Feljegyzések a fotelból – Mint a mesében

Annak ellenére, hogy a lefújás pillanatában dühös voltam és értetlenül próbáltam visszatekerni az utolsó 6 perc történetét, olyan túl nagy traumát nem okozott az, hogy ajándékoztunk egy pontot a paksi alakulatnak és elvettünk saját magunktól kettőt. Pedig nagyon nem lett volna mindegy, hogy 9 vagy 11 pont az előnyünk. Talán a végső célunkat nem nagyon befolyásolja, de az a bizonyos kisördög azért ott motoszkál bennem. Van még hátra öt forduló, benne négy nehézkesnek is minősíthető mérkőzéssel és őszintén nem volt betervezve egy esetleges kis feszültség a végén. A pontvesztés mellett ami még zavar egy kicsit (talán nagyon is), a miként. Soma kiválása után hogy a fenében tudtunk úgy összeomlani 10 perc alatt, hogy egy totál padlón fekvő ellenfél kettőt be tud rámolni a hosszabbítás 6 percében? Mert előzménye az nem volt. 90 percig, még ha nyögvenyelősen is, de az történt a pályán amit mi akartunk. A végén meg olyan ijedt nyusziként futkároztunk a pályán, hogy rossz volt nézni. Most persze felhozhatnám mentségként, hogy 2-0 után jöttek a cserék futószalagon és megbomlott a hadrend, nem volt olyan aki megtudta volna tartani a labdát, de ezt az indokot inkább a kukába dobom, mert a „helyettesek” is sokkal jobb játékosok annál, hogy ne tudjanak 6 percig gurigázni úgy, hogy az ellenfél csak szemmel kövesse a labdát. Tudom, a büntető zavaró tényező lehetett, nem is tudom, miért fújta be a bíró, de ez mellékes, erre nem foghajuk a 96. percben történteket. Az meg egészen szürreális volt, ahogy a szépítő gól után varázsütésre megváltozott a játék képe.

A paksi játékosok úgy elkezdtek rohanni a pályán, mintha az életükért futnának (vajon 90 percig miért nem tették?), mi meg ijedt nyuszikaként kapkodtuk a fejünket és képtelenek voltunk megtartani a lasztit. Nem volt aki nyugalmat árasszon, nem volt aki elől megtartsa a labdát, aki levigye az alapvonalig aztán ott játszadozzon egy kicsit az idővel. Helyette összehoztunk egy újabb gólt, mely szintén a szürreális kategóriát súrolta, addig bénáztunk hátul, amíg egy benyúló láb bekotorta az egyenlítést. Azért is dühített az eset, mert nem először fordult elő. Volt mikor megbüntették az utolsó percek zavarodottságát (Espanol, Dózsa), volt mikor nagy szerencsével megúsztuk.

Más közhelyet is előhívhatnék a tarisznyából, mondhatnám, hogy nem csak az utolsó 6 perc miatt nem nyertünk, és talán nem is lennék túl messze az igazságtól. Nem lebecsülve az ellenfelet (főleg Böde Dani miatt), de ez a Paks fényévekre van a Csertői által dirigált csapattól, akik néha meg is tréfáltak minket. Nem véletlen, hogy az utolsó négy mérkőzésünkön 14 gólt rúgtunk nekik és egyet sem kaptunk. Tegnap este meg kettőt…és nem csak az utolsó 6 perc miatt. Ehhez kellett az első 45 perc unalomba fulladó játszadozása is. Békésen terelgettük a labdát, próbáltuk keresni a réseket, Zubkov és Blazic még helyzetbe is került, de mindez iram és lendület nélkül. Úgy voltunk vele, egyszer úgyis betalálunk, nem kell kapkodni, az ellenfél úgyis további buszsofőröket keres, jön majd a defekt és azzal meg is lesz a három pont, plusz a 11 pontos előny, mellyel már csak egy lépésre lennénk az áhított céltól.

Az első 45 percben még bírták a gumik (nagy terhelésnek azért nem voltak kitéve), de a folytatásban már jöttek a hibák. Isael szöglete után Sigér fejelhetett néhány méterről, amit Rácz kapus ujjheggyel még ki tudott paskolni, közben a hazai védők lelkesen ünnepeltek, elfeledve, hogy a labda még mindig ott pattog a lábuk előtt…és Blazic lába előtt is, aki ha már előrement, be is kotorta azt a hálóba. Szinte a „semmiből” szereztünk gólt, szerkesztőtársam meg is jegyezte, hogy ebben a mostani Fradiban az igazi tudás, hogy úgy nyerünk meg mérkőzéseket, hogy valójában nem játszunk jól, de mindig „találunk” egy gólt, amivel általában be is gyűjtjük a három pontot.

Hátra is dőltem, talán még bóbiskoltam is egy keveset, de arra még volt energiám, hogy gyorsan kikalkuláljam, hogy melyik meccsen is lesz meg a 31 (tán újfent a Honvéd?). Erre Haratin még rátett egy lapáttal a 80. perc elején, kettővel megyünk, a Paksnak még helyzete sem volt, már Dani sincs a pályán (egy fejesig jutott csupán, jönnek a cserék menetrendszerűen olyan ütemben ahogy megszoktuk az előző mérkőzéseken. Soma sérülésénél egy kicsit felszisszentem, és nem az emberhátrány miatt, bár tanulság, hogy talán nem szükségszerű kihasználni az összes cserét. Érthető volt, hiszen egy pillanatig sem forgott veszélybe a három pont sorsa, ráadásul már csak 10 perc volt hátra.

Plusz a hosszabbítás, melyre még egyszer már nem akarok visszatérni, „ízelgettem” az elején eleget és valójában túl nagy tragédia sem történt. Mint a mesékben, tanulsága az van, és ha ezt egy laza kézlegyintéssel a sutba vágjuk, akkor még lehetnek kellemetlen perceink. De most még nincsenek, maradt a 9 pontos előny, de talán még sem kéne annyira igazodni a benzinkút pontvesztéseihez, mert a 11 pont mégis csak többnek tetszik, mint a kilenc.

Még a mesékben is.