Feljegyzések a fotelból – Sima győzelem, paprikás hangulat

Szombat délután a mérkőzésre igyekezvén (közel két órás autókázás) a szokásos „pletykálkodáson” túl azon elmélkedtünk Laudetur barátommal, hogy vajon ötvenen túl mi az a mágneses erő mely még mindig ilyen erővel vonz az Üllői út 129. felé. Nem kell GPS, nem kell térkép, de még sofőr sem, a jó öreg autó már magától elpüfög és talán csak akkor nézünk ki a szélvédő mögül amikor valami útakadály tornyosul előttünk. Az elmúlt hónapokban volt belőlük néhány, a magyar útépí­tés olyan csigalassúsággal tette a dolgát, mint a magyar válogatott legutóbb Feröer-szigeten, ahol az Atlanti-óceánból kikandikáló miniállam amatőr játékosai közel egy órán át úgy játszadoztak a mieinkkel, mint anno Lakat Karcsi bácsi legendás Fradija a Liverpool-lal. Ebben van egy kis túlzás, de mivel apámtól annyi „mesét” hallottam élete meccséről (köztük a kedvencem: Varga Zoli annyiszor fűzte be „smittet”, hogy az angol elmehetett volna a két utcával arrébb lévő kötődébe dolgozni), néha akkor is előtüremkednek apám szavai, amikor a hasonlat egy kicsit sántikál. De visszatérve a két órás zötykölődés céljára, tegnap délután főleg azon bosszankodtunk (tudjátok mindig kell egy kis energia), hogy vajon a magyar labdarúgás irányí­tóinak miért is fontosabb a tévé közvetí­tés, mint maga a szurkoló. Még a pestiek számára sem idilli szombat este 11 óra magasságában hazatalálni és akkor még nem is beszéltünk olyan „őrült” szurkolókról mint a C4-s miniszektor (szerkesztőtársam zseniális választása) tagjai, akiket az Üllői út 129. mágneses ereje kéthetente az ország különböző településeiről szippant össze.

Szombat este is ott voltunk és amikor Kassai füttymester (róla egy kicsit bővebben később) útjára indí­totta pöttyöst, szétnézve a fényben pompázó arénán, elég elkeserí­tő volt szembesülni az egyre csökkenő nézőszámmal. Talán ha voltunk hatezren, a tábor helye még hézagosabbnak tűnt, mint a Haladás ellen, a C3-C4 sem volt tele, egyedül a szemben lévő lévő egyik VIP szektor volt „zsúfolt”. Odasandí­tva (bár a látásom már nem a régi) köztük annyi öltönyös, nyakkendős, estélyi ruhás szurkolót láttam, hogy néhány pillanatra azt hittem, itt bizony esküvő lesz és nem foci-mérkőzés ahol Böde Dani csárdásra kéri fel Baloghot, Csukics belefog egy vég nélküli kólóba, Somalia meg Mohlnak mutatja meg, hogy valójában milyenek is a táncos brazil lábak. Szerencsére az esküvő elmaradt és Böde Dani sem tudott csárdást járni, de Csukics és a Somália lába (kiegészülve Nagy Dominik és Busai góljaival) ma három pontot ért és amikor késő este elhagytuk a csodálatosan kivilágí­tott arénát újra úgy érzetük, hogy miénk a világ.

Pedig nem az. Nagyon nem az, még akkor sem, ha a Pécs legyőzése nem okozott túl nagy fáradságot. Még sem nevezném egy könnyed ujjgyakorlatnak, mert meg kellett küzdeni érte, ráadásul a csapatjáték továbbra sem nevezhető tökéletesnek.

A kezdéskor egy kicsit meg is „rémültünk” az összeállí­tást hallva, hiszen jelenleg a nem éppen veretes játékosállományunk nehezen viseli el, ha három játékosa a maródiak listáját erősí­ti. Ezek után Doll mesternek nem nagyon volt sok variációs lehetősége, de amit „variált”, az most be is jött. Nagy Dominik volt csapata ellen bizonyí­tott. A fiatal szélsőnk sokat futott, Csukics zseniális passza után szép gólt lőtt és bár néhányszor hiba csúszott a játékába, kellemes szí­nfoltja a csapatnak. A másik „meglepetés” ember a mára már ősfradistává váló Somalia volt.

Wergiton do Rosário Calmon az eltelt három év alatt sokunk kedvencévé vált, aki kapus még nem volt, de azon túl már minden poszton megfordult (oké, még söprögető-beállóst sem játszott, de utolsó emberként már szerelt néhányszor). Tegnap Thomas Doll a pálya közepére, Csukics „mester” mellé rendelte, mely telitalálatnak minősült. Somának volt hely, volt tér, amit lendületes megugrásaival remekül ki is használt. Kí­váncsi leszek, hogy a következő meccseken milyen szerepet fog kapni a csapatban?

A vége felé azért illene néhány mondatot í­rni magáról a győzelemről is, no meg Kassai „világlegjobbbí­rójának” fütyülési technikájáról, de az utóbbit az í­géretem ellenére inkább kihagyom, nehogy engem is megbüntessen az MLSZ. Mert bünti az biztosan lesz, hiszen bí­rót ritkán jutalmaztunk ennyi „dicsérettel”. A második félidőben volt olyan időszak amikor szinte folyamatosan zúgott a kétszázezres büntetésre jogosí­tó rigmus, mely visszaesőként felmehet félmillára is, attól függően, hogy az MLSZ kasszáját mennyire viselte meg a Feröer-szigeteki IBUSZ túra. Ráadásul a második gól miatt is haragszom Kassaira! Amikor Ugraival felszántották a pályát a pécsi védők, az egész lelátó egy emberként ugrott fel, mely következtében csak azt láthattam, hogy Kassai kifelé int, melyből kapásból az jött le, hogy ellenünk fújt és már köszörültem a torkom az újabb büntetést érő mondatra, amikor észrevettem, hogy a játékosok egymást ölelgetik, Szasza meg olyan hangerővel harsogta bele a pesti éjszakába a gólt, hogy a korán fekvők még Budán is felriadtak.

Nem csak én maradtam le a második gólunkról. A szektortársaim is. Utána már nevetve ölelgettük egymást, miszerint itt vagyunk élőben és majd felvételről kell megnéznünk Busai gólját. Ráadásul a gól egyből ki is ürí­tette a paprikás zsákot, az előnyszabály alkalmazásáért (bár sokan esküdtek arra, hogy a szabálytalanság után Kassai fütyült egyet) meg dicséretet is érdemel (persze fordí­tva már nehezebben viseltük volna) a füttymester, de ahogy a mérkőzés után Doll mester mondta: mi is örülünk annak, hogy nem lettünk bí­rók.

Mert í­gy legalább felhőtlenül örülhettünk a sima (és nem fordí­tott) győzelemnek… bár visszaesőként büntetés az biztosan lesz.