Feljegyzések a fotelból – Minden jó, ha a vége jó

Skapespeare-től „lopni” egy jegyzet cí­met talán nem illendő dolog, de akik ismerik az í­rózseni tragikomikus drámáját és tegnap részesei voltak a Felcsúti legények legyőzésének, azok talán megértik miért is követettem el a plágiumot. Persze hivatkozhatnék egy magyar nótára is, melynek első strófáját fel is tudom idézni: „Minden jó, ha jó a vége, egyszer úgyis minden kiderül”, bár a szöveg pontosságában nem vagyok biztos és abban sem, ha most hangoskönyvként meghallgatná a kedves olvasó, nem menekülne ki a világból. Úgy, ahogy tegnap este hét óra magasságában az arénában „összezsúfolódott” szurkolók. Egyrészt ilyen kevesen még nem voltunk bajnoki mérkőzésen, másrészt a mérkőzés első 60 perce felért egy rémálommal, épp úgy, ahogy három hete. Kezdjük a lelátó „értékelésével”, melynek kopárságát fájdalmas volt nézni. Tudom az okát, tudom azt is, hogy milyen mérkőzésre kerül ma sor Csepelen, nekem is sok minden hiányzik a stadionból (és sok minden nem), de talán nem a csapatot kéne büntetni. Jó lenne ésszerű kompromisszumot kötni, jó lenne együtt ünnepelni a 29. bajnoki cí­münket, jó lenne földi pokollá változtatni az arénát. Ahogy eddig, ezután sem fogok állást foglalni, bár nagyon sajnálom, hogy idáig feszültek a viszonyok a Fradi családon belül.

Ezek után jó lenne szebben „énekelni”, de a Skapespeare-i végkifejlet előtt értékelni kéne az első hatvan percet, mert anélkül nem juthatunk el a „vége jóig”, Böde Dani kiszakadt gólzsákjáig és Radó Andris bombagóljáig, mellyel megadta a kegyelemdöfést a lelkes felcsútiaknak. A mérkőzés forgatókönyvét több ponton is egy windowsos másolás-beillesztés paranccsal elintézhetnénk. Kivéve a Fradi összeállí­tását, hiszen a két „nagy öreg”, Gera és Hajnal kisebb sérülése nem jött rendbe, í­gy változtatni kényszerült Thomas Doll, bár a kezdő láttán nem estünk kétségbe, de a Csukic-Leandro kettős a a védelem tengelyében okozott egy kisebb fejfájást. Mindkettőjüket kedvelem, de ők sem fiatalok már, és eszembe jutottak a három héttel ezelőtti mérkőzés néhány kellemetlen pillanata, amikor a felcsúti csatárok okoztak kellemetlen perceket az akkori védelmünknek.

A helyzet tegnap annyiban változott, hogy Pintér hátulról eggyel előrébb lépett és Trinks-szel közösen látták el a szűrő feladatokat. A védekező feladatok mellett segí­teniük kellett volna a támadásokat is, hiszen Radó kezdőbe állí­tásával középen irányí­tó nélkül maradtunk (valójában eddig sem sikerült megtalálni ezt a játékost). Nem volt rossz az elgondolás, de sajnos a Trinks-Varga kettősnek továbbra sem megy és akkor még finoman fogalmaztam, nálam mindketten egy időre kijátszották magukat a kezdőből. Tegnap Pintér sem tudott fellépni a támadásokhoz, bár az is lehet, hogy őt „biztonsági őrnek” jelölte Doll a két védőnk elé.

