Feljegyzések a fotelból – Pontatlan nyitány

Rövid, de pörgős volt a téli szünet. December elején nem csak a kezdődő hideg volt a levegőben, de a Leverkusen elleni gyógyírnak számító győzelem után nem gondoltam arra, hogy Peter Stögernek már kifelé áll a szénája…vagy a rúdja…vagy a köldöke – lehet választani a népi mondókák közül. A debreceni kudarc után már nem volt visszaút (egy győzelem esetén sem lett volna), de végül is kapóra jött, mégis csak „kellemesebb” egy vereség után útilaput kötni az edző lábára, úgy legalább nem sérül meg a talpa. A lelke biztosan, bár egy vaskos végkielégítés azt a fájdalmat is tudja csillapítani. A gyors kitessékelést még gyorsabb új edzőt hozott, felülve a nosztalgia vonatra, Rebrov után újra kelet felé kacsingattunk, hátha a kemény kéz és az orosz fegyelem rendet tud tenni, bár én sokkal jobban örülnék egy olyan rendrakásnak, mely a játék minőségén csiszolgatna. Sajna erre volt legkevesebb idő. Ráadásul a covid sem akar elhagyni bennünket, most éppen omikronként álcázva magát söpör végig a világon és bár nem okoz annyi fájdalmat mint az elődök, de arra volt és van ereje, hogy napokra/hetekre ki vonjon játékosokat a felkészülés alól. Az edzőtáborunk is elmaradt, hivatalosan egyetlen felkészülési mérkőzést játszottunk (volt még egy, de az úgy eltűnt a ködbe mint ha szürke szamár lett volna), és még ha ennyi nem lett volna elég, januárban zajlanak az Afrika-kupa küzdelmei, mely most Rejtő Jenőt idézik a Láthatatlan légióval, hárman is szerepelnek, így őket nem csak a felkészülés során nem láttuk, de a tegnap Felcsút elleni és a vasárnapi derbin sem léphetnek pályára zöld-fehérben. Mindezek együtt, plusz az elmúlt évek felcsúti mérkőzései, okoztak egy kis aggódást. Ami a mérleg másik, kiegyenlítő oldalát illeti, ott meg az új edző jól seper refrén, valamint a játékosok bizonyítási vágya szerepelt. Ezek közül melyik lett a nyerő a 2022-s év első bajnoki mérkőzésén?

Arra megkaptuk a választ. Nem azt, melyre számítottunk, de azt, mely benne volt a levegőben. Az elemzők és a „szakosított” tollforgatók biztos megtalálják a vereségre a választ, én csak megpróbálom a saját érzéseimet papírra vetni. Nem tervezem a mindentudás egyetemének katedrájára fellépni, helyette inkább néhány megérzést osztanék meg a vereség „magyarázataként”. Minden bizonnyal közrejátszottak a bevezetőben említettek, az új edző, akit az orosz vasszigor és fegyelem jegyében üdvözöltünk, a covid, és a tavaly nyári elég balul sikerült igazolások, melyekre még senki sem mondta, bocsi, ezt most nagyon benéztük.

Kezdjük Csercseszov érkeztével, akitől mindenki szinte áhítattal várta azt, hogy az állítólagosan elvesztett öltözőben (azóta sem tudom, hogy ez valójában mit is takar), rendet várjon, oroszos parancsuralmi rendszert építsen ki és a felkészülési idő alatt – mely eleve rövidke volt – az utolsó szusszanást is préselje ki a játékosokból. Aminek egy kicsit meg is ittuk a levét. A játékosok elmondása szerint kőkemény felkészülésen voltak túl amit az omikron sem tett könnyen fogyaszthatóvá, ráadásul Felcsúton ólomlábakon mozogtak a játékosok, mintha nem sikerült volna a bajnoki rajtra a stábnak egyenesbe hozni az izmokat. Ez meg magával hozta a technikai hibákat, a pontatlanságot, mely egy idő után már kapkodásba ment át.

Ahogy Csercseszov is említette a mérkőzés után, nem Besic jogos kiállítása (20 perc alatt 4 komolyabb szabálytalanság!) pecsételte meg a sorsunkat, hiszen addig eltelt időszakban sem láttuk azt, hogy valójában mit is akarunk játszani. Hátul továbbra is bizonytalanok voltunk, a szélsőhátvédek közül – akik alapjai a mai focinak -, talán Civic próbálkozott egy-egy felfutással és beadással, Botka újfent nem tudott semmit sem hozzátenni a játékhoz, pedig az előtte játszó Zubkov volt az egyetlen, aki veszélyt jelentett lendületével, harcosságával és remek indításaival. Melyek sajnos nem nagyon értek célt, mert Uzuni és Bassey vagy későn eszmélt, vagy a védők jól helyezkedtek.

Feltűnő volt a középpálya lassúsága és tétovasága. Laidouni nélkül nem volt olyan játékos, aki lendületből el tudott volna indulni és megtudta volna bontani a felcsútiak zárt védekezését. Loncar mintha a pályán sem lett volna, Tokmac meg Rebrov taktikája nélkül olyan, mint egy sas, szárnyak nélkül. Egy kicsit hasonló a helyzet Uzunival is, neki terület kell, neki sok beindulás és érkezés kell, mert a kapu elé nagyszerű érzékkel tud érkezni, de visszatérve a vesszőparipámhoz, szélsőjáték nélkül nem csak ő, de Boli is félkarú trombitás.

Mindezektől függetlenül a második félidőt játékban emberhátrányban is megnyertük, voltak lehetőségeink, de azok kimaradtak, így sajnos vereséggel debütált Csercseszov mester, ezzel megismételte Peter Stöger bemutatkozását. Az elhalasztott mérkőzésünk pótlásával ért véget az őszi szezon, a vereség ellenére az élen állunk 17 forduló után (csak egy ponttal), de a tegnap látottak után nem vagyok biztos abban, hogy sokáig ott is fogunk tanyázni. Már négy vereséget gyűjtöttünk össze, ilyen már elég régen fordult elő a bajnokság felénél. Ráadásul a jövőkép sem biztató, igazolni már nem tudunk, és csak abban reménykedhetünk, hogy a játékosállományunk mégis csak annyival erősebb mint a többieké, hogy valahogy csak-csak behúzzuk a jövő szempontjából szinte kötelező bajnoki címet.

Ahhoz úgy kell folytatni ahogy Stöger tette a Kisvárda elleni vereség után. Győzelmekkel. Ennek első állomása Újpestre vezet. A derbin már nem lehet hibázni.

A ponttalan nyitányt meg feledni kell.