Feljegyzések a fotelból – Reménytelenség
“Az ember többnyire nem egy összegben, hanem kis lépésekben adja fel az álmait.” – egy örök érvényű igazsággal kezdeni a jegyzetet nem mindig szerencsés vállalkozás. Főleg most, amikor ebben egy mondatban benne van minden, amit a tegnap esti mérkőzés után éreztem. Ennek tudatában végleg le is zárhatnám az egész szenvedést, így megszabadulhatnák azoktól a bennem tomboló indulatoktól melyeket az éjszaki alvás sem tudott kiölni belőlem. Ez meg gond, hiszen tegnap késő este éppen azért nem fogtam hozzá az íráshoz közvetlenül a lefújás pillanatában mert nem akartam hirtelen felindulásból bűncselekményt elkövetni. Még a végén úgy jártam volna mint a kaposvári törzsszurkoló, „Tipszmiksz Csabi”. A különbség csak annyi lenne, hogy engem nem a pályáról, hanem a számítógép mellől vezettek volna el, mivel az őszi szezonban először nem a stadionban hanem otthon, szerkesztőtársaim közbeiktatásával (skype) néztem a mérkőzést. Mintha megéreztem volna, hogy amit tegnap este a Ferencváros labdarúgás címén művelt, azért talán mégsem kéne több száz kilométert utazni. Valójában nem ez állt a háttérben, egyszerűen ahhoz már egy kicsit öreg vagyok, hogy november végén, egy este 8 órakor kezdődő találkozóra elautózzak a “világ végéről”.
Magáról az újabb (immáron a hatodik) vereségről túl sokat nem is akarok mondani. Mert minek is tenném? Bosszantsam magam és a kedves olvasót? Aki látta, az tudja jól: ez a Ferencváros sajnos ugyanaz, mint amilyen 2006 óta. Vannak fellángolások, de azokat olyan pofonok küldik a földre, hogy azoktól még Muhammad Ali sem állt volna fel (akit talán soha nem küldtek a padlóra).
Ráadásul ma advent első vasárnapja van, az angyal azért érkezik a Földre, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket és felkészítsen minket az ünnepekre. Ez a tény meg óvatosságra és mértéktartásra késztet. Megpróbálok nyugodt maradni, nem elveszteni az önuralmam és lehetőleg nem sérteni meg senkit. Ez persze adventtől függetlenül sem a stílusom, de néha azért szurkolóként tudok viselkedni, aki a tegnapi mérkőzés után a csalódottságon túl, becsapottnak is érzi magát. Mert nem erről volt szó a kezdetekben. Nem ezért igazoltunk nyáron “sztárokat”, nem azért van egy neves edzőnk, hogy úgy nyissuk az előrehozott tavaszi szezont, mely után a Ferencváros a bajnoki tabella közép harmadában foglalja el, 50 %-s teljesítménnyel.
Ez bizony kevés. Nagyon kevés. Most nem akarok okok után bányászni, mert ahhoz nagyon mélyre kéne lemenni és lehet, hogy ott olyan dolgokkal kéne szembesülnöm, ami után túl gyorsan kéne a felszínre jönnöm. Ami egyenlő a keszonbetegséggel. Bajunk meg így van elég.
Pedig a tegnap esti mérkőzés még nem indult rosszul. Végre úgy kezdtünk, ahogy elvártuk. Letámadtunk, szinte mindig nálunk volt a labda, mozgásban volt az egész csapat, gól is jött menetrendszerűen. Amikor már a gólarány javítása ürügyén dörzsöltük a tenyerünket, jött egy szerencsétlen öngól, majd egy jogtalan tizenegyes (amit Jova majdnem ki is védett) és újra ránk szakadt a nagy zöld-fehér valóság, mely a második félidőben csúcsosodott ki. 45 percből 40 percet végigtámadtunk – eredménytelenül. A “borzalom” az, hogy Jenner és Bönig helyzetén kívül mást fel sem tudtunk mutatni. Volt egy szakajtóra való beadás és szöglet, de azokat vagy Dibusz hárította kiváló hatékonysággal, vagy a vendég védők valahogy kigyötörték a labdát a tizenhatoson belülről. Volt talán egy-két ártatlan fejesünk, de beindulás csak egy (nem véletlenül csak egyszer fújtak lest ellenünk), azt is a csapat balhátvédje “követte” el. Ezen túl Besic próbálkozott átlövésekkel, melyek átmentek ugyan a védőkön, de valahol salakpályán kötöttek ki.
