Feljegyzések a fotelból – Majdnem sikerült…

„Új seprű, jól seper”, tartja a közmondás, mely a rendszerváltás első évében tartott önkormányzati választás kampányában hónapokig virított egy nagy fém trafóállomás oldalán, melyre egy lelkes aktivista – miközben a város polgármester-jelöltjének képével „illusztrálta” a közmondást -, nem elégedett meg ennyivel, és egy mondattal ki is egészítette azt: a söprűnek sem mindegy, hogy kifogja a nyelét. A hatás nem is maradt el, a megválasztott városvezetőre sokáig a „jó kezekben a seprű” jelzőt használta a város lakossága. A közmondás elég ismert (vidéken biztosan), talán emiatt is rémlett fel a trafóállomásra mázolt szöveg amikor a kiesési süllyesztőbe kerülő Honvéd kispadján újból edzőváltást határoztak el. Ami elsőre hidegen hagyott volna, hiszen a „mennyeinek” nevezett bajnokságunkban olyan rendszerességgel cserélődnek az edzők, mint…de ezt inkább hagyjuk, mert mégis csak szakemberekről van szó és nem egy bizonyos alsóneműről. Ráadásul a Honvéd kispadját az a Horváth Feri foglalta el, aki elég menőnek számít a jövés/menés kategóriában (10 év, 11 csapat), de mégis csak két évig a játékosunk volt, tagja a „századosok” klubjának és a 48 találatával elég szépen termelte a gólokat. Kedveltem is annak idején, néha elég váratlan helyzetekből is képes volt bevenni az ellenfél kapuját, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok az évek nem tartoznak a legkedvesebb emlékeim közé. Most nem részletezem az okokat, de nem is nehéz megfejteni, hogy a BL csoportkör utáni történések (csapat széthullása, a pénz elszórása, Dezső bácsi méltatlan búcsúja) elég mély nyomokat hagytam bennem. De térjünk vissza a jelenbe, hiszen most is hasonló utat jártunk be mint 25 évvel ezelőtt, de van különbség, ráadásul hatalmas. Ellentétben azokkal az évekkel, a csapat egyben maradt, a pénzzel jól sáfárkodtunk és ami a lényeg, már nem kell túl sokat aludnunk ahhoz, hogy újabb számmal gyarapodjunk, mely Rebrov mestert is az égig növő Üllői úti fák tetejére „repítik”.

Horváth Feriről akartam írni (aki egyébként Kispesten nevelkedett), helyette egy kicsit elkalandoztam a múltban, de a tegnapi ellenfelünk a Honvéddal is tekintélyes oldalszámot lehetne összeszerkeszteni az elmúlt 211 bajnoki mérkőzésből. Nevében rangadónak számít még mai is, főleg annak függvényében, hogy az elmúlt években annyit változott a magyar labdarúgás, hogy egyre kevesebb azon csapatok száma, akikkel történelmi léptékű a kapcsolatunk. Ez tovább csökkenthet az idén, hiszen a Honvéd mellett a Dózsa is az alagsorban téblábol. Ezért sem ígérkezett könnyű feladatnak a Kispestiek látogatása, melyhez jött az „új seprő” effektus, ami a legtöbb ilyen esetben azt szokta magával hozni, hogy a csapat feltámad és megtáltosodik, bár láttunk már példát az ellenkezőjére is.

Azt nem tudom, hogy ennek a hatásaként, de két teljesen ellentétes félidőt láthattunk, nekünk az első tetszett, a Honvédnak meg valószínűleg a második. Legalábbis a játékot figyelembe véve, mert gólt csak mi lőttünk, és ha az első félidő egyértelmű fölényét nem csak jó játékkal, hanem gólokkal is fűszereztük volna, akkor a második 45 percben nem kellett volna lerágni a körmünket. Mert valljuk be becsülettel, ha nincs Dibusz (de van!), akkor könnyen megvalósulhatott volna Horváth Feri álma, és új seprűként jól seperhetett volna haza Kispestre. Arról meg jó lenne „számot adni”, hogy miért is tudunk az egyik pillanatról a másikra elfelejteni focizni és sutba dobni mindazt, amit addig elértünk. Ez egy hete két pontunkba került, tegnap az ellenfél mondhatja azt, hogy pontot vesztettek.

