Feljegyzések a fotelból – Rémálmaim zöld-fehérben

Gyerekkoromban sokszor gyötörtek rémálmok. A legtöbb esetben egy feneketlen szakadékba zuhantam. Szörnyű érzés volt. Egy idő után rájöttem, hogy ez ellen úgy tudok védekezni, ha kinyitom a szemem és felébredek. Utána meg féltem visszaaludni, mert tartottam attól, hogy a céltalan zuhanás tovább fog folytatódni. Túl sok fantázia nem kell ahhoz, hogy párhuzamot vonjak a gyerekkori rémálmok és jelen Ferencvárosa között. Mert ami 2011 őszén át kell élni a szurkolóknak, az már dráma, egy kegyetlen végjáték kezdete. A gond az, hogy hiába nyitjuk ki a szemünket, hiába próbáljuk „erőszakkal” megszüntetni a rémálmot, a jelen attól még nem fog eltűnni. Ott vigyorog előttünk és mi tehetetlenül állunk. Nem látjuk a megoldást, nem látjuk a kiutat.

Lassan minden elveszett. Pedig az edzőváltás után, ha még nehezen is, de legyűrtük a tök utolsó zalai csapatot és Győrben sem vallottunk szégyent. Legalábbis eddig azt hittem. De látva a Kecskemét játékát, látva, hogy az első perctől kezdve tudták, mik a gyengéink, és hol is lehet a Fradit sarokba szorí­tani, már kétségessé vált a Győr elleni javuló játék illúziója is. A hátvédsorban minden meccsen benne van a gól, Junior mindig üresen hagyja a baloldalt, Marótit akkor futják le mikor akarják és Balog Zoli… róla inkább nem í­rok semmi rosszat, mert a múltja miatt tisztelem annyira, hogy ne bántsam. Nem az ő hibája, hogy elfutottak mellette az évek, de az már a Fradi szakmai vezetésének a hibája, hogy ezt tudva és látva, még mindig kezdőként számolnak vele. Az új igazolásról csak annyit: ismét olyan játékossal gyarapodtunk, aki már senkinek sem kellett és aki hónapok óta nem lépett pályára. Ezzel meg is adtuk a meccsenkénti „kötelező” kapott gól alaprajzát, még szerencse, hogy a fiatal Jova ma mindent megtett annak érdekében, hogy eggyel megússzuk a kecskeméti kalandot.

A hátvédsor védelmében ilyenkor szokás megemlí­teni, hogy jó-jó, összehoznak egy-két gólt meccsenként, de ha mellette rúgnánk 3-4 gólt, máris győztesen hagynánk el a játékteret. De vajon ki lőjön itt gólt? És ha még lenne is góllövő csatár, vajon ki hozná őt kihagyhatatlan helyzetbe? A Kecskemét ellen nem működött semmi. Vergődtünk a pályán, percekig csak kergettük a kecskemétieket és bár voltak időszakok amikor fölényben fociztunk, de sajnos van olyan sejtésem, hogy a Kecskemét hasonlóan a Győrhöz, előnye birtokában át is engedte a térfelet, mert biztos volt abban, hogy a meddő támadásokon kí­vül másra nem nagyon vagyunk képesek. Ráadásul a lassú és körülményes védőinket ismerve, egy-egy kontrából még újabb gólokat is szerezhetnek (Lencse két kapufát is lőtt ilyen szituációban).

10 mérkőzésből egy győzelem és öt pont. Erre a teljesí­tményre nincs magyarázat, bár jó lenne ha valaki a facebook mellett a szurkolók elé is kiállna és őszintén beszélne a helyzetünkről. Mert amióta „kitalálták” a járást, azóta tudjuk, hogy valahonnan el kell indulni ahhoz, hogy a célhoz érjünk. És ha megnézzük a kiindulási pontokat és belegondolunk, hogy milyen csapattal értük el tavaly a harmadik helyet, és abból a csapatból kik távoztak és azok helyére kik érkeztek, és kiket tettünk partvonalon kí­vülre, az őszinte válaszok valószí­nűleg nagyon fájdalmasak lennének. Hallgatni arany, mondja a közmondás, bár nem mindig kifizetődő. Az őszinteség fájhat ugyan, de annál még sem találtak ki jobb gyógyszert.

Egyet azért nem szeretnék. Éjszaka újabb rémálmokat. Bár különbség biztosan lenne a gyermekkorival szemben. Most a zuhanás közben rajtam lenne a zöld-fehér mez és hiába nyitnám ki a szemem és hiába próbálnám megszüntetni a további zuhanást, tudom, ezt most nem tudom megakadályozni.

Én csak egy szurkoló vagyok.

– lalolib –