Tervszerűséget, tudatosságot, nem lehetett felfedezni. Ráadásul nincs igazi vezére a csapatnak, nincs aki irányítson, nincs aki feltüzelje a játékosokat, nincs aki fazont adjon, aki bátorítson, aki biztasson, aki a vele született Fradi szívet átadja a társaknak. Nincs Sárosi Gyurkánk, nincs Rudas Ferencünk, nincs Novák Dezsőnk, nincs Albert Flórink, nincs Nyilasi Tibink és nincs Dragóner Attilánk sem. Csak iparosok, akik gyűrik a melót mert ezért kapják a fizetésüket (nem is keveset). Ettől még lehetne jó a játék, hiszen volt is részünk benne egyszer-kétszer. De vajon ha ezek a fiúk tudnak úgy játszani mint egy évvel ezelőtt, vagy az idén néhányszor, akkor tegnap, meg az előző hetekben vajon mért nem tudtak?
Most rá lehetne fogni a bíróra, aki tényleg ellenünk fújt, hiszen ha Bönig megmozdulása büntetőt ért, akkor a másik oldalon a hasonló szituációk (Diallo, Böde elleni) vajon miért nem? De tényleg nem akarok menedéket keresni, és jó lenne ha a szakmai vezetés sem csak azt keresné. Mert az a csapat, mely képes szinte helyzet nélkül végigtámadni egy mérkőzést, az nem érdemel egyetlen pontot sem.
Ma meggyújtottuk advent első gyertyáját. Csak nehogy hamar kialudjon és nehogy a közénk leszálló angyal azt tapasztalja az Üllői út 129. felett, hogy bár épül a csodaszép stadion, csak nem fognak benne olyanok játszani, akik méltóak is lennének a Ferencváros dicsőséges múltjához.
És bár egy másik örök igazság szerint “ahhoz, hogy az ember győzni tudjon, hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is”, lassan eljutottunk odáig, hogy inkább nyernünk kéne megtanulni.
Annak legalább tudnánk örülni.
7 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Reménytelenség bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Ezt a “játékot” edző nélkül is lehetne csinálni. Ötlettelenül ívelgetünk, valóban nincs vezér, nincs kreativitás, dinamizmus, elszántság és hit. NINCS Fradi. Nem csak az eredménytelenség a baj. (Bár ezen a “szinten”, ahol ezt a magyar focit űzik, e is kínos..) A fő gond, hogy ez a produkció nézhetetlen. Ezért kell a télen változtatni. Az új stadiont csak futballal lehet megtölteni. Ezzel a semmivel nem.
Megint egy újabb vereség.
Már meg sem lepődöm sajnos,de legalább nem egy újabb hetemet rontotta el a gárda.
Ez már rég nem Csapat,hanem 11 “focista”,akinek fogalma sincs,hogyan kellene meccset nyerni.Persze ebben az edző is nagy részben hibás,de sz…ból nem lehet várat építeni.A jelenlegi Fradi-t az angol érához és Nagy Tamás-Istenem a klub egyik szégyene,mint Berki,de nem menjünk bele ,mert még bajom lehet belőle egyszer még.-ill. Détári “munkásságához” tudnám hasonlítani.
De vissza a mához.
Moniz első meccseit látva, azt hittem elindult valami felfelé.Persze volt akkor is egy Eger és Siófok elleni iksz,és még pokoli kapus és védelmi hibák sorozata,de rengetek meccs volt,amire jó volt visszaemlékezni.
Talán az akkori gárda túl is teljesítette,amire képes volt.
Eltelt a nyár, jöttek az igazolások “nagy”nevekkel és jelzőkkel,aztán semmi.Fél-talán tíz éve- nincs egy megalkuvást nem tűrő Csapatunk,nincs vezéregyéniség.Csapatkapitány Józsi,-végre 6 hónap után már nem-évek óta, szóval ez sok mindent elárul.De nem kell mindent az Ő nyakába varrni.Nincs kapusunk,védelmünk ,középpálya,csatársor.
Ahogy már írtam/írtuk sokan ez a társaság az erejét tekintve a középmezőnybe való.
De kérdem én ,hol van a klubelnök vagy Orosz úr,és mondaná,hogy igen elrontottuk ,de télen teljes átalakítás lesz.Akkor jöjjenek a saját nevelésűek,talán maradhat Besic,Leonardo,Jenner, és Mateos és a többi légióst el kellene zavarni.Bele se merek gondolni,egyesek mekkora pénzekért vannak itt.
De még órákig tudnék írni,így is már a többet írtam,mint amit kellett volna,de nem lennék ennyire dühös,ha nem dirrel-durral lett volna baharangozva akkor “csapat”.
