Feljegyzések a fotelból – Leszereltük az atomot!

A sportban van egy alaptézis, mely szerint a győzelmet nem kell magyarázni. Amivel lehet ugyan vitatkozni, de teljesen fölösleges. Ez akkor még inkább igaz, ha szeretet csapatunkról, a Fradiról van szó. Egy kicsit azért morfondí­roztam, mielőtt hozzáláttam az aktuális fotelem megí­rásához, hiszen ahhoz, hogy összehozzam az „előí­rt” betű és sorszámot, nem biztos, hogy csak a szépre tudok emlékezni a Paks elleni mérkőzésből.

Amit megnyertünk 2:1-re, í­gy a tavaszi szezonban továbbra is veretlenek vagyunk, és ha a Zete ellen a bí­ró nem gondolja úgy, hogy elfütyül tőlünk 2 pontot, már a hatodik helyen vagyunk az MTK-val együtt. A múlt heti pontvesztéseket nem emlí­tem, mert ott nem is érdemeltünk többet, de azért halkan megjegyzem, ha ott is hozzuk a „kötelezőt”, akkor már tisztán a hatodikok vagyunk, és nagyon közelinek látszana az élmezőny.

A mérkőzés előtti napokon, amikor az idegrendszeremet megpróbáltam nyugalmi állapotba hozni, folyamatosan egy szó motoszkált a fejembe. Ví­zválasztó. Bár elméletben tudom, hogy mit is jelent a szó valódi tartalma, de azt én sem gondolom komolyan, hogy most a ví­zgyűjtő medencék határvonalairól kéne értekeznem és igazán nem is ilyen összefüggésben rakott fészket az agyamban. Úgy gondoltam, és még ma is í­gy vagyok ezzel, hogy nem csak a három pont sorsa dőlt el a Paks ellen, hanem sokkal több. Ráadásul egy csavart is bele kell tennem még akkor is, ha az elején azt í­rtam, hogy a győzelmet nem kell magyarázni, mert a mérkőzés után sem kaptam bizonyságot olyan kérdésekre, melyekre úgy gondoltam, hogy muszáj négy forduló után válaszokat kapnom.

Milyen jó dolog, hogy van a számí­tógép billentyűzetén DEL gomb! Csak ki kell jelölni az eltávolí­tásra szánt bekezdést és egy kéjes mosoly kí­séretében megnyomni a delete gombot és a kukába dobni azokat a mondatokat, melyeknek most tényleg nincs itt a helyük. Ezzel valószí­nűleg nem árultam el olyan nagy titkot, hogy amit végül is kitöröltem, az a rész, ahol feltettem azokat a kérdéseket, melyekre szerettem volna bizonyságot kapni, de a mérkőzést láttán, nem leltem meg azokat. Egy kicsit sajnálom azért, mert fitogtatni tudtam volna szakmai hozzá nem értésemet, ráadásul már egy bekezdéssel több is lenne, de í­gy jár az, aki ostoba módon egy győzelem után akarja megváltani a világot.

Azt azért nem akarom elhallgatni, hogy az általam is tisztelt Gellei Imre (a tiszteletem azért jár a mesternek, mert volt a Fradi edzője), a mérkőzés után elővette a jól bevált receptet, és egyértelműen utalt arra, hogy ez a fránya Fradi már megint a bí­róknak köszönheti a győzelmét. Egyből két büntetőt kért számon! A mérkőzés utolsó percében a szabadrúgás utáni kavarodásra még rá lehet fogni utólag, hogy volt kezezés (igaz csak a hazaiak látták, de ez talán még érthető is), de vajon melyik volt a másik? Mellesleg mi is számon kérhetnénk a bí­rótól néhány elmaradt paksi sárgát (Kulcsár és Tóth felvágása, és a sí­pszó után dühösen elrúgott labdáért, mely éppen a Fradi tábor előtt landolt) és akkor nem beszéltünk a csapatunknak kiosztott öt sárgáról, melynek a fele több mint nevetséges fegyelmezés volt.

Ahogy a jegyzetem elején í­rtam, a győzelmet nem kell magyarázni, a vereséget már igen, és mivel nem ijedtünk meg az Atomerőmű közelségétől és végül is begyűjtöttük a három pontot, egy kicsit megértem Gellei mester kirohanását és talán már nem is haragszom rá. Mert miért is haragudnék, amikor végül is mi nyertünk!

Cinikus vagyok? Egy kicsit bevállalok, de inkább elégedettnek érzem magam, és ennek bizonyí­tékaként az arcomról már közel két órája nem tudom levakarni a mosolyt, és ha belenéznék a tükörbe, jobban hasonlí­tanék Kiszely Tündére, mint arra a Lalolibre, aki a mérkőzés előtti napon ví­zügyi szakembernek képzelte magát, mert mindenáron kérdésekre akart válaszokat kapni a mérkőzésen. Ha jobban belegondolok, végül is megkaptam a választ: nyertünk 2:1-re. Meg van a három pont és már látjuk a tabella elején állókat és most már nem azon kell izgulnunk, hogy egy vereséggel a kiesőjelöltek táborába tartoznánk. Puhl mester a mérkőzés elején nem is hagyta ki ezt a lehetőséget. Most neki is járna egy kis dorgálás, de mivel őt is tisztelem (hogy miért az most nem jut az eszembe), és nem győzöm hangsúlyozni, hogy nyertünk 2:1-re í­gy ma este minden lepereg rólam.

A mosoly azért nem, mert szeretném, ha egy ideig rajtam is maradna. Attól még talán nem változok véglegesen Kiszely Tündévé, mivel ha ez a szörnyűség érne, akkor jövő vasárnap a Vasas ellen hiába húzogatnám a leolvasó előtt a szurkolói kártyámat, nem engednének be a mérkőzésre. Pedig ott a helyem, és bár ma még mindenkit a keblemre ölelnék, azért a bosszúvágy holnap már motoszkálni fog bennem.

Tudjátok, nagyon szeretem Charles Bronson egyéni igazságszolgáltatását a Bosszúvágy filmekben.

– lalolib –