Feljegyzések a fotelból – Mélyponton?

Mivel a február úgy döntött, hogy sutba vágva saját szeszélyességét, a felhőket és az esőt szárazabb vidékekre száműzi, a nap is úgy gondolta, ideje felébredni, feltölteni az aksikat és kellemesen simogató fénysugarakkal ölelte körbe a szombati ebédet. Késztetést is éreztem, hogy kapirgáljak egy kicsit a kertemben, hátha a virágok és a fák is korábban ébrednek és megtörik az elmúlt hónapok szürkeségét. Délután még várt egy kiállí­tás megnyitója, í­gy csak fél hat körül értem haza és őszintén be kell vallanom, addig nem nagyon foglalkoztam a ránk váró 90 perccel. Egy pillanatra fel is ötlött bennem, hogy úgy látszik az öregedés jobban kezd elhatalmasodni rajtam, mint ahogy szeretném, hiszen már nincs meg bennem az a tűz, az a szenvedély (mely gyomorgörccsel és 120-s tempóban verő szí­vvel párosul – igaz arra már nagyon kell vigyáznom), mely évekkel ezelőtt még meghatározta a mérkőzés napját. Ez persze nem jelenti azt, hogy kihagynék egyetlen Fradi meccset is (otthonit az arénában, idegenben meg szerkesztőtársaimmal a skype-n keresztül), mert anélkül még mindig nehezen viselem az „üresjáratokat”. Mert bár kedvelem a külföldi bajnokságokat is (nézem is rendszeresen), de mégis csak az az igazi, amikor a pálya egyik térfelén zöld-fehér csikós mezben, Fradi cí­merrel ékesí­tve próbálják a pöttyöst (mely manapság már csak gumilabdában kapható) az ellenfél kapujába terelni. Ez még akkor is í­gy van, ha a magyar foci egy olyan narancs, mely „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”.

Fél hat tájékában még nem gondoltam, hogy Bástya elvtárs „Narancs?!” kérdésére adott Pelikán válasznak két óra múlva még lesz valódi tartalma. Pedig az előjelek nem voltak valami fényesek, bár ahogy Thomas Doll is mondta, ne kérjék tőlem, hogy a győzelem miatt elnézést kérjek, de azt sajnos nem lehetett nem észre nem venni, hogy ebben az évben valami megtört a csapaton belül. Eddig jól elvoltunk azzal a magyarázattal, hogy Böde Dani sérült, a Videoton elleni MK-ban van még egy visszavágó (03.02. szerda), a Békéscsaba az 1-0 ellenére sima volt, a Puskás ellen meg jött Dani és két perc alatt lerendezte az addigi leggyengébb hazai meccsünket. 20 pontos előnyünk birtokában olyan kényelmesen dőltünk hátra a fotelban, hogy a kávénkat is csak szí­vószállal tudtuk legyűrni a torkunkon (a sört meg sem próbáltuk, mert ahhoz már kompresszor kellett volna).

Az látható volt, hogy Doll is „szenved” egy kicsit, a Puskás ellen egy olyan összeállí­tással lepett meg minket, amit talán még a szakmai stáb sem modellezett le, tegnap pedig egy újabb váratlan húzással Busait tette meg Dani pótlónak. Az ötlet még Pelinkán citromjánál is savanyúbbra sikeredett.

Ahogy a csapat játéka.

Egy héttel ezelőtt, az arénában a 20. perc tájékán gondoltam úgy, hogy inkább lesétálok a büfébe és miután komótosan legurí­tottam egy korsó sört (ami csak 4 dl), a legügyesebb pincéreket meghazudtolva még hármat fel is vittem a barátaimnak, hátra addig történik valami. Nem történt, vagyis igen, majdnem kaptunk egy gólt. Tegnap a 20. perc tájékán már hármat is kaphattunk volna és ha a meccs „izgalmai” közepette nem dumcsizunk olyan jót a szerkesztőtársaimmal, biztosan átváltok egy másik csatornára (talán akkor ment a madridi rangadó is). Az első félidőről a tragikus szónál nem jut enyhébb szót az eszembe (durvábbal már nem lenne gond – de azt itt mellőzöm). Olyan esélytelenül kergettük a labdát, mint ősszel az ellenfeleink. 0, azaz nulla kapura tartó lövés és 0, azaz nulla kaput eltaláló lövés. Ez meg mindent elmond, ilyent utoljára talán Döme korszakában produkált a csapat. Emlékszem, akkor a lelátón örömtáncot lejtettünk, mert olyan ritka eseménynek számí­tott, mint állí­tólag a fehér holló.