Vezetők és játékosok mondták a szezon előtt:Csalódottak lennénk ha nem nyernénk bajnokságot!
De mindegy,velünk szurkolókkal Ők már nem foglakoznak,nekik a Klub csak “pénzesmalac”,Nekünk viszont a Családunk a Családunk mellett!!!
Nem is várok semmi csodát az elkövetkező időszakban!
Hajrá Fradi!!!
Olyan szépen írtad, “Családunk a családunk mellett”…hát, ez az… mert vannak Magyarországon -senkit meg nem bántva – MTK, Csepel, Tokod, Bátonyterenye, Kiskunlacháza stb. szurkolók, de néhány fanatikus UTE-fanon kívül csak nekünk adatik meg az a hihetetlen keserűség és szomorúság, amit egy-egy vereség/kilátástalan játék után érzünk… az az üresség…, az a fájdalom… amikor beszélni, járni tanultam, Manchestert, Bilbaot, Juventust, Liverpoolt vertünk… ők most is ott vannak, mint akkor… Mi? Jó, rendben, “leraktuk a kapitalizmus alapjait”, rendben, a mai körülmények között már nem építhetünk világverő csapatot (ha olyan jó játékosaink lennének, elvinnék őket a gigaklubok, nekünk maradna a mérlegfőkönyv pozitív oldala), DE! Amit egy Sparta Praha, egy Steaua, egy Sahtar vagy Dinamo Kijev, egy Wisla elérhet (majdnem minden évben BL- vagy minimum EL-csoport), azt egy FERENCVÁROSNAK, Közép-Kelet-Európa legnépszerűbb, legsikeresebb, legnagyobb hagyományú és sikerű klubjának izomból le kellene hozni… még attól is függetlenül, hogy a hajdan legendás FRADI-utánpótlás Lisztes K. óta, tehát 20 éve nem tudott egy (1!!!) – EGY!!!- klasszis játékost feladni… 20(!) év alatt!!!! Hollandia feleennyi idő alatt a 0-ról a világ csúcsára jutott (1964: Luxemburg 1-2, 1974: VB-döntő)… Dánia: 1966: Magyar – dán 6-0, 1984: EB-bronz… ennyi… süljön ki a szeme minden “felelősnek”, akik “csak” felelősséget nem vállalnak…
Meglepődnék, ha maradna.
Nem kellett sokáig várni :(((((
Nem gondoltam volna,hogy le kell írjam ezt a mondatot: ha tovább akarunk lépni,váltani kell. Edzőt, játékosokat, mentalisát, szóval mindent. Igaza van az előttem írónak,meg kell rostálni ezt a csapatot. Nálam is betelt pohár,sőt már ki is csordult.
Katasztróra volt a meccs,bár tényleg végig mi irányitottunk,de vajon minek is? Helyzet nulla,játék nulla,védelem nulla,csatársor nulla.
A végeredmény is nulla.
Nem tudom hogyan tovább,de nagyon el vagyok keseredve.
Lalolib kiváló írása mégjobban fejbe kolintott. Főleg az a rész ahol felsorolta a régi fradistákat,akik a hátukra tudták venni a csapatot. Hozzuk ide a máshol nem kellő légiósokat, akik közül még azok is visszaesnek akik idejöttükkor jók voltak. Besic, Jenner és Somália is egyre jobban beleszürkül a magyar foci posványságába.
Ettől még reménykedem,hiszen a remény hal meg utoljára. Hajrá Fradi!
Ezerszer elhatároztam, hogy nem nézem meg kedvenc csapatom mérkőzéseit, mert utána csak szenvedek! Kell ez nekem?! Most megint megfogadtam, hogy az utolsó volt! Tetszik nem tetszik ki kell mondanunk: ez a csapat jó ha a középmezőnyben végez! Miért nem veszik észre, hogy egy csatárral nem lehet meccseket nyerni! Az nem játék, hogy beívelem a 16-os felé a labdát, és majd csak lesz valahogy! Biztos vagyok benne, hogy nevetnek rajtunk az ellenfelek! Tudják, mit fogunk focizni, és azt is tudják, hogy nem tudunk gólt lőni! Semmilyen elképzelés nincs a játékunkban, futunk jobbra balra mint a mérgezett egerek! A hátvédsorunk átjáróház! Összegezve, ezt a csapatot alaposan meg kell rostálni, új embereket kell hozni, nem szabad rengeteg pénzt kifizetni olyan légiósokra, akik kispadra sem ülnek, és nem utolsó sorban mindegyik játékosunkon szívátültetést kell végezni, hogy végre az igazi múltból gyökerező “fradiszív” dobogjon bennük!
Hajra FRADI!