Feljegyzések a fotelból – Majdnem elszúrtuk

Vasárnap reggel verőfényes napsütés ébresztett. Mintha a nap is üzenni akart, hogy kelj fel, pattanás ki az ágyból, vedd elő a szépen kivasalt mezt, sál a nyak köré simogatás gyanánt és indulás a derbire. Nem korai még? – nézek ki a fejemből, a komódon fénylő óra még csak hét órát mutat, Ej, ráérünk arra még Pató Pál uram, a ház nincs roskadófélben, a vakolat sem hámlik le, egyedül a nap vakít be az ablakon és próbál arra rákényszeríteni, hogy kikászálódjak az ágyból. De hát vasárnap nap, végre egy nap mikor nem kell 6-kor ébrednem, a derbi is csak késő délután kezdődik és bár ahhoz, hogy feltűnjön előttünk a Szentély és a hullámzó tömeg, közel két órát kell autózni, mégsem kell sietni, ráadásul el kellett telnie néhány percnek, hogy rájöjjek a nap sunyiságára, miért is akar engem már hét órakor kiparancsolni az ágyból. Ma tényleg derbi, jön az ősi ellenfél, nekünk csak dózsa (szerkesztőtársamnak dósza) még akkori is, ha a lila-fehér szurkolók ezt tiszteletlenségnek veszik, bár aki nem becsüli saját csapata történetét (mert hát 40 évig csak úgy hívták őket, sőt legnagyobb sikereiket is ilyen „toldalékkal” érték el), az a jelent sem érdemli meg. Mikor eljutottam a mélyenszántó éppenséggel nem nevezhető elmélkedésig, egy ennél még bizarrabbnak tetsző kérdés ötlött fel bennem. Vajon a jelen Újpest elleni mérkőzés még nevezhető derbinek? Hiszen az elmúlt években csak veszteni jöttek az Üllői útra, hét éve nyertek utoljára, azóta csak zakó zakó hátán. Oké, volt egy döntetlen is, de az is még Doll idejében, a német mestert követő Szerhij Rebrovval csak verés jutott a liláknak, valójában nem is értem, mi a fenének kísérik el a szurkolók őket, tán be vannak oltva szenvedés ellen, vagy azzal büntetik saját gyengeségüket, hogy végig akarják hallgatni a Fradi tábor nem éppen hízelgő ki nem ugrál strófáját? Ennél a pontnál kezdtem érezni, hogy ébredezek, hiszen mégis csak derbi, mégis csak közel teltház, fergeteges hangulat, már egy órával a kezdés előtt olyan zsibongással telik meg az agora, hogy már azért érdemes útnak indulni.

De mielőtt az indulás előtt szertartás elkezdődött volna (meg kell adni a módját) a reggeli kávézás alatt megpróbáltam felidézni az utolsó derbi emlékét. Természetesen az élőt, a lelátót, a hangulatot, de sajnos nem először hagyott cserben az emlékezetem. Először az utolsónak kellett volna beugrani, a 32. aranyéremnek, a fölényes háromgólos győzelemnek, mellyel nem is volt gond, láttam magam előtt Uzuni és Töki góljait, majd az ünneplést, de mindezt a tévé előtt, a fotelba mélyedve. Visszapörgetve a naptárt, a 2020-s évet is elvitte a „cica”, ott is kimaradt két hazai mérkőzés. Vissza is utaztunk 2019-be, Boli győztes gólja már megvan, akkor jött elő a mélyből egy sóhaj, atyaég, két éve voltam utoljára derbin!

Stöger mester is érezhette, hogy az Újpest elleni bajnoki más, mint a többi. Persze nagy örömünk volt már szerdán is, amikor az örök üldöző vagyok büszke címet viselő Fehérvárról elhoztuk a három pontot, de a derbi mégis csak más, nem is hasonlítható össze a benzinkúttá cseperedő alakulat elleni mérkőzéssel. A kezdőnk nem is változott, bár a kispadunk már szebb képet mutatott (Zubkov, Soma és Mak hiányzott már csak), de a mester nem akart belenyúlni a tutiba, ami szerdán a „rangadón” jól ment, az a kieső helyen trónoló lilák ellen biztosan elég lesz. Hazai pályán egy gyengélkedő ellenféllel szemben kötelező a győzelem, de elsősorban nem a három pont miatt, hanem a derbik 116 éves története miatt, mely a helyezésektől és erőviszonyoktól függetlenül mindig is háromesélyes volt és lesz, bár ez mostanság nem teljesen fedi az igazságot.

A mérkőzés úgy indult, hogy túl sok esélyt most sem akartunk adni az előbb egy kicsinyke udvariassággal említett háromesélynek. Népi mondással élve, nekik estünk mint tót gyerek az aludttejnek, az első 15 perc láttán olyan érzésem volt, mintha visszarepültünk volna azokba az időkben, amikor az aktuális ellenfél olyan pánikba esett az első percek zöld-fehér rohamaitól, hogy azonnal megadóan feltartották a kezüket és könyörögtek a bírónak, hogy minél hamarabb vessen véget a szenvedésüknek. Ez idő alatt lőttünk egy gólt (jogos volt a büntető, magabiztos Ryan végrehajtása), majd Uzuni mesteri megindulását a nyakigláb védő csak lerántással tudta viszonozni, amit meg a bíró egy kis VAR segítséggel piros lappal jutalmazott. A szabadrúgást Banai bravúrral hárította, majd Loncar ahelyett, hogy 10 méterről bebombázta volna a lasztit a hálóba, inkább Uzunival akart gólt lövetni, de túl mély volt a beadása.