Az első félidő egy Rémálom volt az Elm utcában, de szerencsére Freddy Krüger nem csapott le. Volt két helyzete a Felcsútnak, abból is a 10. perc környéki fejest a lelátóról már bent is láttuk, mi meg mentünk „fejetlenül” előre, amit számtalan rossz passzal és technikai hibával fűszereztünk. Talán a 40. perc táján néhány fütty is felhangzott, legszí­vesebb én is ébresztőt kiáltottam volna, de eszembe jutott a három héttel ezelőtti mérkőzés és bí­ztam benne, hogy a második félidőre legalább két perc erejéig összekapja magát a csapat. Ráadásul Laudetur barátom még jóval a kezdés előtt közölte, hogy ma valakik nagyon beleszaladnak a késbe és szerinte egy négyesig meg sem állunk. Jót somolyogtam a jóslatán, de az aréna felé igyekezném szerkesztőtársam is közölte, hogy ő bizony gólokat szagol a levegőben, í­gy a szünetben hozzájuk fordultam „tanácsért”, de Laudetur csak mosolygott, „nyugi, van még hátra egy félidő”.

Ebben igaza volt, ahogy a négy gólt is sikerrel tipmixelte, de ahhoz, hogy eljussunk a végkifejletig, néhány „apróságnak” történnie kellett. Először is lejött a Pintér-Varga kettős, helyettük a Nagy „testvérek” jöttek azzal a szándékkal, hogy megpróbálják felgyorsí­tani a játékot, melyre még döntetlen állásnál ráerősí­tett Doll egy Trinks-Sesták cserével. Egyből pörgősebb lett a játékunk, a vendégek szinte ki sem tudtak jönni a saját tizenhatosukról, a Ramirez-Lamah kettős is feljavult, lett szélsőjáték és jöttek is gólok futószalagon.

Szegény felcsútiak minden bizonnyal beadvánnyal fognak fordulni az MLSZ-hez, hogy ezek után, ha a Fradival játszanak, akkor a 60. perctől a 70. percig egyetlen Fradi csatár sem lehessen a pályán. Ez az időszak volt három hete is a vesztük és tegnap is. Először Nagy Dominikot kaszálták el néhány centire a tizenhatos vonalán belül (teljesen feleslegesen), a büntetőt Lamah lőtte be magabiztosan, majd Sesták varázsolta Dani fejére a labdát, aki egy földre pattintós bólintással két perc alatt kettőre növelte az előnyünket. Innentől meg már nem volt kegyelem. Végre jó volt látni, hogy nem elégedtünk meg kettővel, tovább nyomtunk, a levegőben újabb gólok illata lengett.

Az ostor a végén csattant, jött a Skapespeare-i végjáték, először Radót ütötték el (bár ennek a megí­télése a visszajátszás után egy kissé kérdéses), jött a második büntető, amit első szándékból Ramirez szeretett volna végrehajtani, kellett egy kis „meggyőzés” a játékostársaktól és egy kis segí­tség a lelátóról: zúgott is a „Böde Dani!”, tudom, egy büntető elvégzése nem kí­vánságműsor, de öt perccel a vége előtt, biztos 2-0-ás vezetésnél nyugodtan gondolhattunk a gólkirályi cí­mre. Mellesleg Laudetur barátom ezt is „előre jelezte”, vagyis szerette volna, ha már két góllal vezetünk és kapunk egy büntetőt, akkor azt Dani rúgja.

Tegnap minden jóslata és kí­vánsága teljesült, négyet rúgtunk, Dani büntetője után még Radó is gondolt egy nagyot, és 18-ról úgy csavarta a bal felsőbe, ahogy azt CR7 szokta. Parádés gól, egy tökéletes Skapespeare-i befejezés, mely után már csak az a kérdés, hogy mikor ünnepelhetjük a 29. bajnoki cí­münket.

Jó lenne minél hamarabb, jó lenne azt a Fradi arénában, újra együtt, közösen ünnepelni, mert minden jó ha a vége jó. Mert ne feledjük: „Életünk szövete vegyes fonálból áll össze, jóból és rosszból: erényeink elbí­znák magukat, ha hibáink nem ostoroznák őket; és bűneink kétségbeesnének, ha erényeink nem becéznék őket.” (Skapespeare)