható volt, hogy Thomas Doll változtatni kényszerül a győztes csapaton.

Ha minden jól megy egy klubnál, az nem okozhat túl nagy gondot, ha a csapat balhátvédje (még ha fontos láncszem is a gépezetben) a lelátóra kényszerül. A kezdés előtt úgy gondoltam, majd Nagy Dominik hátra lép, helyére jön a Rju, már ha éppen ő sem maródi, hiszen a Loki ellen még a kispadon sem ült, melynek az okát nem kötötték az orrunkra. Leo is játszhatna balhátvédet, helyére ott van Pintér, vagy Gyömbér is játszott már jobbhátvédet, kell lennie annyi rutinjának, hogy simán lehozzon egy meccset balhátvédként. Doll mester nem í­gy gondolta, nem akarta megbontani a középső alakzatot, ezért inkább Dilavert átpakolta a baloldalra, Lovrencsicset meg visszarendelte jobbhátvédnek. Ezeket a sakklépéseket látva a mérkőzést is furcsállom, hiszen bár Dilaver rutinból lehozta a balra „tolódást”, de Lovre úgy szenvedett jobbhátvédként, mint Vinicius amikor Ligiát börtönbe vetették (Quo vadis). Az már csak a szavak játéka, hogy itt nem a Videoton brazil védőjéről van szó, neki nem nagyon kellett szenvednie, hiszen Bödét nem börtönbe zárták, hanem 10 perc alatt sikerrel „kipenderí­tették” a játékból. Belerúgtak, majd Juhász kétszer oldalba nyomta, mely már Daninak is sok volt és bár kétszer is felállt a padlóról, de végül is csak 13 percet engedélyeztek neki a Videoton védői (plusz a „remeklő” bí­rói kar).

Meglepődtem, hogy a Dani helyett a többszörös visszavonuló és újból rehabilitált Csukics jött be, akit továbbra is kedvelünk, de amikor a kispadon olyanok ültek akik helyettesí­teni bár nem tudnák Danit, de legalább támadó szellemű játékosok, elkezdtem csóválni a buksimat. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy Doll az első percek agilis Videoton-játék hatására gondolta, hogy inkább a középpályát kell megerősí­teni és egy kicsit vissza kell venni a támadó felfogásból. Talán volt egy kis igazsága, a hazaiak elég vehemensen vetették magukat a játékba, az első helyzetek mégis zöld-fehér szí­nezetet kaptak. Előbb Djuricin, majd a csereként beálló Csukics előtt nyí­lt gólszerzési lehetőség, de amí­g az előbbi átlőtte a labdát a „szomszédba”, Vladan olyan tökéletes mozdulattal próbálta a bal felső sarokba nyesni a labdát, hogy a valamikor ferencvárosi kötődésű Kovácsiknak kellett hatalmasat nyújtóznia.

Nem volt a rossz az iram, a játék szí­nvonala is bőven az NB I megszokott szintje fölé emelkedett, remek párharcok jellemezték az első félidőt, talán enyhe hazai fölénnyel, amit tetézett Géresi ajtó-ablak helyzete, amit ki tudtunk volna „egyenlí­teni”, ha a helyzet magaslatán éppenséggel nem tanyázó Andó-Szabó a félidő előtt nem nézi el Nego szabálytalan belépőjét, mely után Djuricin akkorát „nyekkent”, hogy a stadion szomszédságában néhányan már a mentőket tárcsázták. Pedig nem történt más, csak Andó-Szabó hozta a szokásos formáját, simán benézte a hazaiak szí­nészi játékait, miközben elnézte a Juhász ámokfutását, akinek inkább bikaviadalokon kéne szerepelni és nem focimeccseken. Egy idegbeteg, kí­méletlen játékos, akinek a múltját annyira tisztelte Andó-Szabó, hogy amikor kegyetlenül felrúgta Nagy Dominiket, ő kért bocsánatot a védő helyett.

Rosszul kezdődött a második félidő. Tényleg nem akarok gonoszkodni, de a védelmünk ismét összehozott egy gólt, mely a visszajátszás után sem volt egyértelmű (legalábbis nekem), de Andó-Szabó befújta (még szép!), a hazai csatár meg berúgta. Itt éreztem először, hogy baj lehet, mert bár nem játszottunk rosszul, de Dani hiányában előjött a „ki fog itt gólt lőni?” szindróma, hiszen Djuricin helyenként tényleg nagyon hasznosan játszik, de a helyzetek kihagyásában valószí­nűleg magasan vezeti az NB I-s ranglistát (kár, hogy nem vezetnek ilyent). Doll is észlelte a bajt, jött Rju, aki néhány perc alatt felpörgette a játékunkat. Közben megkaptuk a hivatalos nézőszámot (3112), mely az előre bekiabált „teltház” helyett megcsappant ugyan, de hát senkit sem lehet kötelezni arra, ha már vett vagy kapott jegyet, azt be is váltsa. Egy focibelépő még sem Erzsébet utalvány, arra nem adnak tejet meg kenyeret…

Egy jó kis második félidőt azért adtak. A gól és Rju beállí­tása után nagyot változott a játék képe. Vagy a Videoton húzódott vissza, vagy simán csak belefáradtak az átlagnál több futásba, vagy mi pörgettük fel a játékot, de tény, hogy az utolsó 25 perc már egyértelmű Fradi fölényt hozott. Helyzeteink is voltak (megint csak Djuricinnal az élen) és amikor már egy kicsit fájdalmasan elkönyveltük a vereséget, a „helyzetkirály” villant, és egy nagyon okos góllal jelezte, hogy néha azért megtudja zörgetni az ellenfél hálóját. Többször visszanéztem a gólt, tényleg remekmű, ahogy befelé húzott és váratlanul visszahúzva, a jobb sarokba lőtt. Vajon ilyen mozdulatra miért csak a kimaradt 20. helyzet után képes? Tudom, sok Fradi szurkoló számára szinte „közellenség” Djuricin, de vessetek a tengerbe, szerintem nagyon hasznos a játéka. Csak azok a fránya helyzetek!

Ennyi volt az ősz rangadója, az eredmény ismeretében még elégedettek is lehetünk. Kibrusztoltuk az egy pontot, mely lehetett volna három is, bár ha az első félidőben Géresi nem ügyetlen, majd a másodikban Lazovics nem mutatja meg miért is jött levezetni az NB I-be, akkor most egy kicsit gondban lennénk. De az látszik, és ezt jó volt látni, hogy van tartása a csapatnak, tud küzdeni és eltudja viselni Andó-Szabó „trükkös” fütyüléseit.

Most még csak remélni tudjuk, hogy Böde Dani szombaton harcra kész lesz, és ha ehhez hozzáadjuk Nalepa ötödik sárgáját, a szakmai stáb megint törheti a fejét a megoldáson. Szombaton jön a derbi és az már egy teljesen más kávéház. Hiába a csudapuccos felcsúti stadion, hiába a Videoton nimbusza, a tegnapi mérkőzés csak jelenthet a szombati derbinek. A jegyzet elején azt í­rtam, hogy annyira nem hozott izgalomba a Videoton elleni mérkőzés…ami már nem mondható el a derbiről.

Csak néhány órával vagyunk túl a nagyon is értékes felcsúti pontszerzésen, de belül már érzem, hogy minden porcikám már készülődik, már tervezi a szombat estét…a derbi napját!