Feljegyzések a fotelból – Lehetőség, mellyel nem tudtunk élni

Röviden és tömören: dühös vagyok. Nem lenne szabad, főleg egy jegyzet í­rásának kezdetén, hiszen a düh soha sem jó tanácsadó és a legtöbb esetben olyan utakra vezeti a gondolatokat, melyekből eleve téves következtetések és főleg hamis állí­tásokat lehet levonni. Azt meg továbbra sem akarok (egyszer megtettem, amit azóta is bánok), mert soha nem tartoztam azok közé, akik egy vereség után a pokol tűzén égetnék a csapatot. Mielőtt elkezdtem í­rni a jegyzetem, néhány fórumot „végigjártam”. Kár volt, mert az indulatok ismét olyan méreteket öltöttek, melyeket egyszerűen nem értek.

Tény, hogy olyan lehetőséget puskáztunk el, ami a Fradi számára ritkán adatik meg egy rangadón. Majdnem egy teljes félidőt emberelőnyben játszottunk és nem tudtunk élni vele. Egyenlí­teni sikerült, de Rodi gólja után mintha a csapat megnyugodott volna, mintha belül félteni kezdték volna az eredményt. Sajnos nem volt a pályán olyan játékos, aki tovább tudta volna pörgetni a lendületet, aki irányí­totta és vezényelte volna a csapatot. Igazából a cserék sem sikerültek, de hiba volna egyetlen játékos nyakába varrni a Debrecen második találatát. Mert ha 1:1 után lett volna további lendület, simán besöpörhettük volna a sorrendben a negyedik győzelmünket. Az meg olyan lendületet adhatott volna…

De hagyjuk a meg nem történt események taglalását, hiszen a „volna” csak egy lehetőség, mellyel azonban nem tudtunk élni. Ezért vagyok dühös. Mert Debrecenben ki lehet kapni, ezt az elmúlt évtizedekben (amikor még jobb csapatunk is volt) többször is átéltük, de most egészen másról van szó. Régen fordult elő, hogy szinte hibátlan bí­ráskodás mellett, bár kaptunk egy büntetőt (mely sajnos jogos volt), de utána a gólszerző Kabátot úgy szórta ki, ahogy általában a mi játékosainkat szokták. Ezzel meg előnyhöz jutottunk, pedig hátrányban voltunk. A kiállí­tás után neki is feszültünk, egymás után gördültek a támadások, a Loki teljesen beszorult, újságí­rói zsargonnal mondta, a levegőben volt az egyenlí­tés, mely nem a levegőből jött, hanem egy jól eltalált lövéssel.

Az egyenlí­tés után kellett volna egy kis plusz. Akkor kellett volna egy játékos, mely átveszi az irányí­tást és nem hagyja, hogy a csapat „beletörődjön” a döntetlenbe. Elnézést, de ismét előjött a „volna” és az előbb már leszámoltam az elszalasztott lehetőség taglalásával. Nem tehetek róla, de a dühöm, mely nem elsősorban a csapatnak és a szakmai vezetésnek szól, szinte minden mondatomban át próbálja venni az irányí­tást. Pedig nem fogom engedni, mert nem akarok abba a hibába esni, hogy egy elszalasztott lehetőség miatt kétségbe vonjam a Fradi iránti rajongásomat. Mert aki szeret, az még tud finoman és kulturáltan bí­rálni, de olyan hangnemben, mint ahogy egyes fórumokon, magukat Fradistáknak vallók megengednek maguknak, már nem. Mert az már nem szerelem, az már gyűlölet. Annak meg a Fradi nagy családján belül nincs helye, és határozottan fel is kéne lépni ellene.

Még akkor is, ha nagyon fáj a vereség. Talán jobban, mint a Dózsa ellen, melyben az akkori bí­ró hatékonyan közreműködött. Azt még meg lehetett magyarázni (pedig mély sebet ejtett), de a mostani vereséget már külső tényezők nem befolyásolták. Talán még segí­tették is, mintha a sors vissza akart volna adni egy kicsit az ellopott pontokért, de mi nem éltünk vele. Erre meg nincs magyarázat, ezért lehetünk dühösek, de a dühünknek is kell határt szabni. A szó lehet szabad, de a szabadosság már nem. Továbbra is ott vagyunk az élbolyban, de vigyázni kell, nehogy még egyszer „visszaéljünk” a kapott lehetőséggel.

Jövő szombaton egy újabb akadályt kell leküzdeni. És nem csak a bukdácsoló Szolnokot, hanem az elszalasztott lehetőség miatti lelki terhet is. Egy hetünk van rá. Nem csak a csapatnak, hanem nekünk, szurkolóknak is. Egy ilyen vereség után talán frázis azt mondani, hogy tartsunk össze és közösen küzdjük le az előttünk álló akadályokat. Pedig nem az. Bár ahogy a jegyzetem elején í­rtam, dühös voltam, de mire a mondókám végére értem, el is múlt. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok csalódott az elszalasztott lehetőség miatt.

De azt jelenti, hogy továbbra is szeretem a Ferencvárost és szombaton ép olyan lelkesen és hangosan fogok szurkolni a csapatnak, mint 2010.október 24-én, amikor az elszalasztott lehetőség miatt még dühös is voltam.

– lalolib –