Pedig az első félidő úgy alakult, ahogy a tavaszi szezonkezdet legjobb mérkőzésén, a Fehérvár ellen. A régi időket idézve estünk neki a kissé dermedt Honvédnak, letámadtunk, szinte minden párharcot megnyertünk, Laidouni remekül irányított, elől Boli újra aktív és erőteljes volt, a baloldalunkon Civic és Uzuni többször a védők mögé került, és ha egy kicsivel jobban összpontosítunk akkor elég hamar eldönthettünk volna a meccset. Voltak olyan szituációk, amikor az egész Honvéd a saját ötésén belül tornyosulva védte Tujvel kapuját. Nem mehetünk el szó nélkül a kétes szituációk mellett sem, hiszen volt egy kezezés és egy Boli „meztépés”, melyet éppenséggel befújhatott volna Farkas bírókartárs, de úgy látszik, hogy ő inkább izgalmas mérkőzésen szeretett volna fütyörészni, ezért mindkettőnél továbbintett. A kezezés még nálam is necces volt, de Boli földre húzása már nem. Vagy ha a bíró úgy gondolta, hogy Frankc esni akart, akkor meg sárga lap.

Látva az első félidőt a szünetben csak amiatt „izgultam”, hogy a jó játék csak akkor váltható készpénzre, ha legalább egy gólt be tudunk termelni a jó védő Tujvel kapujába. Ami a második etap elején jött is, egy újabb kezezés gyanú után Civic ívelt középre, amit a védők Uzuni elé passzoltak, a jelenünk gólfelelőse meg nemes egyszerűséggel, az előtte tornyosuló védőfalat „kicselezve”, jobb belsővel a kapu balsarkába tekerte a labdát. Na végre! – sóhajtottam, mely nemcsak a gólnak szólt, hanem az előzménynek is, hiszen a gólunk előtt került először helyzetbe a vendégcsapat, de Dibusz remek vetődéssel hárított. Amit követett még három…Újból előjött a mezőkövesdi effektus, a gólunk után röviden és tömören, elfelejtettünk focizni. Vagy a Honvéd lett bátrabb, de ez nem változtat a lényegen. Az okokat nem értem, ősszel is voltak ehhez hasonló mérkőzéseink, de ha ott megszereztük a vezetést, utána nyugodtan hátradőlhettünk, mert zsebünkből volt a három pont. Most meg szenvedünk, kapkodunk, labdákat adunk el mellyel Dibuszra bízzuk az „életünket”. Ezen jó lenne változtatni, mert bármennyire is a három pont az elsődleges cél, de vajon mi van a szurkolókkal? Amióta karanténban élünk, már többször felmerült, hogy vajon tízezer néző előtt is ilyen utolsó 30 percet produkálna a csapat?

Tudom, a legfontosabb a három pont a zsebben pihen. De majdnem sikerült elcseszni az estét. Legszívesebben erősebb jelzőt használnék (a címben is ezért vannak pontok), de éjszaka elég jól aludtam, a reggeli kávé is bizsergetően simogatott, a Fehérvár vesszőfutása is tovább tart, velük szemben már 20 pont az előnyünk, a Dózsa is beleszaladt egy újabb tasliba, és tényleg nem kell sokat aludni ahhoz, hogy meglegyen a harminckettedik.

Talán ma már a nap is kisüt, a szibériai hideg is visszatér oda ahonnan jött, talán az „oltakozás” is beindul és talán egyszer kiszabadulunk ebből a bezártság okozta, lélekromboló börtönből is.