Feljegyzések a fotelból – Második lépcsőfok, egy kis dohogással

Annak ellenére, hogy agyunk legmélyebb bugyraiban a múltheti hajrában bekapott gól miatt (plusz Dibusz bravúr a végén) éreztük, hogy a visszavágó nem lesz egy unalmas babazsúr, de az eddigi három meccsen annyira elvoltunk „kényeztetve”, hogy még a legapróbb figyelmeztető jeleket is minimum Vlagyivosztokig száműztük. Az még elmegy, hogy a szurkoló í­gy működik – főleg annyi hányatott év után -, de vajon a játékosok miért hitték el ugyanezt? Kétlem, hogy Rebrov mester úgy küldte volna fel őket a pályára, hogy gyerekek, csak sétáljatok fel a (mű)gyepre, nem kell itt erőlködni, főleg sárga lapot összegyűjteni, tudjátok jövő héten már Zágrábban lesz randevúnk és még az is lehet, hogy a megfigyelők is kémkednek, mivel a horvát bajnok „a Ferencváros játékáról nem tudok gyakorlatilag semmit” mondattal üzent, miután kitömte a grúz bajnokot. Tudom azt is, hogy nem könnyű úgy felpörögni, ha tudod, hogy jobb vagy és valójában a máltaiak csak akkor tudnak gólt lőni, ha mi ehhez lelkesen asszisztálunk. Persze más lett volna a műfüves randevú akkor is, ha a Szentélyben csak a felét pluszban belőjük a helyzeteinknek, akkor tényleg elég lenne csak a focicsukát bedobni a pályára. Mielőtt bárki is útilaput kötne a lábamra, hogy minek kötekedek, nyavalygok itt, hiszen végül is továbbjutottunk, ráadásul a két forduló alatt ki sem kaptunk, tisztelt fotelszurkoló gondolj csak az elmúlt évek szenvedéseire és annak tudatában folytasd itt az önmarcangolást…Oké, igaza van a szí­vemnek, tényleg nem kéne egyből a bevezetőben farkast kiáltani, főleg úgy, hogy a tegnap esti idegrohamot már kialudtam és jól belegondolva, néhány percet leszámí­tva (volt az 25 perc is), még a máltaiak vezetése után sem forgott igazán veszélyben a továbbjutásunk…Most meg az agyam kezdi verni az üstdobot, hogy azért ácsi, a nagy lelkesedésben nehogy már átessünk a ló túlsó oldalára, mert a földet érés egy kicsit fájdalmas lesz. No de hagyjuk el a lelki „tiki-takit”, nézzünk egy kicsit részletesebben a bödön fenekére, hátra közelebb kerülünk az igazsághoz, ami ugyebár mindig ott van, csak meg kéne valahogy találni.

Az összeállí­tás nem okozott semmilyen traumát, a győztes csapaton ne változtass és valójában indoka sem volt a mesternek új „arcok” bevetéséhez. A csapat sem csak a csukát dobta a pályára, a máltai lovagok még el sem foglalták a hadállásaikat, amikor Zubkov lövését a kapus még ki tudta tolni, de az Skvarka elé pattant, aki még fel is nézhetett, még egy kávét is elkortyolgathatott, az iránytűt sem kellett elővennie, öt méterre ácsingózott előtte az üres kapu, azt mégis csak illik eltalálni. El is találta, de nem a hálót célozva meg, hanem a kapufát. Ha ez bemegy, már egy perc után eldől a továbbjutás. Néhány perc és jön az újabb esély, igaz ehhez kellett a máltai kapus is, aki csak szemmel verte Haratin nem túl erős lövését, mely újfent a kapufán „csattant”. Majd újabb két perc, Tokmac szlalomozik el a szélen, bead, Lanza meg csak belerakja a „buksiját”, normál esetben ennyi elég is lenne, de ma úgy látszik gondunk lesz a góllövéssel, a fejes fölé is száll.

Az első 25 perc egy nyugodt kávéházi csevej, a lelátó sem hangoskodik, a hazai drukkerek (ha vannak ilyenek) inkább a tengerparti sétányon vacsoráznak, a zöld-fehér hí­vek sem idegeskednek, minek is, eddig az történik a pályán amit mi akarunk. A gól hiánycikk, de semmi gond, majd egy-kettő azért biztosan beakad. A derék máltaiak azért egyetlen percre sem adják fel és vak tyúk sem hal éhen elv be is igazolódik, amikor Lovre teljesen ártatlan helyzetben „megbokázza” a máltait, aki a bátor, hősi lovagokkal ellentétben, azonnal orra is bukik. A fiatal belga meg befújja, tegyük hozzá, jogosan, bár szerkesztőtársam határozottan állí­totta, hogy sárga lap, sőt egyből a piros a máltainak, sőt nekünk kéne büntetőt rúgni. Ennyit a komolyságról, de addig a sí­pszóig egy pillanatig sem hittük azt, hogy itt ma gondunk is lehet. Rebrov mester is érzi, hogy akadozik a gépezet, Ihnatenko le, Sigér be, fel kell pörgetni a játékot, mert a lassúság, a lomhaság nem a Rebrovi-csapat ismérve.

