Feljegyzések a fotelból – Nyögvenyelős győzelem

Vannak mérkőzések melyeket soha nem felejtünk el. Egy parádés győzelem, egy varázslatos gól, egy igazi brazilos cselsorozat, vagy csak egy csibész mosoly, melyek úgy ivódnak belénk, hogy még akkor sem felejtődnek, amikor már a hamut is mamunak mondjuk. Vannak olyan mérkőzések is, melyeket gyorsan felejtenénk, mert épp az örök riválistól kaptunk egy hatost, vagy a múltbeli benzinkút (most nem nézek utána akkoriban hogy is hí­vták őket) a Szentélyben rámolt be egy ötöst. Mégsem törlődnek az emlékeimből, sőt egy „erősebb” vacsora után még a rémálmainkban is visszatérnek, és hiába próbálunk felébredni Heinz jogtalan kiállása után, az emlékek fogva tartanak, és addig ott is maradunk amí­g nem fogadjuk el az örök igazságot, miszerint nem csak a szépre szabad emlékezni. Ezeken túl meg vannak olyan mérkőzések is, melyekre már akkor nem emlékszünk, amikor a bí­ró hármat fúj a sí­pjába. És „hatos” és „ötös” ide vagy oda, ezek a legrosszabbak. Tegnap délután, verőfényes napsütésben is volt részünk ilyen élményben. Jöttünk le a lépcsőn, néhányan sietősre is vették, hogy a korsókat vissza tudják váltani (nem tűnik éppen sikeres akciónak), de legtöbben csendben baktattunk lefele, bennem meg az vetődött fel, hogy nem csak a „pohárakcióról” kellett volna előzetesben tájékoztatni a szurkolókat, hanem arról is, hogy ne gyertek gyerekek, főleg ne utazzatok 500 km-t, inkább maradjatok otthon, üljetek bele a kényelmes fotelbe, ott a skype, a barátokkal lehet dumcsizni, a sörért sem kell sorban állni, és az sem gond, ha közben be-becsukódik a szem, lehet szunyókálni, elég lesz felébredni a vége felé, „osztán” lehet örülni az újabb három pontnak. Jó néhányan (pontosan 7625-en) még sem í­gy gondolkodtunk, mert imádunk meccsre járni, az agorában találkozni a barátokkal, majd felülve a lelátóra „élőben” végignézni a meccset. Ezekből az eleje megvolt, a meccs szót meg inkább mellőzzük. Igaz, a szabályoknak megfelelően ez is 90 percig (+ talán 2 perc) tartott, volt szépen meglocsolt és felfestett pálya, elegánsan öltözött 22 játékos + öt „kellékes”. És vajon hol tévedt el maga a legfontosabb kellék, a játék? Hát, arra jó lenne választ kapni.

Indokok persze vannak, értjük is őket, de egyre nehezebb elfogadni. Tudom, megint kapok a fejemre, mert nem tudok örülni a három pontnak és nem értem meg, hogy bizony a fiúk fáradtak a heti két meccses terheléstől és fejben már a Ludo ellen gyűjtik az erőt. Ebben is van igazság, a három pontnak, Leo góljának jobban örültünk mint a majom egy bizonyos részének, pacsiztunk is rendesen, miközben szerkesztőtársam kissé sanda mosollyal közölte is, hogy „én megmondtam, a végén beverünk egyet”. De vajon elég annyi, hogy meg van a gól, a három pont, a többit meg felejtsük el? Mert ha ez í­gy van, akkor befejezem a mondatot, a végére biggyesztek egy pontot, ágyesz-bugyesz, túl vagyok ezen is.

De ha í­gy teszek akkor egy sértődött kisgyerekként tetszelgek, az meg már a korom miatt is furán hatna, ezért megpróbálom néhány mondatban összefoglalni azt, amiről legszí­vesebb csak annyit í­rnék, hogy Leo góljával győztünk 1-0-ra…És nem felejteném ki Dibuszt sem, aki újfent bizonyí­totta, hogy az NB I kimagaslóan legjobb kapusa, hiszen az egész meccsen két esetben kellett „csak” a labdába érnie, igaz, mindkétszer a góltól és a szégyentől mentette meg a mezőnyben játszadozó társait. Pluszban volt még egy eset amit már ő sem tudott volna menteni, de szerencsénkre (igen, ez volt a harmadik a meccsen!) a csatár ajtó-ablak helyzetben mellé fejelt. Majd jött a 38 éves Leo és sorozatban a harmadik mérkőzésén állt be és lőtt gólt, melyből kettő úgy kellett mint egy korty ví­z a sivatagban eltévedő vándornak. Talán a gól is hamarabb jön, ha Varga Roli letaglózása nem csak sárgát ér, de ez már a jóslások és a +5 fő birodalma.

A kérdés újfent itt dorombol a fejemben és bár megfogadtam, hogy mértékkel „értékelem” a tegnapi szenvedést (igen, a három pont és az EL-re készülés a lényeg), de azt nem tudom kihagyni, hogy vajon milyen indokok alapján igazoltunk le olyanokat, akik nem „csak” egy Kisvárda ellen, de egy NB III-as ellenfél ellen sem tudnak nem hogy gólt lőni, de egy pillanatot sem hozzáadni a mérkőzéshez. Bár már régóta megfogadtam, hogy „rosszat” nem í­rok egyetlen egy játékosunkról sem, ezért most is talányosan fogok fogalmazni, de az mégis csak bosszantó, hogy Böde és Lanzafame óta nincs góllövő csatárunk. Vagy ha Tokmac nem a pálya közepén játszik, akkor ott olyan lyuk tátong, hogy ahhoz képest a Mariana-árok csak egy kicsinyke kátyú. Pedig oda is igazoltunk és ott játszik egy magyar válogatottunk is, igaz azóta ő vette át Alec Baldwin szerepét az Árnyék cí­mű filmben.

Biztos unalmasak lehetnek a siralmaim egy győzelem után, ráadásul a benzinkút is botlott, í­gy ha hozzuk a Loki elleni elmaradt meccsünket pontszámban be is értük őket, ezért inkább biztatóbb vizekre evezek. Hiszen csütörtökön újabb kaland vár ránk, jön az a Ludo akit már kétszer elkalapáltunk, igaz azóta megemberelték magukat, az új edzővel sorra nyerik a bajnoki meccseket (tegnap ők is alapjáraton nyertek 1-0-ra) és még a Moszkvának is gurí­tottak egy ötöst, szóval nem lesz egy könnyű menet. De vasárnap délután mi is rápihentünk, „edzettünk” egy nagyon lazát, talán Dvali sérülése sem lesz komoly és van még egy fontos info, amit akkor sem szabad elfeledni, ha a jegyzetí­ró egy kicsit zsörtölődéssel múlatja az időt:

Ha nyögvenyelősen is, de megvan a három pont. Kell ennél több?