Feljegyzések a fotelból – Könnyed levezetés

Öröm és bosszúság. Ők ritkán járnak jegyben, de ha meg is történik az egyesülés, abból általában túl sok jó nem derül ki. Az európai monarchiák történetét is végig kísérik a kényszerházasságok, amelyek gyakorta váltak mindkét fél számára valóságos pokollá, de talán ez a két szó még sem taszítja egymást annyira, hogy néha-néha nem szerepeljenek együtt a mindennapjainkban. Gondoljunk csak a gyerekkorunkra, anyánk bosszús reakciójára amikor a csínytevésünk már feszegette a határokat, majd a szidást követő pityergésünkre, amit az anyai szeretett simogató ölelése cserélt le örömre. Lefordítva, mindezen kettősség a csütörtök-vasárnap közti időszak terméke, mert bár örömmel nyugtáztuk az EL csoportkört, de kevés szurkoló állt fel este a foteljából (nem is beszélve azokról akik ott is ültek a lelátón) elégedetten, örömmel az arcán, miszerint idén újra bejutottunk az EL-be. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy a visszavágó már formalitás, mégis, a vereség nagyon nem volt betervezve, főleg az a „játék” amit inkább nem is minősítek. Bármennyire is zsúfolt a program – október, november még inkább az lesz -, az ír bajnok elleni visszavágó nagyon is mellbe vágóra sikeredett. Talán el lehetett intézni, egy „gyorsan felejtsük el” facés bejegyzéssel, de nem vagyunk egyformák, nálam igenis kiverte a biztosítékot. Amit péntek este már vissza is kapcsoltam, mégis csak a fényt szeretjük. Ami néhány órával előtte még nem volt biztos, ide számítva a vasárnap délutáni Szentély „látogatást” és a EL bérletvásárlást, egy nyugodt és pihentető alvás után már újra evidenciának tűnt. Ettől még maradt bennem „tüske”, bár az már csak a agyacskámat szurkálta egy kicsit, hiszen majdnem lekéstük a kezdést, mert meg voltak győződve a fél hetes kezdésről. Így elég rövidre sikerült a szokásos agorai piknik (egy sör és több baráti ölelés azért belefért), ezzel nem is jutott idő kibeszélni a csütörtöki bosszúságot, melyre visszagondolva a lelátóra ülve már úgy tűnt el mint szürke szamár a ködben.

Ehhez az is kellett, hogy sokan gondolták úgy, mégis csak a Szentélyben a helyünk, bár a „kedvenc” híroldalam az NSO, újfent bizonyította rátermettségét, amikor úgy fogalmazott, hogy „a szokottnál kevesebben ültek a Groupama Aréna lelátóin”…persze, több mint tízezren voltunk, ami még Fradi szinten is jó szám, főleg NB1-s mérkőzésen. A hangulatunkat egy kicsit az is feldobta, hogy a benzinkút „árstopja” nem csak a kutakon érvényesül, hanem a bajnoki mérkőzéseken is, mivel bármennyire is próbálnának követni minket a tabellán, tegnap is STOP táblát kaptak pontjaik növelésére. Az már csak hab a tortát, hogy az ősi ellenfél a tabella végéről „szagolja a lila orgonát”. Ennyi örömködés elég is volt ahhoz, hogy végleg sutba dobjuk a bosszúságunkat.

A kissé elszámított érkezés miatt a kezdővel is „élőben” szembesültem, Csercseszov mester újfent variált, de ezen már nem kapjuk fel a fejünket, van merítési lehetőség, egyedül a „kényes egyensúly” megtartására kellett figyelni. Arra előre is lehetett számítani, hogy a Honvéd túl nagy ellenállást nem fog kifejteni. Nem beleszólva az ottani dolgokba, de elég nagy dilettantizmus jellemzi a kispesti egyletet, élén egy skót edzővel, aki talán előtte azt sem tudta, hol „lakik” a Honvéd. Ellenünk is az volt a taktikája, hogy lehetőleg minél kevesebb kapott góllal ússzák meg a 90 percet. Ami végül is sikerült, egyrészt a kihagyott helyzeteinknek, másrészt annak, hogy több mint 20 percet emberhátrányban játszottunk. A gólt is ezen időszakban kaptuk (a lefújás előtt), de hátrányban Tokmac ajtó-ablak helyzetet hagyott ki, igaz, a másik oldalon a lelátó „lila-kedvence” Zsótér lányos zavarában kapu mellé döngette a büntetőt.

Akkor már el is dőlt a mérkőzés sorsa, mely tulajdonképpen egyetlen pillanatra sem volt kétséges. Traoré parádézott, mesterhármasával nullázta le a halovány Honvédot, mely pacnikban sem emlékeztetett a régi időkre. Természetesen az eddig 217 bajnokiból voltak olyan győzelmek melyek a tegnapinál is könnyebben születettek meg (főleg a két világháború között), de még az elmúlt években sem volt könnyű feltörni a Honvéd védelmét. Utoljára talán négy éve lőttünk egy ötöst az Arénában még Doll irányítása alatt, azóta vagy döntetlen, vagy egygólos győzelmek sorakoznak a két csapat közös évkönyvében. Visszatérve Traoré hármasára, a jelenleg csapatunkból Tokmac villantott még ilyent két éve a Paks ellen. Tavaly Uzuninak is összejött egy BL selejtezőn, előtte meg Böde Daninak, neki többször is, bár ebben annyira nem vagyok biztos.

Adama góljaihoz társak is kellettek, akik kiszolgálják, akik helyzetbe hozzá. Volt aki nagyszerű labdát varázsolt a kilépő csatár elé (Marquinhos), volt aki úgy kanyarította a fejére a labdát (Mercier), hogy amikor már elhagyta a lábát a laszti és kanyarodott befelé, a lelátó népe már talpon volt. Annyit még hozzá kell tenni, hogy a „passzkirályhoz” is Marquinhos harcossága után került a labda. A harmadik meg egy igazi tika-taka volt, olyan Vinicius-Benzema itt a labda – hol a labda játék, itt most Laidouni és Marquinhos kergette őrületbe a Honvéd jobb oldali védelmét, majd jött Traoré, aki feltette az í-re a pontocskát. Adama az eddig 11 tétmérkőzésén 10 gólt szerzett, mely páratlan teljesítmény!

Ha már statisztika akkor a végére jöjjön az előbbihez hasonló örömködés, tegnap játszottuk a 217. bajnokit a Honvéd ellen, és a győzelmünk azt is jelentette, hogy „megdupláztuk” a győztes-vesztes mérkőzések arányát, hiszen a 61 Honvéd győzelemre tegnaptól 122 Fradi győzelem jut. Ehhez pluszban még jó játék is párosult. Most hátul sem inogtunk meg, Vécsei és Besic jól szűrt (igaz nem is volt nehéz dolguk), Mercier újfent igazolta, hogy nem csak jó szeme, de jó lába is van. Ahogy Marquinhos is remekelt, őt nehéz lesz kispadra „parancsolni”. Vele valószínűleg az volt a Mesternek a gondja, hogy nem nagyon lépett vissza, de tegnap már ezt is megtette.

A győzelem mindig örömteli, főleg egy „bosszúság” feloldásaként, megmutatva, hogy ha úgy állunk bele egy mérkőzésbe ahogy kell, akkor függetlenül a felállástól, a győzelem és a szurkolói mosoly az arcokon nem marad el. Még akkor is, ha a végén egy könnyed hangulati levezetésként hatott a sima győzelmünk. Hogy ezt egy gyengécske Honvéd ellen értük el?

Az legyen az ő dolguk.