No meg mégis csak melegebb lett egy kicsit a pite, az meg nincs rendben. Nagyon nincs rendben. A félidő hajrája sem az igazi, bár továbbra is mi irányí­tjuk a játékot, de elől annyiszor futunk lesre, hogy néhányan már a lesszabály eltörlését kezdeményezték az UEFA-nál. A máltaiak csak pontrúgásból veszélyesek egy kicsit, de marad az egygólos hátrány és az egygólos előny…De ennél a másodikban sokkal több kell, nehogy már izgulnunk kelljen, nem ez nem volt betervezve, majd a szünetben Rebrov mester zuhany alá küldi a fiúkat egy kis hajmosásra és a másodikban minden visszaáll a rendes kerékvágányba. A vonat kisiklásáról még hallani sem akarunk. Már kint is vagyunk a pályán, fel is állunk kezdésre, már indulnánk is, de vajon hol vannak a máltai lovagok? Tán elmentek Rómába, mint a sötét középkorban amikor beszámoltak a pápának, hogy a flottájuk sikeresek feltartották a „hitetleneket”? Vagy úgy gondolták, hogy nekik ennyi éppen elég, vezetnek, ez amúgy is „történelmi” tett, minek lejátszani a második félidőt, hiszen ott már egy teljesen más Fradival fognak szembenézni. Kellett is vagy húsz perc amí­g minden máltai kiballagott a pályára vagy átmasí­rozott a másik oldalon lévő kispadig. Egy kissé komikusra is sikeredett a bevonulásuk.

Jól érezték a bajt, mert egy „másik” Fradi jött ki a pályára. Az egyenlí­tésig nem engedtünk túl sok levegőt venni az ellenfélnek, indult egy Zubkov lövéssel, majd jött a gól, igaz azt még befújták lesnek, de egy perc múlva már nem volt kegyelem. Tokmac szerzett labdát, néhány már megszokott flik-flak után 16-ról mesterien a bal sarokba tekerte a labdát. Ezzel meg valójában el is dőlt, a pite is kihűlt, ahogy a máltaiak lelkesedése és főleg ereje is kezdett fogyatkozni. A hátralévő időben egy futószalag gördült be a pályára, meg is állt a máltaiak kapuja előtt…csak az a fránya labda nem tudott legördülni róla. Pedig volt lehetőség bőven. Zubkov, Lanzafame, Tokmac és Skvarka versenyben hagyták ki a helyzeteket, ha hinni lehet a statisztikának, közel hússzor próbáltuk bevenni a máltai kaput, de vagy kevés volt a célzóví­z, vagy egy kicsivel több volt az önzés. Az utóbbi jelző egy kicsit pejoratí­vnak hat, de nem annak szántam, mindenki gólt akart lőni, nagy a konkurencia harc, posztonként két játékos, ami egyrészt jó (nagyon jó), de benne rejlik a minden áron való bizonyí­tási vágy is, mely a hibákat is magával hozza.

Ami nagyon megfigyelhető volt Szihnyevics és Varga cseréje után, 20 perc alatt együtt annyit hibáztak, mint pályafutásuk alatt összesen. Gól nincs, döntetlen a vége, ezzel nincs meg a négyből négy, de lapozzunk minél gyorsabban tovább. Az elemzés úgyis Rebrov mester dolga, nekünk marad egy kis dohogás, mégis csak volt olyan 25 perc amit nagyon szí­vesen kitörölnék az emlékeinkből. Akkor sem volt akkora vész, egy rövidke kis alvás (plusz reggel két kávé) elég volt ahhoz, hogy visszazökkenjek a normál kerékvágásba, mégis csak egy Bajnokok Ligája párosí­tást nyertünk meg és jutottunk tovább, teljesí­tve egy újabb lépcsőfok, már csak egy nagyot kell lépni és akkor biztos valamelyik csoportkör.

Ahhoz már nem elég lépegetni, ahhoz ugorni kell. Méghozzá nagyot. Ugorni meg csak úgy fogunk tudni, ha visszatérünk a Ludogorec elleni játékhoz…és még rápakolunk egy-két lapáttal.

Nagy-nagy kubikos lapáttal.