Dörzsöltük a tenyerünket, ezt az időszakot szinte végigtapsoltuk és énekeltük, vártuk a folytatást, jó kis show lesz itt, a nap is lebukott a tetőszerkezet mögé, így már nem kellett hunyorgatva látni a fiestát. Ami a 20. perc tájékán alább hagyott. Sőt, meg is szűnt, vissza ment a spanyol élettérbe, mégis csak ott van otthon (reményeim szerint csütörtökön nem is hozzák magukkal). Azt nem nagyon értettem, miért is vonultunk vissza, az még rendben lenne 2-3 gólos előnynél, de csak eggyel vezetünk, ráadásul a lilák eggyel még kevesebben is vannak. Nem kéne őket kigurigázni és végig a saját térfelükön tartani a lasztit, Dibusz Dinit meghívni egy kávéra a büfébe és nyugodtan üres hagyni a kapunkat, mert a lilák úgysem érik el a tizenhatosunkat?

Persze értem én, hogy a flúgos futam közepette nem könnyű 90 percen át pörögni, nehéz meccseken vagyunk túl, kevés a pihenő, 4 nap múlva jön a Betis, majd irány Paks, utána jönne egy kis szünet, mely nekünk nem az, hiszen szinte az egész csapat válogatott. Ettől még nem kéne ennyire visszavenni, bár a lilák túl nagy veszélyt nem jelentettek a kapunkra, de mégis kiegyenlítődött a játék. Lassan eltelt a félidő, többen már kászálódtak, sokan vagyunk, ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni a nedűhöz, de jött Blazic indítása, melyre a lesen ácsorgó Tokmac helyett Uzuni rontott rá (Myrto nem volt lesen), aki át is emelte Banain, de egy védő még ki tudta bólintani, de éppen Töki elé, aki egy lilát is bevonva a játékba, a hálóba lőtt. Jól van, így már rendben is vagyunk, tényleg lehet indulni a büféhez, vagy talán még sem? A ráadás utolsó pillanatában a Blazic és Civic csak megtetette az a szívességet a liláknak, hogy kapjanak egy kis ajándékot, ha már Újpestről, rendőri kísérettel átbuszoztatták őket az Üllői útra.

Mérgelődtünk egy kicsit, de túl nagy izgalom nem volt, majd a másodikban is lövünk gyorsan kettőt és rendben is leszünk. Helyette nagyon nem lettünk rendben. Álmosan, komótosan kezdtünk, nem lehet itt gond, mégis csak eggyel kevesebben vannak a lilák, egy kicsit játszadozunk, utána úgyis elfáradnak, beverünk még egyet, közben cserélgetünk is, mégis csak gondolni kell a csütörtöki Betis elleni mérkőzésre. Ez még rendben is lett volna, ha a forgatókönyvbe nem kontárkodnak bele a lilák és nem akarják a saját képükre formálni azt. Ami csak abban merült ki, hogy többet voltak a térfelünkön, volt is egy-két helyzetecskéjük, de játékukban nem volt benne az egyenlítés. Egészen a hajráig, amikor is kihagyják a tutit. Akkor 17 ezer szív állt meg egy pillanatra, de egyből újra is indult, Laidouni tört be a tizenhatosra, sorra dönti a bábukat, akkor lőhetné el amikor csak akarja, de inkább tovább húzogat, majd elég kiszorított helyzetből befele passzol, ahol Uzuni eszmél és néhány méterről valahogy a Banai kapujába tereli a lasztit.

Innentől már ünnep a vége, Stöger mester is győzelemmel indította derbi karrierjét. Könnyebb is lehetett volna, sőt talán kötelező lett volna a könnyebbség, de nem vagyok ítélkező bíró, nem török pálcát. Miért is tenném? Mert megnyertük a 233. derbit, ezzel zsinórban kilencszer vertük a lilákat az Üllőit úton? Vagy azért, mert egy szerdai „rangadó” után és egy csütörtöki EL csoportmérkőzés előtt csak annyit tettünk le az asztalra amennyivel csillapítottuk az éhségünket, de nem „zabáltuk” tele a hasunkat? Esetleg azt kérjük számon, hogy 80 perces emberelőnyben nem akartuk porrá zúzni az amúgy is alig pislákoló lilákat? Vagy azt, hogy négy nap alatt hat ponttal lettünk gazdagabbak? Az igazság valahol félúton van, vagy talán háromnegyeden egy körforgalomban, ahol nagyon kell figyelni, hogy melyik kijáraton hagyjuk el.

De ha ez így van, akkor tényleg majdnem elszúrtuk?