Csak hát azóta nagyot fordult a világ, mindenünk megvan, álmodunk Európáról, bajnoki cí­mről. A huszonkilencediket talán már nem tudják kiénekelni a szánkból, de 2016 tavaszát nézve, Európa messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől. Jó lenne tudni, hogy vajon mitől változott meg a játékunk és jó lenne ha nem fognánk rá mindent Dani sérülésére. Arra is kí­váncsi lennék, hogy miért nem tudtunk igazolni a télen, pedig már a nagyszerű őszi szezonban is látható volt, hogy Európához szükségünk lenne egy középhátvédre, egy irányí­tóra és egy Dani helyettesre. Ebből kaptunk egy valamikori német utánpótlás válogatott játékost, aki eddig nem sokat töltött a pályán (tegnap egy percet sem). Helyette Nagy Dominik jött, de mivel nem nagyon szoktam saját játékosainkat „leértékelni”, ezért inkább csak annyit í­rok, hogy a pályán volt 45 percet.

Ez persze igaz a többiekre is, ha most osztályfőnök lennék, akkor Dibusznak, Ramireznek és Lamahnak adnék egy hármast, a többieknek meg egyest, néhány órás korrepetálással dúsí­tva. Mert az nem fordulhatna még egyszer elő, hogy ilyen gyengén játszunk, hogy a hátvédsor úgy működjön mint egy áruházi bejárati ajtó. Ha jött egy Honvéd csatár, azonnal kinyí­lt. Középén Nagy Ádám több labdát vesztett el, mint szerzett és Gera is csak téblábolt a pályán (bocsi Gerzson, de ilyen rosszul régen láttalak játszani), elől Vargának lett volna egy-két elfutása, ha Lamah zseniális passza után betudja adni a labdát, vagy a következő kiugratásnál nem pattog „össze-vissza” a labda. Sesták meg úgy tűnt el a mezőnybe, hogy ha nem látom előre az összeállí­tást, nem is tudom, hogy a pályán van.

A szünetben megpróbálta Doll meghúzni a Puskás elleni stratégiát, jött Nagy D. és Böde, később beszállt Radó is, de tegnap ők sem tudtak szinte semmit sem hozzátenni a mérkőzéshez. Talán 0-2 után éreztük azt, hogy itt bizony gond is lehet, de az már késő volt. Addig a Honvéd annyira felhúzta magát, hogy az „adj király katonát” játékuk már elég volt ahhoz, hogy megnyerjék a meccset. Azért kí­váncsi lennék a „blogkirály” véleményére, miszerint a Honvéd játékosai vajon nem tévesztettek-e el a pályát, mert a végén már inkább éreztem magam egy hentesnél, mint egy focimeccsen. Erre meg Dilaver kapott egy pirosat, miközben addig a fél honvédnak már zuhanyoznia kellett volna.

Félreértés elkerülése végett, nem ezért kaptunk ki. Nem is akartam megemlí­teni, de az igazsághoz ez is épp úgy hozzátartozik mint a csapat elképesztően gyenge játéka. Ha jól rémlik, a 82. percben találtuk el először a kaput (pontosabb a kapufát), majd a végén jött Lamah szépí­tő gólja, és ennyi. Ami akkor is kevés, ha már bajnokok lennénk, de még nem vagyunk azok. Ha tavasszal az őszi formában hoztuk volna a meccseinket, csak legyintünk a mai vereségre (ahogy ősszel az MTK után), ennyi belefér, nem lehet mindig a toppon lenni.

A tegnapi produkció után azt mondom: ennyire azért nem kéne mélyponton sem lenni. Nagyon nem lenne jó, hogy néhány hét múlva egy újabb Pelikán idézettel kelljen kezdenem a jegyzetem: „Itt valami nem stimmel”.

Mert én minél hamarabb szeretném ünnepelni a huszonkilencediket. Gondtalanul, nyugodtan élvezve a tavaszi nap simogatását.